Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Amikor 1895-ben többéves parlamenti vita után az Országgyűlés elfogadta a XLIII. törvénycikket (amely az újonnan alakuló vallásfelekezetek törvényes elismeréséről szólt), még csupán a nazarénus és a baptista egyház kezdhetett reménykedni. A felsőházban nagy ellenérzés fogadta a történelmi egyházak pozíciójának súlyos veszélyeztetését, ám a szóban forgó jogszabály előkészítői megnyugtatták az aggodalmaskodókat, hogy egy dolog a kérdésről Európában immár illendő módon papírost készíteni, egy-két jelentéktelen csoport megnyugtatására, és más kérdés annak végrehajtása. Így fordulhatott elő például az is, hogy a nevezetes paragrafusok alapján a baptista egyház budapesti gyülekezetét legalizálták, vidéki egyházközségeit azonban változatlanul (gyakran sajnos más egyházak felkérésére) a csendőrség tovább zaklatta. Valami azonban elkezdődött.

A vallásalapítás szabadságáról született törvény hatálybalépése után két évvel jelent meg Magyarországon a metodista egyház. Megemlíthetjük, hogy az 1896-ban kiadott Pallas Nagylexikona már alapos szócikkekben mutatta be a XVIII. században az anglikán egyházban szerveződött, majd abból kitaszított ún. metodista mozgalmat, később egyházat, sőt annak alapítóit a Wesley-fivéreket és George Whitefieldet.

Tekintettel arra, hogy e néhány sort a Beszélő Évek sorozat 1981-es esztendejéhez írom, nem tekinthetem át az egész százesztendős korszakot, csakis apró utalásokat tehetek. A Magyarországi Metodista Egyház 1947-ben vált „az állam védelme és főfelügyelete alatt álló vallásfelekezetté”. De mit is kezdhetett vele? Miután missziója elsősorban magyar és szlovák anyanyelvű nemzetiségiek között folyt, a második világháború utáni kitelepítések és kitelepülések csaknem elkerülhetetlenné tették az egyház újjászervezését. Egy negyedszázadnak kellett ismét eltelnie ahhoz, hogy a kis történelmi szabadegyház újra magára találjon. Vesztére Európa éppen ekkorra látta elérkezettnek az időt, hogy Helsinkiben asztalhoz ültesse önmaga keleti és nyugati felét, és pontosítsa az alapvető emberi jogok általános elveit. A magyar kormány Állami Egyházügyi Hivatala veszélyt szimatolva sietve igyekezett kiépíteni azt a kapcsolatrendszert, amelyet egy esetleges politikai megrendülés után is sikeresen működtethet, így kereste az egyházak élére kinevezhető együttműködésre kész partnereket. Ez motiválta abban is, hogy beleszóljon a Magyarországi Metodista Egyház szuperintendensének megválasztásába is. Ennek nyomán bontakozott ki negyedszázada, 1973-mal kezdődően egy olyan ellenállás a Magyarországi Metodista Egyházon belül, melynek során a Hivatal bujtogatására és asszisztálása mellett az egyház meghasonlott önmagával, s lelkészeinek és segédlelkészeinek nagyobbik része a falain kívülre került, némelyek (köztük e sorok írója) felfüggesztett börtönbüntetést is kaptak. A megmaradásért való küzdelem majdnem nyolc évig tartott.

1979-ben, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a metodista egyház állam által támogatott szárnya hallani sem akar a méltányos rendezésről, kértük az Állami Egyházügyi Hivatalt, nyilvánítsa állam által elismert független vallásfelekezetté a kívül rekedteket, éppen a már hivatkozott 1895. évi XLIII. törvénycikk nyújtotta lehetőség alapján. A Hivatal egy évig egyszerűen nem is válaszolt. Erre az időre esett az is, hogy a Magyarországi Metodista Egyház akkori önjelölt vezetése nemcsak büntetőeljárást kezdeményezett törvénytelenül kiközösített lelkészeivel szemben, hanem polgári pereket is, így akarta megszerezni azokat az ingatlanokat, templomokat és parókiákat, amelyeket a kiüldözöttek és gyülekezeteik használtak. A metodista egyház a pereit rendre megnyerte, a végrehajtás azonban akadozott, ahhoz ugyanis karhatalmat kellett igénybe venni, s az akkori politikai légkörben egy ilyen akció már egyre népszerűtlenebb megoldásnak számított. (Emlékszem, mikor velem végzett a végrehajtó, elérzékenyülten pislogott vastag szemüvege mögül, és azt mondta: – utoljára '51-ben lakoltattam papot.)

Az „ellenállás” tűzfészke az egyház nyíregyházi temploma, egyben legnagyobb gyülekezete volt. Itt szolgált édesapám több mint negyven évig (akkor ugyan még csak húszegynéhány esztendeje); eredetileg vele kezdődött a metodista egyházon belüli tisztogatás, ő lett az 1981-ben elismert új egyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke is.

