K. I. [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

A két kötetben tetemes átfedések vannak: a Jelcin-dosszié több mint húsz kulcsfontosságú dokumentuma ott van a Móra-kötetben is, ám ott vannak olyan iratok is, amelyek a Jelcin-dossziéból hiányoznak, s amelyeknek meglétét Litván György csak feltételezheti kötetük előszavában. S bár hézagok a Móra-kötet után is jócskán maradnak, itt mégis nyilván jóval nagyobb anyagból meríthettek a válogatók: módjukban állt, hogy sokkal szorosabb kronológiai rendet követhessenek, s hogy iratokkal dokumentálhassák azt is, amire a Jelcin-dosszié kiadói csak következtethettek.

Hogyan történhetett ez?

A Móra sajtótájékoztatója vajmi kevéssé oszlatta el a homályt. Rémmesék kaptak szárnyra: az orosz maffia nemcsak hasadóanyaggal, hanem levéltári fondokkal is kereskedik! Jelcin beosztottai két kalapba dolgoztak: a hivatalos dossziéba rakták a resztlit, a kulcsfontosságú anyagokon meg jó pénzért túladtak! És így tovább…

„Itt minden tiszta és hivatalos” – bizonygatja a Móra Kiadó munkatársa, s rábök a hármas Copyrightra: M. F. Könyvkiadó, 1993 (magyar kiadás), Center for Preservation of Contemporary Documents, Moscow; Vjacseszlav Szereda, Alekszandr Sztikalin, a válogatók. „Ne tessék gyanakodni, itt minden a legnagyobb mértékig stimmel.”

A „tiszta és hivatalos történet” nyár végén kezdődött, amikor a magyar Külügyminisztérium megbízást adott Györkey Jenő hadtörténész és Vida István történész számára, hogy kezdjenek levéltári kutatásokat Moszkvában az ’56-ra vonatkozó dokumentumok ügyében. Hogy miért épp ők voltak az úttörők, az a Külügyminisztérium Orosz Osztályának hivatalnoka szerint ma már kideríthetetlen, annyi bizonyos, hogy – akkor – egyik megbízott konkrét kutatási körébe sem tartozott bele ’56 története. Mindenesetre a volt SZKP-levéltár és a Külügyi Levéltár anyagainak egy részéhez hozzáférhettek, bár másolatokat nem készíthettek.

Az anyag nagy része egyébként már együtt volt: az SZKP KB Külügyi Osztálya magyar részlegének vezetője, Valerij Muszatov „a legfelsőbb pártvezetők kívánságára” már a titkosítás feloldása előtt áttekintette a szóban forgó anyagot. A hírek szerint ő volt a magyar ’56 szovjet értékelésének „ideológiai biztosa”, s amikor 1991-ben a Múltunkban magyarul is megjelent „fordulatot hozó” cikke, abban már csupán az előjeleket kellett megváltoztatnia. Idézte a szovjet beavatkozásról szóló kulcsfontosságú dokumentumokat is, igaz, még a lelőhely pontos megadása nélkül. Muszatov jelenleg nem dolgozik politikai beosztásban, a hozzánk eljutott legutóbbi hírek szerint egy „független kutatásszervező kft.” tulajdonosa…

