Skip to main content

Sajó András: Park, kutyák, jogrend

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kutyatulajdonos, sőt két – jóllehet kisméretű – kutya tulajdonosa vagyok, méghozzá, ahogy Sajó András mondja, a kutyájuk után nejlonzacskóval vonuló gazdik közül való. Vagyis „kanti értelemben morális lény”, aki mindazonáltal – Sajó úr szavával – „objektíve” a kutyások táborába tartozom, akik kutyatartása mögött „mindenféle elnyomorítottság, kényszerpálya, bunkóság felsorakozik”.

Ez az „objektíve hovatartozás” az egyedüli oka annak, hogy szükségét érzem reagálni Sajó András írására, amit egyébként semmivel sem tudnék komolyabban venni, mint azokat a – vélhetően a város védekezésre képtelen, kutyátlan lakói közé tartozó – hölgyeket-urakat, akik napjában számtalanszor megállítanak kutyasétáltatás közben, hogy hangot adjanak felháborodásuknak a mindent elöntő szar fölött, pedig jól látják kezemben a zacskót. (Vélhetőleg ők is rájöttek, „objektíve” hová tartozom, bár érvelésük rendszerint híján van a Sajó úr írását átható erudíciónak, sőt még azt is megkockáztatom, hogy viselkedésük mögött ugyancsak felsorakozik mindenféle elnyomorítottság, kényszerpálya és bunkóság.)

Könnyű lenne most felidézni egy sor olyan híres-hírhedt szöveget, amelynek szerzői lendületesen fejtegették, hogy ez vagy az a személy, csoport, szubjektív jó szándéka ellenére „objektíve” a reakció szolgálatában áll és a haladás kerékkötője – nem teszem. Ahogyan attól is tartózkodom, hogy – Sajó Andráshoz hasonlóan érvelve – azt mondjam, annak ellenére, hogy ég és föld különbség van az ő írása s a korábbi bekezdésben említett, engem vagy nejemet kutyám – pardon kutyáink! – sétáltatása közepette molesztáló görcsemberek (Sajó úr kedves kifejezése) között, „objektíve” a szerző mégiscsak közéjük tartozik, avagy hogy az olyan képek, mint a Sajó úr felidézte park, ahol egykor szerelmes diákok és unokájukkal napozó nagymamák társaságában fáradoztak a házasságtörésen a bérből és fizetésből élők, „objektíve” kimerítik a demagógia fogalmát. Nem teszem, mert az ilyen évrendszerrel teljesen felesleges vitatkozni, lévén az – Popper kifejezésével – falszifikálhatatlan, s így kívül van a racionális diskurzus keretein. Amit lehet és – ha már Sajó úr Kantot említi – kell is tenni, az csak annyi, hogy az „objektíve hovatartozónak” minősített ember kikéri magának. Úgyhogy: kikérem magamnak!






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon