Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Umberto Eco írja – ahogy mondani szokás: egy helyen –, hogy ő gyermekkorában, 1945-ben tanulta meg, amikor a partizánok bevették Milánót, s vezérük néhány mondatos beszédet tartott csak, hogy „a szólásszabadság a retorikától való megszabadulást jelenti”.

Szép gondolat, megható gondolat, bölcs gondolat, csak hát nem biztos, hogy igaz is. Ha tapasztalataink nem bizonyítanák is az ellenkezőjét (pedig bizonyítják), elgondolkodhatnánk azon, hogy a retorikától való tartózkodás nem volna-e maga is egyfajta retorikai fogás, a meggyőzés és a rokonszenvkeltés egy eszköze. Azután meg azzal is érvelhetnénk, hogy a nyelv mindenképpen arra szolgál, hogy az emberek rávegyék egymást erre-arra, a hatás elkerülhetetlen velejárója minden nyelvhasználatnak, így hát a retorika már csak ezért is magában a nyelvben (s minden kommunikációban) benne van. Értjük, persze: amikor az embereknek elegük van a nagy szavakból, a lejáratódott, hitelüket vesztett, hazugnak bizonyult mondatépítményekből, a halmozott jelzőkből, pöffeszkedő mellékmondatokból (ahogyan ez a mondat is éppen alakul), akkor kihívásként értékelik, az igazság letéteményesének tekintik, a szabadság megnyilvánulásaként értelmezik az egyszerű, nagyon világos, nagyon egyértelmű megszólalást. Hogy: ez jó, az meg rossz. Ez igaz, az hamis. Ilyen tisztán.

Egyszóval: a retorikamentesség nem maga a szabadság, sőt nem is lehetséges (míg a szabadságról azt feltételezzük, hogy az), mégis van abban valami, amit Eco mond. Van pátosza a pátoszmentességnek, s feltétlenül demokratikus: így bárki meg tud szólalni, ezt bárki megérti. Annak is van jelentősége, ha egy költészet váratlanul érdesen, durván, nagyon egyszerűen szólal meg, félretéve mindazt, amit akár csak távolról is ékítménynek lehetne gondolni. Ilyenkor különös jelentőségre tesz szert a kimondás gesztusa: mintha csak mindaz, ami ki van mondva, ugyanaz volna, ami eddig is megvolt, csak épp rejtetten; mintha a mag azonos lenne, csak hol ornamentikával körítve, hol meg csak úgy, a maga pőreségében állna elénk. Holott éppen a költészetben egészen nyilvánvaló, hogy ami másképpen van mondva, az más is. Hogy nem az eszmei mondanivaló puszta feldíszítgetéséről van szó.

Petri György életművében az Örökhétfő című kötetet fordulópontfélének tekintik. Ez a kötet is leírható volna az Eco-féle megközelítés szerint: ez az első szamizdat Petri-kötet (egyáltalán: Magyarországon az első szamizdat verseskötet, ha jól tudom), amelyben tehát a költő megszerezte, kivívta vagy csak épp eljátszotta saját szólásszabadságát. S ha szabad szólni, akkor meg szabad szabadulni a retorikától, akkor lehet egyenesen, közvetlenül, sallangmentesen beszélni, akkor minden kimondható, s mindegy, hogy hogyan mondjuk.

Több mint másfél évtized múltán érdemes újraolvasni ezt a szürke kötetecskét, amelynek néhány oldalán már akkor eléggé szétmaszatolódott a rossz festékanyag. Zárójel helyett /-jel, a hosszú í-kre kézzel rajzolták a vesszőt, kurzív helyett aláhúzás. Hét ciklusba rendezve alig hetvenoldalnyi vers, de sokszor minden oldalon több is, semmi elegáns szellősség, üres lapnyi lélegzetvétel. Kétségbeesve keresgéljük azokat a bizonyos felforgató, vad, dühödten politizáló pamfletverseket, amelyekkel mintha annak idején tele lett volna a kötet. Hová tűntek? Itt kell valahol lenniük! Összeragadtak volna a lapok? Na nézzük:

Cipőmre nézek: fűző benne!
Nem lehet, hogy ez börtön lenne.
(Mondogatnivaló)