A Móra-kötetet szakértőként jegyző két orosz történész egyike, Tofik Iszlamov, aki a magyar–orosz, régebben magyar–szovjet akadémiai történész vegyes bizottság társelnökhelyettese, mint mondja, hivatalból rendelkezik régi s kiterjedt magyar kapcsolatokkal. A Móra-kötet sajtótájékoztatóján tett bejelentése szerint már több mint egy éve készítenek elő egy nagy, orosz nyelvű válogatást ’56 dokumentumaiból, s ebből ad mintegy ízelítőt az ominózus kötet. A „Jelcin-dosszié” kiadásáról – állítja – csak épp most, a Keleti pályaudvarra érkezvén értesült. (Igaz, kötetükben előszóíró kollégái feketén-fehéren közlik: „munka közben tudomást szereztünk arról, hogy Göncz Árpád révén a magyar kutatókhoz eljutott anyagot meg kívánják jelentetni”.) Erről az epizódról nyilván a szerző, Szereda úr is megfeledkezett, mert a sajtót már ő is „nemtudásáról” győzködte kitartóan. S arról, hogy az összeválogatott anyaggal kiadóról kiadóra házalt. Ám azon kérdés elől, hogy az ’56-os Intézet és a Századvég köztük volt-e, óvatosan kitért. Hogy miként került kapcsolatba ő és partnere a volt pártarchívummal, ami most Legújabbkori Dokumentációs Központ néven a Móra társkiadója, nem tudni. Ők mindenesetre előszavukban beérik egy enyhén metafizikai magyarázattal: „Köszönetet mondunk a sorsnak is, amely megadta nekünk mint hungarológusoknak, hogy részt vehettünk ebben a munkában.”

Hazai kollégájuk, Sziládi János kiadói igazgatóhelyettes jóval prózaibb: nem is titkolta, hogy a dolgok e stádiumában már csak egyetlen dolognak volt szerepe: „Higgyék el, nekünk, a Mórának is meg kell élnünk valamiből!”

Az, hogy a kötetből teljes egészében hiányzik a dokumentumokat megvilágító tudományos jegyzetapparátus, hogy magyar szakértőként senki sem jegyzi s nyilván nem is lektorálta, hisz akkor nem maradt volna seregnyi kérdőjel, hiba, nos mindezt a legkevésbé sem menti a szándék: tömegolvasmányt akartak csinálni. Sőt, ez súlyosbító körülmény. Annál is inkább, mivel ott volt tőlük karnyújtásnyira az ’56-os Intézet a maga kiterjedt adattárával: „nem volt hozzá kapcsolatunk” – mondja Iszlamov történész. Az ’56-os Intézetnek különben se lesz hitbizománya ’56 kutatása – teszi hozzá Gosztonyi Péter berni történész.

Még alig csitult el az őszi támadássorozat, amikor is a magukat igazi ’56-osoknak vallók azzal vádolták az említett intézetet, meg akarja hamisítani, saját céljaira akarja kiaknázni a dossziét. Most mintha újra azon igyekeznének az ellenlábasok (ezúttal másik oldalról), hogy ellehetetlenítsék, legalábbis megkérdőjelezzék törekvéseiket. A Móra-kötet mögött állók (vö. pl. Rigó Béla publikációját a múlt szombati Népszabadságban) azt próbálják sugallni, a Jelcin-dosszié nem az igazi. Persze, értékes az is, de az igazi nagyágyúk, lám, itt vannak nálunk.

Az orosz válogatók arra hivatkoznak, hogy mindaddig, amíg nincs levéltári törvény, a levéltári fondok adásvétele ugyanolyan szellemi termékkereskedelem tárgya, mint például egy szakácskönyv, s csupán a piaci verseny feltételeitől függ, ki áll elő hamarabb egy új halrecepttel.

Ez esetben azonban piaci versenyként aposztrofálva korunk hőstettévé stilizálni azt, ami az elemi tudományos etika megsértése, egész egyszerűen hamisítás. És az olvasó valójában még csak nem is választhat: a Móráéban ugyan több dokumentum van, hiányzik azonban a forráskritikai értelmező kommentár, amit viszont az olvasó megtalál az Századvég – rendkívül gazdag jegyzetanyaggal, névtárral és mutatóval – mintaszerűen megszerkesztett forráskiadványában. A fordítások stratégiája is gyökeresen eltér: a Jelcin-dosszié betű szerinti pontosságra, abszolút hűségre törekvő szöveget ad, a Móráé már-már riportba hajló, fölstilizált, hangos címekkel bulvárosított „zsurnálszöveg”, mely azt sugallja, hogy a dokumentum fétis, a megfellebbezhetetlen valóság maga. Az olvasó nem tehet más, megveszi mind a két kötetet. A Századvég és az ’56-os Intézet a reklámozás munkáját már elvégezte, a Mórának már csak a kasszírozás maradt.

• Belföld