K. I. [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

Tólja fasza gyerek, nem fagy meg… Ezzel az ócska viccel szokták jellemezni Anatolij Csubajsz orosz ÁVÜ-elnököt és miniszterelnök-helyettest, aki tényleg túlélte az utóbbi évek összes orosz belpolitikai kataklizmáját, s más, kelet-közép-európai kollégáival ellentétben a legkisebb korrupciós, kenőpénzes ügyleten sem sikerült rajtakapni. Amikor még tavaly az októberi puccs előtt Ruckoj elnök szemére vetette, hogy három Zsiguli áráért kótyavetyélt el egy gyárat, állítólag ennyit mondott a most csupán 39 éves szívós vagyonügynök: igaz, hogy négy Zsiguli áráért, de csak az önök (azaz a parlament) előírása szerint…

Most nyáron zárta le Csubajsz élete fő művét, a vagyonjegyes privatizáció első szakaszát: eme első hullámban röpke másfél év alatt 40 millió orosz állampolgár kapott alanyi jogon tízezer rubel névértékű privatizációs csekket, „oroszul”: vaucsert. A szovjet polgártársak legtöbbje azonban nem nagyon bízott abban, hogy e darab szürke papír a Fehér Ház és az egykori KGST-palota látképével tényleg tulajdonossá teszi, többen megpróbálták nyomban pénzzé tenni, csak hát rettentően zuhant az ára, a legrosszabb pillanatokban legfeljebb ha négyezerért tudtak túladni rajta; legegyszerűbb volt mindjárt fél láda vodkát venni az érte kapott összegen. Az racionálisabbak bevitték az igazgatójuknak, hátha a munkahelyük rt.-vé alakításakor nekik is csurran-cseppen némi osztalék, ám hamar kiderült, erről szó sem lesz, legfeljebb csak a főnök helyzetét stabilizálják.

A negyedik lehetőség az volt, hogy a frissen gründolt befektetési alapok egyikébe vigyék jegyüket – kb. 300 ilyen alakult, az egyik a vicces L. E. N. I. N. nevet vette fel –, ám ezek csak a vaucserek elsíbolására voltak jók. A moszkvaiaknak fél évvel meghosszabbították a játékidőt: Luzskov, az energikus városatya másfél éves harc árán elintézte, hogy a főváros lakói átcserélhetik a vaucserjüket moszkvai vagyonjegyre, amivel főként közműrészjegyeket szerezhetnek: „Még akár Vörös téri vécé tulajdonos is lehetek” – vigasztalódnak egyesek.

1994. július 1-jén tehát lezárult a „népi kapitalizmus” (a radikál-liberálisok szitokszava szerint: „privatizált szocializmus”) romantikus korszaka, s megkezdődött a „farkastörvények” érvényesítése. Az állam megelégelte, hogy az értékpapírok számára ellenőrizhetetlen módon cserélnek gazdát: ki akar iktatni a privatizációból minden spontán elemet. Pontosan tudni akarja, kinek a kezébe kerül a vagyon. És pontosan tudni akarja, annak a kezébe kerül-e, akinek ő akarja. Úgy látszik, azoknak van igazuk, akik úgy ítélik meg: a privatizáció az össznépi tulajdonoscsinálásból egyszerű hatalmi-politikai eszközzé vált. Vége a véletlenszerű és „nagylelkű” osztogatásnak: az, hogy kinek a kezébe kerül egy vállalat, jelen pillanatban az állami irányítás és az újsütetű gazdasági menedzsment alkujának kérdése. Az államhatalom különböző társadalmi csoportokat korrumpál a lojalitás megszerzése érdekében, azaz teljes mértékben intézményesül a korrupció. A tökéletesen centralizálttá vált privatizációs ügymenetben a központi állami hivatalok döntenek: a zárt kiírásos pályázatokon – ha egyáltalán lesznek továbbra is ilyenek – csak az arra megfelelőnek ítéltek vehetnek részt.

E döntési körben dől el az is, mikor, milyen vállalat kerül kalapács alá, és melyik élvezhet továbbra is állami támogatást. A privatizáció romantikus szakaszában közel százezer orosz állami vállalat változtatott tulajdonformát, ebből 12 ezer került magánkézbe. Ezzel a vállalatok 60 százalékát privatizálták, a legnagyobb baj azonban az, hogy ezek közül egy sem ment tönkre: ugyanúgy kapja olykor az állami dotációt, mintha mi sem történt volna. Az igazán nagy falatok persze még csak ezután következnek. Ha következnek.

És még mindig nem dőlt el a földkérdés: egyelőre nincs szó teljes privatizációról, a kolhoz-nómenklatúrának ez egyáltalán nem áll érdekében. A nekik juttatott kedvezményes hitelek csak 1994 első felében 34 trillió rubelt, azaz 22 milliárd dollárt emésztettek fel.

Nem történt meg a nagykereskedelem privatizálása: hiába jöttek létre 1991-ben az árutőzsdék, itt csak a „norma fölötti”, tehát lopott, csempészett áruk cseréltek gazdát. Felemás volt a bankprivatizáció: 1992-ben hiába alakultak meg a kis kereskedelmi bankok, a Központi Bank észbe kapott, hogy magánkliensek átadásával a napi kenőpénzétől fosztotta meg magát, megindult a kisbankok megfojtása, a bankárokat meg egyenesen kilőtték a sorból, akár ősszel a nagyvadakat (soha annyi pénzember ellen elkövetett bérgyilkosságot nem regisztráltak, mint tavaly).

Ilyen körülmények között a felhalmozott pénzt nem volt érdemes otthon tartani, pláne, ha eredete miatt kicsit mosni sem ártott, aztán legnagyobb részét külföldre menekítették. Hivatalos adatok szerint havi 1 milliárd dollár csörgött ki, más adatok szerint évi 15 is összejött. A Központi Bank is rájött erre: a napokban keltett óriási felháborodást, hogy az engedély nélkül kivitt dollármilliárdokat egész egyszerűen konfiskálhatják. A továbbiakban pedig központi mérlegelés kérdése, kivihetik-e a cégek a pénzüket. A Csernomirgyin miniszterelnök közvetlen befolyása alatt álló gázipari tröszt, a GAZPROM az elsők közt kapja meg ezt a jogot.

Az „újraállamosított káosz” e körülményei közt igazán nem meglepő, hogy még privatizációs törvény sincs. Csubajsz viszont a helyén van, sőt, mondják, új privatizációt népszerűsítő jelszón töri a fejét. Az eddigi így hangzott: orosz kapitalizmus – privatizáció mínusz szovjethatalom. Rossz nyelvek szerint az új jelszó ez lesz: privatizáció plusz államhatalom.

• Belföld