Ahol, ugyebár, arról lenne szó, hogy mindaz, ami zárt vagy legalábbis zárható, ami lehatárol és elszigetel, az esetleg csak a célszerűséget, a kényelmet, a civilizációs szükségleteket szolgálja, s nem kell feltétlenül a totalitarizmusra, a leigázásra, az uralom logikájára gondolnunk. Vagy arról, hogy olykor a legegyszerűbb dolgokra rácsodálkozunk hirtelen (lásd a felkiáltójelet az első sor végén), s abból rögtön sötét következtetéseket vagyunk hajlamosak levonni, amelyeket azonban rögvest el is hessegetünk magunktól. Manapság valami ilyesmi jutna eszünkbe erről az egyszerű kis kétsorosról – annak idején nyilván a börtön szóra fűződött föl az egész jelentéssor, a körülötte lévő versek gumibot- és rendőrmotívumai határozták meg elsősorban.

És egyébként persze megvannak azok a bizonyos versek is, jó volt akkoriban felszisszenni, amikor A kis októberi forradalom 24. évfordulójára írott versben „Imre bácsiék, Pista bácsiék” nevére bukkant az ember, vagy kajánkodhatott, hogy milyen jól válaszolt Petri Bertha Bulcsúnak (a Petri/Bertha-ismertségi arány azóta megfordult, és azt hiszem, ez helyes tendencia). Ha az ember így utólag eljátszik a gondolattal, hogy mi maradhatott volna ebben a kötetben, ha rendes csatornákon keresztül publikáltatik, szakképzett cenzorok gondozásában – hát, alig valami. Szinte minden sorából árad a reménytelenség és a beletörődéssel vegyes ellenszegülés. Ebben a kötetben minden áll, a hétfő örök, a nap nem tud lemenni (Krízis), „egy helyben pörög minden év” (Dal); csend van („a vizigót köztársaságból édes csönd szivárog” – Vizigót vasárnapok), és minden rohad. Gyakori szavai: a por, a mocsok, a szar, a rothadás, a hideg, az eső. S persze akkori olvasója számára a rothadás, akár csak a foggyökéré is, a rendszer rothadásával azonosítódott, s talán még akkor is a városi mélyvilág kiszolgáltatottjaira, nyomorultjaira, a magát szocializmusnak nevező rendszer számkivetettjeire gondolt, ha ezt a szép, háromsoros verset olvasta:

Az udvaron lecsúszott
Porharisnyában ténfereg a szél.
Fenyegetőzik, hülyeségeket beszél.
(Öregasszony)

Pedig hát hol van itt a politikai közvetlenség? Hol a költőiség hiánya? Hol az egyenes beszéd, a retorikától való megszabadulás? Mai szemmel olvasva Petri kötetéből csöppet sem hiányzik az az úgynevezett poétikusság, a megformáltság. Sok azok közül a versek közül, amelyek annak idején erősnek hatottak, ma is azok, csak épp nem nagyon érzékeljük ma már akkori politikai bátorságukat. Akkor bátrak lehettek, ma szépek. Akkor senkit nem érdekelt, hogy hogyan is vannak megcsinálva – ma főleg ez vált érdekessé.

Petrit persze képtelenség volna depolitizálni, erről szó sincs. Csak ha emlékeinkben úgy él, mint ami azért hatott annyira erőteljesen (a szamizdat biztosította szűk nyilvánosságban), mert „végre kimondta”, mert annyira egyértelmű, akár durva lett volna – akkor a mai olvasás számára talán éppen az lehet benne az érdekes, hogy mennyire együtt van benne az aktualitás és a dolgok végleges megfogalmazásának vágya, a politika és az egzisztencia, a társadalmi és a magánnyomorúság, a direktség és a megalkotottság.