De ne vágjunk az események elébe. A metodista egyház akkori szuperintendense 1978-ban egy kisebb lélekszámú dunántúli engedetlen gyülekezet felszámolása érdekében igyekezett az Állami Egyházügyi Hivatal jóakaratát elnyerni.

„Szeretném újra megerősíteni – írja –, hogy teljes mértékben megértjük, hogy hatóságaink nagy tapintattal és körültekintéssel járnak el ebben az ügyben. Tapasztalatunk szerint a májusra tervezett kilakoltatás elhalasztása is hasznosnak bizonyult két szempontból: a) egyrészt nyilvánvalóvá vált az ún. Iványi-csoport provokációs lehetőségeinek csekély volta és személyi lehetőségei, b) másrészt megnőtt a faluközösség, főleg gyülekezetünk tagjainak sürgetése, türelmetlensége aziránt, hogy ez a régóta vajúdó ügy a magyar törvényeknek megfelelően rendeződjék.

Még egy másik körülményre is szeretném felhívni Államtitkár Úr figyelmét: az újra és újra beharangozott „üldöztetések” be nem következése, illetve az ilyen irányú híresztelések hamis voltáról való meggyőződés nagyon lecsökkentette az említett csoport külföldi támogatóinak táborát. Úgy látjuk, hogy ezeket a hamis híreket teljes mértékben ellensúlyozza az egyház hivatalos állásfoglalása, annak józansága, főleg pedig az a hathatós támogatás és segítség, amit S. püspök úr következetes magatartása számunkra jelent. Ezeknek a hatásoknak tulajdonítom, hogy a legutóbb foganatosított V. I. kilakoltatása… központi épületünkből… minden rendzavarás nélkül lezajlott, sőt, V. I. maga gondoskodott ingóságainak elszállításáról a hatósági kiköltöztetést megelőző napon.

Látásunk szerint nagyon hasznos volna a nyíregyházi kiköltöztetés előtt ezt az utolsó bázist Györkönyben felszámolni.

Végül még egy tapasztalat nagyon figyelemre méltó ebben az ügyben: a szegedi lelkészlakás kiürítése (1977. augusztus 17-én) a lehető legprovokatívabb körülmények között történt. Annál meglepőbb volt számunkra a gyülekezet és a folyamatos egyházi élet várakozáson felüli gyors konszolidálása. Szegeden ma teljesen rendezett körülményeink vannak, a gyülekezet nyugalma helyreállt. Az emberek tudatára sokkal erősebben hatnak a kialakult tények és a helyzet zavartalansága, mint a rosszindulatú propaganda.

Ezekből a tapasztalatokból világosan kiolvasható volt, hogy az ún. Iványi-ügynek nincsen reális háttere. Mesterségesen erőltetett problémák ezek, amelyek csak addig tartanak, ameddig ezt a tüzet erőltetve fújja valaki.

Államtitkár Úr eddigi támogatását, körültekintő segítségét köszönve őszinte nagyrabecsüléssel és tisztelettel…”











A levélíró által „legprovokatívabb körülményeknek” nevezett kilakoltatási akcióról tudni kell, hogy itt a hatóság rohamrendőröket vetett be, hogy a temploma előtt békésen éneklő gyülekezet tagjait egyenként az utcára vonszolhassák és az ajtókat betörve kiüríthessék és az általuk támogatott egyházrésznek átadhassák az érintett ingatlant. A szuperintendens az új lelkész beiktatásán elmondott prédikációjához ezt a prófétai kijelentést választotta: „nem erővel és nem hatalommal, hanem az én lelkem által.”

A nyíregyházi kilakoltatástól azonban, úgy tűnik, az Állami Egyházügyi Hivatal is tartott, ezért különféle közvetett megoldásokat sugalmazott. Miután a gyülekezet ellenállása erős volt, polgári peres eljárásra bátorította a metodista egyház vezetőségét, mondván, hogy az újonnan kinevezett és az egyház, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal által támogatott lelkészt a szuperintendensnek valahol el kell helyeznie. A per évekig húzódott, s csupán valamikor a nyolcvanas évek végén, csaknem az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnésével halt el.

Közben 1980-ban újra kezdeményeztük a kitaszított metodista egyházrész törvényes elismerését. Az Állami Egyházügyi Hivatal – ki tudja, milyen hatásra – végre kész volt tárgyalásokba bocsátkozni, sőt olyan ígéretet tett, hogy fontolóra veszi az érintett egyházrész elismerését. Ezzel párhuzamosan pedig előbb fél-, majd negyedévente, legvégén pedig havonta a bíróság újabb és újabb kísérleteket tett arra, hogy az említett nyíregyházi lelkészlakást és annak megszerzése esetén reménység szerint az egész ingatlant a metodista egyháznak átadja.

