Győrffy Iván

Nyomtatóbarát változat

A pokol, a legaljasabb emberi indulatok, a legmegalázóbb történelmi helyzetek nem attól pokoliak, hogy a gonoszság tetőfokát jelenítik meg. A színtiszta, keveretlen feketeség láthatatlan, szemmel, ésszel, érzékekkel nem felfogható. Csak akkor tesz múlhatatlan benyomást az emberben, ha más árnyalatokkal vegyül össze, fehérrel, rózsaszínnel, szivárvánnyal – jó szándékkal, vágyakkal, ellentmondásos indulatokkal. Az ördög ember alakjában igazán hatékony és félelmes. Akkor, ha ki lehet nevetni.

Az 1950-es évek eleje, a megcsontosodó állampárt, a személyi kultusz, a koncepciós perek és munkatáborok, a kérlelhetetlen ideológia korszaka a XX. század kelet-európai történelmének legördögibb embertelensége. Jó néhány évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy az ördög „emberarcúvá” váljon, alkalmas legyen önmaga karikatúrájának. Üstkavargatás közben a benn fövő áldozatoknak ritkán jut eszükbe hóhérukat kifigurázni, saját nyomorult sorsukra sem tudnak kiérlelt távlatból letekinteni; leginkább csak kínjukkal vannak elfoglalva. Koltai filmje sem kísérletezik azzal, hogy a maga teljességében mutassa be az akkori történések érzelmi hátterét, kényelmesebb és veszélytelenebb is az ezredforduló vetítőtermében újraforgatni a hajdankort. Pék Zsolt, az ünnepelt és sikeres író időben-térben egyaránt messze él az egykori Acélvárostól, ám emlékeiben egy alkalom erejéig hajlandó megmerítkezni. Több kéretlen segítője akad, melyek gondolatait szűk mederbe terelik: egy szemtanú, egy név, egy ünnep és egy fuvallat. Iskolai ünnepségre érkezik gyermekkora színhelyére, hogy leleplezze a város kultúréletének lelke, Csomai Gusztáv (Koltai Róbert) emléktábláját volt énektanárnője, Évike (Borsos Beáta) jelenlétében. Kettejük szemével, s főleg a kis Zsoltika naplóján keresztül léphetünk vissza fél évszázadot a történelemben, egészen 1952. május 1-jéig, és tovább.

A jelen keretbe foglalja, és feldolgozhatóvá teszi a múltat. A jelen idő kicsit talán fesztelenebb, nem vonszolja örökké maga után a halálos ítélet árnyékát, de ugyanolyan groteszk, ugyanúgy el van telve saját jelentéktelenségével, mint a múlt. A névtáblaavató sem véletlenül idézi az ötven évvel azelőtti „spontán” népünnepélyt: hasonlóképpen kötelességgé változtatja a lelkes buzgalmat, szigorúsággá az elkötelezettséget, fennköltté a nevetségeset. Áldozatul kell hát esnie ugyanannak a szélnek, amely elsöpörte azt a bizonyos május 1-jét is; fél évszázad múlva talán ez nemesül majd humoros emlékké az iskolaudvaron vigyázzban álló kisdiákok valamelyikében. Mulandók vagyunk mindahányan, s csak akkor érezzük magunkat otthon korunkban, amikor az már nem létezik többé.

Az egyetlen, akin nem fog az idő, az ártatlan. Aki észre sem veszi, hogy mikor, hogyan, s miért került a pokolba, hogy ördögök és emberek egyaránt az ő elveszejtésére szövetkeztek. Az ártatlanság, ha tenni akarással párosul, könnyen veszélyessé válhat. Közmondásos ügyetlensége ellene fordul, csorbát ejt sérthetetlenségén, mint Graham Greene A csendes amerikai című regényének címszereplője esetében. Ha azonban környezetének tagjaival ellentétben nem a túlélés, hanem az élet vágya hajtja, ha tökéletesen elégséges önmagának, s nem akarja megváltani az egész világot, még akár példaképpé is válhat. Ilyen ártalmatlan, szeretni való bolond Csocsó. Hiába ront el mindent, jól sikerül, gyermeki lényével, esetlenségével, törhetetlen vidámságával, mesélőkedvével nemcsak a gyerekeket bűvöli el, de az ártatlannak éppen nem nevezhető felnőtteket, párttitkárokat és verőlegényeket is megkísérti. Az ő senkiével sem összetéveszthető lénye teszi lehetővé, hogy mesélőjének, a kisfiúnak kitisztuljon a szeme, és úgy lássa az őt körülvevő valóságot, amilyen: abszurd, nevetni való, képtelen, és kissé túlmozgásos.