Pedig olykor megbicsaklik. Vagyis: ki tudja? Mondom, átértékelődnek a dolgok. Nekem például sohasem tetszett a kötet két verse, a Petőfi-tér-melody meg az Andrzej és Wanda. Viszont az előbbinek akkor nem volt érvényessége, az utóbbinak pedig mára veszett el mindenféle pátosza. Aki annak idején komolyan vette a Petőfi-tér-melodyt, az elhitette magával, hogy a Petőfi téri tüntetésekben bármi szerepe is lett volna a szociális feszültségeknek (az éhségnek, amelyre a vers utal), hogy ezeknek a megmozdulásoknak valami himnuszra, mondókára s az azokat megíró költőre lett volna szükségük. Én ebben mindig is kételkedtem. Ma viszont már olvasható a vers úgy is, mint hallatlanul ironikus mondóka, amely valami olyasfajta szomorkás gúnnyal tekint a nagyhangú, magamutogató, önmagát véresen komolyan vevő lázongó értelmiségiekre, mint a Bibó temetésének beszélője, s amely éppen a „forradalom viharmadarának” képén, a skandálható verset farigcsáló népköltő alakján viccelődik. Az Andrzej és Wanda egészen egyszerűen gyenge: kis allegorikus történet a betojt hatalmasságok és a bátor munkásosztály konfrontációjáról, talán nem véletlenül ér olyan kurta-furcsán véget; minden nyelvi humora ellenére alig több (s aligha folytatódhatott volna másként), mint egy épületes szovjet tanmese. Nem vitatom ugyanakkor, hogy a „sajnálatos” lengyel események idején meglehetett a maga ereje. Nem irodalmi, hanem talán közösségformáló vagy politikai ereje. Ma már egyikükből sem maradt semmi.

Aztán ebben a kötetben van az Apokrif, a botrányos Szent Család-ábrázolás. Vagyis: a botrányos lumpenábrázolás? Vagyis: micsoda? Egyrészt jó vicc: lefordítani a legszentebb történetek egyikét a nyócadik kerületre, szegény, hülye, megcsalt férjet csinálni Szent Józsefből, kéjvágyó macát Szűz Máriából, házibarátot a Jóistenből. József legfeljebb a krimóban lehet nagyfiú, ott fojtja fröccsbe bánatát, és ott dicsekedhet vele, hogy megmondta a magáét. Másrészt viszont: igazi hívő, vallásos vers, amely az új Megváltó eljövetelét mintha valahová a Józsefvárosba jósolná. Azt sugallja, hogy az a hajdani történet mélyen emberi és mindennapos, s hogy nem tudhatjuk, nem zajlik-e éppen valami ilyesmi itt, a tőszomszédságunkban. Hátha éppen most és errefelé, a Háromkirályok kocsma közelében fogan meg az, aki megszabadít mindebből a nyomorúságból? Ez a két értelmezési lehetőség egyszerre van jelen a versben: a profanizálás és a felemelés, a sárba rángatás és a transzcendálás billegteti ide-oda.

S ennek a Petrinek a szójáték az alapeleme. Viccelődik, idétlenül és mélyen, szórakozik, babrál a szavakkal. Ez részint az értelmiségi szubkultúra hozadéka; részint (ahogyan monográfusa, Keresztury Tibor jelzi kiváló könyvében) elmozdulás a nagy, ívelt és megszerkesztett formák felől a törmelék, a rom, az apróság felé, minimalizálás, leszámolás a teljesség és szépség eszményeivel. Egyszerre van benne a hülyéskedés és a komoly, mély értelmű játék; de Petri mintha nem is törekedne arra, hogy hülyéskedése feltétlenül valami távolabbi, valami szent és nagy dolog felé mutasson. Ennyiben rokona annak a Tandorinak, akire a kötet több verse is utal (hol megszólítva – T. D.-nek –, hol a szonett akkoriban Tandoritól nagy mennyiségben kultivált műfaját megidézve), s aki ugyancsak ekkoriban fordult a felszín felé. Nem hogy felszínes volna a szó értékítélet-értelmében: hanem hogy feladja azt a törekvését, hogy minden apróság egyértelműen valami mögöttesre utaljon, meghiúsítja az olvasó allegorizáló törekvéseit, magával a játékkal is játszik.

Petrinek egyébként nem lett felszabadító hatása. Magát szabadította fel, ha erre szüksége volt egyáltalán (inkább azt hiszem, mindig is szabad volt); nem támadtak nagy szamizdat költők, nem lettek erőteljesebbek az első nyilvánosságban sem a kimondás gesztusai. Ennek ellenére: ez volt az év legfontosabb verseskötete.

• Beszélő évek – 1981