(Vadas Vera)

Nyomtatóbarát változat

Napjainkban egyre élesedik a vita a rendezendő világkiállítás szükségességéről, megvalósítása lehetőségeiről. Ha józanul meggondoljuk, elég elkeserítő kép áll össze. A Beszélő hasábjain egy új „bűnös” is felbukkant, mint a tervezett világkiállítás prókátora és leendő „jogtalan haszonélvezője” – az idegenforgalom. A világkiállítás megszervezése, rentabilitása egy konkrét probléma, amire meg kell találni azt az optimális megoldást, ami a magyar gazdaságnak és az egész magyar nemzetnek a legtöbb hasznot hozhatja. Ugyanígy konkrét kérdés, de már egy másik kérdés az idegenforgalom szerepe a nemzetgazdaságban; hatékonyságának, hasznosságának értékelése megér egy misét.

A Beszélőben megjelent (1990. február 12.) Pap Mária cikke, amely a KOPINT-DATORG egyik munkatársának a nyilatkozatát közli. Greskovits Béla azt próbálja bebizonyítani országnak-világnak, hogy amit többek között ő is tett vasszorgalommal, hittel és látható eredménnyel, az valójában nincs, nem volt, és reménytelen, hogy legyen. De az idegenforgalom létezik, erősödik.

Csak emlékeztetőül: a ma már turisztikai nagyhatalomnak számító és lényegében abból élő – a levegőt és a napfényt eladó – Törökország, Spanyolország a semmiből vált virágzó gazdasággá, mert ott felismerték, hogy a turizmus valódi húzóágazat lehet, és „áldásos” multiplikátor hatása a gazdaságot élénkíti, munkahelyet teremt, és devizabevételt hoz.

Az említett cikk ugyanis kerek perec kijelenti nem csak azt, hogy a világkiállítás nem megtérülő vállalkozás, hanem azt is határozottan kifejti, hogy az a magyar idegenforgalom számára is haszontalan és szükségtelen.

Egy iparág „hasznossága” – az idegenforgalomnál különösen érvényes ez – nemcsak anyagiakban mérhető. Éppen a turizmus volt az a lehetőség, ami előkészítette a politikai nyitást; a béke eszközeként és jutalmaként lehetőséget nyújtott a magyaroknak körültekinteni a világban, a külföldieknek pedig Magyarországról objektív képet alkotni. Nagyon kezdetleges lehetőségekből érte el a ma már igen reményt keltő színvonalát. A turizmus haszna közvetett és közvetlen; az évi 20 milliónyi külföldi látogató – pestiesen szólva: már nem semmi – nemzetközileg számon tartott eredmény. Ezt az ország lakosságát kétszeresen meghaladó turistaáradatot ki is kellett szolgálni, és sikerült is.

Az idegenforgalom fejlesztése nem a világkiállítás függvénye, hanem az Ágazat követelménye, szükségszerű befektetés, mert általa gazdasági, műszaki és kulturális fejlődés valósul meg, új munkalehetőség születik, ehhez szükséges kiszolgáló ipar teremtődik, emelkedik a helyi lakosság életszínvonala, és deviza áramlik az országba.

Hazánk infrastrukturális fejlesztése tehát nem a világkiállításért fontos, hanem létkérdés az egész ország számára az európai felzárkózáshoz. Ahhoz pedig telefonhálózat, közlekedés, út stb. nélkülözhetetlen. Hogy mindez a világkiállítás számára is szükségeltetik? Ez csak jó és természetes. Ezért nagyon is jól jönne a Greskovits Béla által elítélt „idegenforgalmi lobby”. Mondom, jól jönne, de sajnos ilyen nincs. A lobbyzás sehol sem bűn, hanem szervezett, összefogott támogatás-keresés valamilyen ügy érdekében. Nyugaton külön szakma, irodaházak, munkaközösségek végeznek ilyen feladatot. Miért lenne éppen nálunk és éppen az idegenforgalomban elítélendő?

A világkiállítás megrendezését az idegenforgalom – mint szakma – nem forszírozta, nem a turizmus hívei találták ki, hogy legyen, és alakították a maguk képére, hanem csupán józan paraszti ésszel gondolkodva a lehetőséget kívánja felhasználni az egész magyar idegenforgalom érdekében, azért, hogy a gazdaság húzóágazatává válhasson, mert még – és megint sajnos – nem az. A világtendenciák ismeretében azonban azzá fog válni – ha hagyják… Jelenleg ugyanis a statisztikai adatok szerint a fegyvergyártás és az olajipar után a harmadik helyen áll gazdasági eredményessége alapján a világon, és helyzete napról napra erősödik. Ha meggondoljuk, igen nagy jelentőségű ez jelen helyzetünkben, amikor kevés iparág dicsekedhet egyenletes vagy ugrásszerű fejlődéssel. Szabóné Páldi Katalin tanulmánya (Idegenforgalmi Közlemények, 1983/4. sz.) kimutatja: az idegenforgalom exporton belüli részesedése 1975 és 1988 között folyamatosan 3,6%-ról 9,1%-ra nőtt (ezen belül konvertibilis viszonylatban 4,3%-ról 11,6%-ra); nem rubelviszonylatban 16, rubelrelációban 21%-kal olcsóbban termeli ki a valutát, mint a magyar export átlagosan.