Ilyen körülmények között kellett megtárgyalni a hivatallal, hogy milyen akadályai lehetnek annak, hogy egy új felekezet törvényes elismerést nyerjen. A múlt század végi jogszabály ugyanis kizárta annak lehetőségét, hogy a megalakuló új egyház elnevezése és hitvallása egy már meglevővel azonos legyen. Márpedig a metodista egyház két ága között semmiféle dogmatikai különbség nem volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal ennek ellenére az eltérő név választása mellett legalább három lényegi különbség kimutatását követelte. Az új egyháztest neve azután azért lett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, hogy legalább a szavak kezdőbetűi emlékeztessenek az eredetre (MET). Ami pedig a „lényegi eltéréseket” illeti, azok a tárgyalásokat nagy diplomáciai érzékkel vezető Iványi Tibornak köszönhetően a következők lettek:

„1. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a Wesley János-féle reformáció felismeréseit sajátosan tekinti magáénak, nem tradicionálisan, hanem gyakorlati aspektusokban ragaszkodik hozzá.

2. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget szervezeti alárendeltség nem kapcsolja a Metodista Világtanácshoz vagy a svájci püspökséghez, lelkészeit az Országos Közgyűlés szenteli fel.

3. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség élén az Országos Közgyűlésnek alárendelt elnök áll.”

Az Állami Egyházügyi Hivatal megelégedett ezekkel a „különbségekkel”. Volt azonban egy további problémája. A Szervezeti és Működési Szabályzathoz egy rövid állásfoglalást is kért csatolni. Ennek arról kellett volna nagyon határozottan szólnia, hogy biztosítjuk az államot és az Állami Egyházügyi Hivatalt, hogy a törvényeket betartva, azok szellemében végezzük munkánkat, és „deklaratív módon ki kellene térni egy dologra: szíveskedjen belefoglalni – fejtegette Straub elnökhelyettes Iványi Tibornak –, hogy Ön elhatárolja magát attól a tevékenységtől, amit Gábor fia folytat, és a közösség vezetősége és Ön is úgy fogja a tevékenységét folytatni, hogy ennek semmilyen negatív hatása a közösség életében ne legyen.” Az állami ember még azt is hozzáfűzte mindehhez, hogy együttérez tárgyalópartnerével mint apával, azonban ettől az állami kívánalomtól semmiképpen sem tud eltekinteni.

A dolog hátterében a demokratikus ellenzékkel való meghitt kapcsolatom rosszallása állott, és különösen is az a sértettség, melyre az ÁEH egyes képviselői annak az előadássorozatnak a hatására jutottak, melyet Miért nem szabadok a magyarországi szabadegyházak? címmel a hétfői szabadegyetemen tartottam.

Megint csak érdemes (és talán tanulságos) felidézni azt a levelet, amit végül Iványi Tibor Miklós Imrének, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének ebben az ügyben elküldött:

„Felettébb sajnálatosnak tartom, hogy fiam és kollégám, Iványi Gábor személye körül Államtitkár úr közlése szerint olyan problémák merültek fel, amelyek indokolni látszanak azt, hogy az újonnan alakuló egyház és személyesen én magam is nyilatkozatot tegyünk.

Őszinte vágyam és hasonlóképpen őszinte vágya a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek is, hogy állami hatóságainkkal megértésben végezzük munkánkat.

Az elmúlt évek válságai súlyos terhet jelentettek számunkra. Államtitkár úr által ismert félreértések, valamint támadások, az azok elleni védekezések sok olyan energiánkat kötötték le, amelyekkel szív szerint inkább az egyház építésén, a társadalmi problémák megoldásának támogatásán, hazánk, a Magyar Népköztársaság felvirágoztatásán fáradoztunk volna. E körülmények miatt fájdalmunkra olyan légkör alakult ki, amelyben képtelenek voltunk arra, hogy jó szándékunkat félreérthetetlen tettekkel fejezzük ki.

Bonyolította nehézségeinket, hogy bennünk a Magyarországi Metodista Egyháznak éppen azt a szárnyát érte támadás, amely különösképpen szívén hordozta, akarta és munkálta azt az intenzív biblikus hitéletet, amely magában foglalja a becsületes keresztény állampolgári eszménykép kialakítását és ezzel együtt a törvények és hatósági személyek tiszteletét is. Számunkra ezért is mindig nehéz volt az a feszült viszony, amely egyes hatóságok és közöttünk fennállott, és várva vártuk azt a napot, amikor rendeződhetnek – talán a most benyújtott Szervezeti Szabályzat elfogadásával – körülményeink, és bebizonyíthatjuk, hogy sem együttesen, sem egyenként nem voltunk és nem vagyunk a Magyar Népköztársaság ellenségei.”