Csocsó együgyűsége már-már svejki méreteket ölt: se a munkatáborban, se a homlokának szegeződő pisztolyban, se a párttitkár vulkanikus haragjában nem fedezi fel a pusztítására törekvő démoni erőt. Civilként mozog az iskolában, a futballpályán, a laktanyában, a kihallgatószobában, senkinek sem tartozik felelősséggel, csak önmagának. ő az illetékes „polgártárs”, aki elvileg mindenhez ért (legyen az beszédírás, látványtervezés, csapatszervezés vagy orosz nyelv és irodalom), gyakorlatilag azonban mindenben csődöt mond, mert semmit sem vesz komolyan. Ellenpontja Gubinyi Dezső, az ÁVH alezredese (Gáspár Sándor), magán- és közéletben egyaránt megkeseredett, kielégületlen, frusztrált, gátlásos figura, aki semmilyenségét kijátszhatatlan elvhűséggel, elemi őserővel, gutaütéses mimikával próbálja leplezni. Felesége, a kikapós Lidike a helyi focicsapat üdvöskéjével, Verébbel (Stohl András) szűri össze a levet, ám ennek a pletykaéhes szocialista iparvároskában furcsamód semmilyen következménye nincsen: egyedül az „ártatlan” kerül ismét életveszélybe.

A Csocsó, avagy éljen május 1-je! igen jól eltalált alakokkal, groteszk jelenetekkel tölti meg a rendelkezésére álló másfél órát. Zenthe Ferenc, a párttitkár apósa gyakorlatilag semmit nem csinál azon kívül, hogy néha belenyúl a bádogkonzervbe, álla alá szorítja a hegedűt, el-elszökdös Tokaj felé, és többször is ízesen káromkodik – mégis múlhatatlan benyomást kelt a nézőben. Nem egyedül a színészi azonosság miatt lehet olyan érzésünk, mintha a Tenkes kapitányának elárvult, megöregedett, magába révedő, mégis kurucos vérrel megáldott, ötvenes évekbeli változatát látnánk. Más szereplők is kísértetiesen emlékeztetnek egyes mozgóképsorokra. Máté Gábor jelenbeli alakja és alteregója, a kisfiú mintha Pacskovszky Esti Kornél-feldolgozásából lépett volna elő. Pékné (Tóth Ildikó) hasonlóképpen jár-kel a szocreál ülőgarnitúra előtt, mint tette azt a Jadviga párnája egészen eltérő közegében. Pelsőczy Réka ott folytatja kocsmai tivornyázását, ahol Lukáts Andor filmjében, a Portugálban abbahagyta, épp csak néhány árnyalatnyival romlottabban. A Koltai Róbert megszemélyesítette figura a Sose halunk meg vagy a Szamba hősének tovább- és átgondolt változata. A párttitkár és az alezredes, Tömő (Kern András), valamint a többi elvtárs képe is erősen emlékeztet A tanú elnyomó elitjére. Telitalálat Básti Juli alakítása, aki Gubinyi segédjeként állít ki felejthetetlen bizonyítványt a diktatúra nemtelenségéről. Jellegzetes figurák Csocsó enyhén idióta „besúgója”, és a Gubinyiék viharos magánéletét kitartóan „mozizó”, azon vinnyogva kuncogó öregasszony (Bakó Márta). Jó ötlet Évike, a pityergős énektanárnő (Borsos Beáta) szerepeltetése, aki éppen szélsőséges érzékenységével vívja ki magának a lehetőséget, hogy ne csak a múltban, a jelenben is ott legyen. A rengeteg áthallás ellenére még sincs az az érzésünk, hogy szedett-vedett stáblistával lenne dolgunk, amelyet mintha más premierek plakátjairól ollóztak volna össze: a hol fájdalmas, hol mulatságos, hol fájdalmasan mulatságos jelenetekből egyberótt filmben mindannyian – még epizodistaként is – egész lélekkel játsszák szerepüket.