A nyilatkozó szerint az is a turizmus „bűne”, hogy az eddig aktív idegenforgalmi mérleg 1989-ben negatív egyenleggé változott. Pedig csupán azt kellett volna figyelembe venni, hogy az idegenforgalom „önellátó”, hiszen a magyar lakosság külföldi utazásai a kitermelt valuta adta lehetőséget kihasználva szélesedtek ki. Tény, hogy így a bevételt jelentő valuta jó része ismét külföldre vándorolt, de helyette hiánycikknek számító korszerű technika érkezett, a semmiből a lakosság tekintélyes része komoly számítógépparkot hozott be az országba, ugyanígy a híradástechnika is ugrásszerűen gazdagodott a legújabb gépcsodákkal. A lakosság ugyanis nem itta el, nem ette föl az általa kitermelt pénzt, hanem olyan árut hozott be az országba, ami itthon nem volt beszerezhető, amellett hogy az egyes családokat, ugyanakkor az egész nemzetgazdaságot is gazdagította, azaz ismételt bevételhez juttatta az országot. Hol itt a negatív mérleg? Az adminisztrációs intézkedések nem az itthoni idegenforgalmat minősítik, hanem a pénzügyi kormányzatot! Talán helyesebb lenne a továbbiakban inkább ott kapargatni; a „hasznosság” és a „haszon” fogalmat az „eredményességgel” összevetni.

Az 1978–85-ös évek szállodafejlesztéseit még mindig sokan kifogásolják, ugyanis a magas kategóriájú hotelek számát szükségtelennek és túlzottnak tartják. Mégis ezek a bizonyos szállodák ma is megfelelően telítettek – és még legalább ennyi szükséges a minimális optimum eléréséhez.

Tény, hogy a magyar ipar nem tudott a kínálkozó lehetőséggel élni – csupán hatszázmillió schilling megrendelést kapott az osztrák építőktől. Mondjam azt, hogy az se két fillér… De mi köze ennek az idegenforgalomnak, mint működtetőnek? A kínálkozó osztrák építési „kapacitásfölösleget” igenis érdemes volt megszerezni, mert önerőből erre a magyar gazdaság nem lett volna képes. Ma pedig úgy látszik, szégyen és hiba volt a hitel felvétele. A hitelről ezek szerint rosszul tudtuk eddig, hogy a gazdaság mozgatója – maga az eredendő bűn. Talán ezzel még Széchenyi is egyetértene? A „mű” felépült, szemmel látható, mindennap érzékelhető, egy országot a nemzetközi turizmus vérkeringésébe iktató szállodaegyüttes és infrastrukturális létesítmény képében. A budapesti Duna-part büszkesége. Nem Bős–Nagymaros, nem bicskei erőmű, nem fantomok, hanem devizabevételt hozó létesítmények! Azt pedig, hogy a hiteleket törleszteni kell, mindig is tudtuk, valahogy így illik. Ez a vállalatok dolga, és nem a népgazdaság gondja!

Az idegenforgalmi politikának a meglévő koncepciók alapján – vesszőparipája a magánvállalkozások segítése. Ez a fejlesztésnek elengedhetetlen feltétele, mert az állami lehetőségek végesek. Megfelelő biztosítékok megadásával, tisztességes adózási feltételekkel nemcsak a külföldi tőke mozgósítható, hanem a magyar vállalkozókedv is felébreszthető.

Fura helyzetbe került az ország, lassan már semmiben sem bízunk, senkinek sem hiszünk, keressük a foltokat a félremagyarázható, hitet, lelkesedést romboló, összecsapásokat gerjesztő momentumokat. Önmarcangoló, önemésztő magyarázatok helyett, ahol már semmi nem jó, ahol már minden mindegy és reménytelen – inkább a lehetőségek megragadása lenne a feladat. Vespasianus szégyenkezés nélkül mondhatta kétkedő fiának, hogy a pénznek nincs szaga.

Éppen az idegenforgalom az, ahol bizonyíthatunk. Népünk megújuló energiája, amit elősegít a fokozódó nemzetközi érdeklődés, amelynek fókuszpontjába kerültünk, az élő, már kiépített, kialakított pozitív ország imázsunk, valamint kiváló természeti adottságaink nemcsak köteleznek bennünket, hanem biztosítékot is jelentenek a nemzetközi turizmus töretlen fejlődéséhez.

Mindezt nem a világkiállításért, hiszen tévedés azt hinni, hogy az most a tét. A világkiállítás csupán cél, eszköz, a tét pedig nemzeti felemelkedésünk. Ha ehhez a világkiállításon, mint eszközön keresztül az idegenforgalom is hozzájárul… akkor úgy legyen, ne szégyelljük, ha az lesz a legnagyobb hibánk…

• Visszabeszélő