Ki tudja miért, az Állami Egyházügyi Hivatal kész volt ezt levelet kérésére adott válaszként elfogadni. Így juthattunk el oda, hogy 1981. október 1-jén (e határnappal) az Állami Egyházügyi Hivatal törvényesen elismert vallásfelekezetté nyilvánította a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget. Az ez alkalomból rendezett ünnepélyes istentiszteletet – vajon milyen megfontolásból? – (e nap hétköznap és munkanap lévén) egy délelőtti órára kérte helyezni. Ennek ellenére a nyíregyházi templom zsúfolásig megtelt, sőt meghatottan gondolok vissza arra, hogy a küzdelmes évek alatt szerzett új barátaink közül többen egész éjszakai autózás árán eljöttek. Ott volt például Haraszti Miklós, Dalos György, Petri György, Buda Géza, Veres Júlia, sőt tekintettel a külföldi vendégekre, Betlen János lépett elő „hivatalos tolmáccsá”.

Ha azt képzeltük, hogy zaklattatásainknak egy csapásra vége lett, nagyon is tévedtünk. Alig egy hónap múlva a bíróságtól újra idézés érkezett „a Magyarországi Metodista Egyház végrehajtást kérőnek Iványi Tibor és társai adósok elleni végrehajtása ügyében”. Majd egy újabb szálon is folytatódott a kötélhúzás. Az Állami Egyházügyi Hivatal hangoztatta, hogy most már két elismert vallásfelekezet áll egymással szemben, és az egyik jogtalanul és ingyenesen használja a másik tulajdonát. Bátorítására a Magyarországi Metodista Egyház jogtanácsosa útján legalább bérlet megfizetését követelte, és ragaszkodott hozzá, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség adja át az egyházi anyakönyveket és a kegytárgyakat. Sőt még odáig is elment, hogy a szóban forgó eszközöket felértékeltetve vagyontárgyak jogtalan birtokban tartása címén igyekezett új pert indítani. Így nem maradhatott el az a nevetséges közjáték sem, hogy a hatósági végrehajtó is megjelenjen, és amit lehet, lefoglaljon. („Mentes vagyontárgyak: 9 ágy, 9 szék, 6 asztal, 5 szekrény, egy tűzhely, egy pianínó. Figyelmeztetem az adóst, hogy a lefoglalt vagyontárgyakat köteles megőrizni, azok elhasználása, megsemmisítése, elidegenítése, elzálogosítása vagy a végrehajtás alól más módon való elvonása a Büntető törvénykönyv szerint bűncselekmény.”) A huzavona még 1987-ben is folytatódott. Az Állami Egyházügyi Hivatal a végén már abba is belement volna, hogy vásároljuk meg 1 forintért a kérdéses ingatlanokat, adjuk át az anyakönyveket és kegytárgyakat, hiszen azok anyagi értéke úgyis minimális. Közülünk is többen a harcoktól elfáradva elfogadták volna ezt a megegyezést. Iványi Tibor álláspontja azonban az volt, hogy nem mi tartozunk a Magyarországi Metodista Egyháznak, hanem mi tarthatnánk igényt az elszenvedett sérelmekért kártérítésre, és még a látszatát sem akarja annak, hogy valami olyasmit vásárlás útján szerezzünk meg olyan valakitől, aki nem jogszerűen, hanem állami asszisztenciával tudott birtokon belül maradni. Az Állami Egyházügyi Hivatal végül tett egy utolsó kísérletet: felajánlotta, hogy jelentősebb összeget fizet a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek, hogy az meg tudja vásárolni a Magyarországi Metodista Egyháztól az általa használt ingatlanokat. Iványi Tibor azt az álláspontot képviselte, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek nincsen szüksége az állami támogatásra, hiszen jogos tulajdonának rendeltetésszerű használója. Az Állami Egyházügyi Hivatal pedig, ha azzal az összeggel, amit a szóban forgó ingatlanokra nekünk felkínált, támogatni vagy jutalmazni szeretné a Magyarországi Metodista Egyházat, ahhoz semmi közünk. Így aztán a hivatal, hogy méltóságának látszatát megőrizze, ezt a megoldást választotta, s így „kártalanította” a Magyarországi Metodista Egyházat, beletörődve (és pártfogoltját ugyanerre biztatva), hogy azt, amit a helyzet alakulása miatt erőszakkal már el nem vehettek, hagyják „veszni” – használatunkba, tulajdonunkba.

Tizenhét év telt el azóta, meg egy rendszerváltás. Mindössze – íme – ingatlanügyeink rendeződtek…

• Beszélő évek – 1981