A hasonló tematikájú alkotások fölött mindig ott lebeg a túljátszás, a ripacskodás réme. A Csocsó ezt is ügyesen kikerüli, jóllehet nem egy jelenetben pengeélen táncol. Baka (Benkóczy Zoltán) és Bekéné ügyetlenkedése a város környéki erdőkben, illetőleg a zenekocsiban jó példa erre: ha csak egyetlen perccel vagy két grimasszal többet tettek volna hozzá, kínosan elcsendesült volna a nézőterem. Galla Miklós kommentárjai a felvonuláson és az illusztrációként használt élőképek egymásra hangolása szintén nem veszélytelen. A beteg, aki a hordágyon haldokolva elkiáltja magát: „Éljen Sztálin elvtárs!”, majd rögvest kileheli a lelkét; a szovjet-magyar barátság „elszakíthatatlan” táblája, amint szilánkosra zúzódik a tribünön álló elvtársak fején; a szalonkabátos, szivarozó fiú, akit „Le az imperializmussal!” felkiáltással taszítanak mélybe az akrobaták stb. mind-mind az olyan gegek sorába tagozódnak, amelyek könnyen visszaüthetnek, s szándékukkal ellentétes hatást érhetnek el.

A film úgy idézi fel az ötvenes évek elejének hasonlíthatatlan hangulatát, hogy egy pillanatig sem próbálja a korhűség látszatát kelteni. Tisztában van vele, hogy az úgyis csupán látszat lenne, és nem állná ki a hitelesség és életszerűség próbáját. Jól érződik, ahogy a nagy pártvezetők említésekor megdermed a levegő, a magyar és a szovjet főtitkár nevének skandálásakor felhangzó kényszerű vastapsnál mindenki a másikat lesi, mikor hagyja végre abba, ő azonban a világért sem mutatna példát. Mint annyi neves elődnél, itt sem a középpontban áll, hanem a részletekben bújik meg a rendszer kifacsart logikája: Bekéné kérdésére, szabad-e megverni Csocsót – aki előző éjjel megakadályozta, hogy szerelmi bánatában Gubinyi öngyilkosságot kövessen el, s akkori vigasztaló szavait, valamint Gubinyi nála maradt szolgálati fegyverét ellene fordítva imperialista ügynöknek kiáltják ki –, az ÁVH-s tiszt egyszerűen csak annyit felel: mondta valaki, hogy nem lehet? A film kísérletet tesz arra is, hogy felidézze a kor retorikáját, s ezt – nem túl eredeti, de annál hálásabb módon – a töredezett hívószavakra építő mozgalmárnyelvezetben találja meg, Bacsó és Tímár nyomdokain. Pék Antal beszéde a pesti elvtársak érkezésekor a vasútállomáson (amely Csomai menetrendszerű távolléte, „szabotázsa” folytán enyhén kidolgozatlan), az NB1-be kerülésért hajtó acélvárosi futballcsapat buzdítása, Gubinyi rögtönzött Lenin-napi megemlékezése a szovjet laktanyában (melynek orosz nyelvre „átültetése” a film alighanem leghumorosabb jelenete), ha nem is autentikusan, de félelmetes éleslátással idézik az egyszemélyi szocialista diktatúra közbeszédét.

A film legtöbb jelenete igen egyszerű hatásra épít: élesen szembeállítja egymással a csodát a mindennapival, a félelmetest a nevetségessel, a kisszerűt a nagystílűvel. Ez a mechanizmus Csomai Gusztáv személyében összpontosul: ő az a nem e világról való ember, aki folyton-folyvást kénytelen belebotlani a valóságba. Sosem az elveket, mindig az embert tekinti kiindulópontnak, s ebben élesen elüt a film többi alakjától, az egész elembertelenedő világtól. Szükségszerű tehát, hogy útja végérvényesen elváljon a valóságtól. Mágikus szél kerekedik, elsöpri a gondosan megtervezett május elsejei ünnepséget, s Gubinyi az újabb kudarcon felháborodva – egyébiránt meglehetősen motiválatlan módon – pisztolyt ránt, és tartalmát a léggömbök között megbúvó kultúrfelelősre üríti. Csocsó, a kisfiú és az énektanárnő ámuló szemei előtt, sértetlenül száll fel az égbe, egy csokor gázbuborékba kapaszkodva. „Valaki majd elmarad, s most az égből néz ránk”, éneklik Dés László zenei aláfestésében, „a Holdban szállt le”. Csocsó olyan figura, aki dühítő ártatlanságával elkerülhetetlenül a kínzókamrában vagy a mennyben végzi; elegáns megoldás, és a vígjáték szellemétől sem idegen a második alternatívát választani.

„Felszálltak vele a magasba, elhagyták vele a skarabeusok és dáliák szféráját, áthatoltak vele azon a szférán, ahol nincs többé délután négy óra, és örökre eltűntek vele a felsőbb szférákban, ahol az emlékezet legmagasabb röptű madarai sem érhették utol” – írja Gabriel García Márquez a Száz év magány Szép Remediosáról, aki a hozzá nem illő földi életformát egy másikra, túlvilágira cserélte. Remediost, aki együgyűségével, csábító vonzerejével, végzetes ártatlanságával számos emberre hozott halálos veszedelmet, s szerettei életét is a végsőkig keserítette, teregetés közben mágikus szél ragadta magasba széles hátú lepedők szárnyán. Márquez saját bevallása szerint sokat gondolkodott azon, hogy lehetne Remediost úgy eltüntetni, úgy kiemelni parlagi környezetéből, hogy az illeszkedjen személyiségéhez, s a regény szövetéhez. Egyetlen képben találta meg a feloldást, egyetlen megmagyarázhatatlan, mégis magától értetődő képben. Koltainak könnyű dolga volt tehát, amikor a valószerűtlen valóságot a végjátékban az emlékezet szépítő lencséjén át a csodával hozta közös nevezőre, majd a filmet lezáró, jelenben játszódó történetben a jól bevált mágikus széllel azonmód el is törölte. Csak így lehetett megválaszolatlanul hagyni azt a sokakban bizonyára felmerülő kérdést, hogy mi köze az ötvenes évek magyar sorsainak a filmbeli alakok történetéhez, Csocsó és társai megformálásának a tipikus iparvárosi élősdiek személyiségtérképéhez. Maga a kérdés is nevetséges – vengerszkij jumór, ahogy a megszálló hadsereg tisztje mondaná.

Ha már a néző ajkán elhal a nevetés, ha a főcímdal bágyadtan lecseng, ha a jegyszedő célzatosan kitárja a külvilágba vezető ajtókat, belevillan az emberbe a felismerés: az embertelenség magányában leélt fél évszázad nyomtalanul eltüntethető, s itt már a csoda sem segíthet.

Csocsó, avagy éljen május 1-je! – színes magyar játékfilm, 91 perc, 2001.
Rendező: Koltai Róbert.
Forgatókönyvíró: Koltai Róbert és Nógrádi Gábor.
Operatőr: Máthé Tibor.
Jelmeztervező: Szakácsi Györgyi.
Látványtervező: Horgas Péter.
Zeneszerző: Dés László.
Producer: Garami Gábor.
Szereplők: Koltai Róbert (Csomai Gusztáv), Máté Gábor (Pék Antal párttitkár), Tóth Ildikó (Pékné Rózsika), Králik Attila (Pék Zsoltika), Zenthe Ferenc (Tata), Gáspár Sándor (Gubinyi Dezső ÁVH-s alezredes), Kováts Adél (Gubinyiné Lidike), Stohl András (Veréb), Pogány Judit (Piroska), Kern András (Tömő elvtárs), Básti Juli (Bekéné), Benkóczy Zoltán (Baka), Borsos Beáta (Évike), Bakó Márta, Dengyel Iván, Pelsőczy Réka, Galla Miklós.

• Kultúra