K. I. [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

– „Eklektikus” festőnek tartják. Vállalja?

– Igen, de csak akkor, ha az eklektikát nem művészettörténeti kategóriaként értelmezzük, hanem olyan új lehetőségként, melynek révén számos, egymástól eltérő, sőt akár egymásnak ellentmondó elemet össze lehet fogni, egységbe lehet szervezni. Az ebben az eljárásban rejlő nagyfokú szabadság lehetősége különösen vonzó számomra. Az így létrejövő eklektikus rendszerek egyébként kifejezetten csak személyes szintézislehetőségeket jelentenek.

– A köztudat azonban épp ellenkezőleg vélekedik: úgy gondolják, hogy a képein szereplő geometrikus motívumok elfedik az egyéniséget.

– Ezzel nem értek egyet, a geometrikus formák nem személytelenek. Mondrian például rendkívül szigorú geometrikus rendszert épített föl, mégsem keverhető össze sem Maleviccsel, sem Kassákkal: személyiségük teljesen egyedi módon nyilatkozik meg kompozícióikban. Még azt a feltételezést is megkockáztatom, hogy képeikből bizonyos nemzeti sajátosság is kiolvasható. 1977-ben Nyugat-Berlinben láttam egy kiállítást, ahol egyetlen térben rendezték el orosz, holland és magyar „geometrikus” festők alkotásait. A különbségek világosan érzékelhetőek voltak, bizonyos nemzeti vonások és személyiségjegyek a „nemzeti geometria” programszerű manifesztálása nélkül is átsütöttek a geometriai formákon.

– Milyen elemekből építkezik az ön „eklektikus geometriája”? Kik a forrásai? Hamvas Béla? Kassák? A konstruktivisták?

– Hamvas gondolkodásmódjának komplexitása épp abban segített, hogy „együtt lássam” a hagyományt és a modernséget. Kassáknál is megfigyelhető ez a teljességigény, de ez nem a Hamvas-féle kultúrtörténeti teljesség, hiszen inkább a jelenkorhoz kötődik. A konstruktivizmus szigorú és homogén rendszerének elemeit nem önmagukban véve, hanem más motívumokkal együtt építem be képeim eklektikus világába. Ezért nem tarthatom magam se konstruktivistának, se neokonstruktivistának. A 70-es években egyébként is kifejezetten hard edge karaktéra művészetet csináltam, amelynek forrása nem a húszas évek konstruktivizmusa, hanem a fasizmus, az ötvenes évek expresszív művészete.

– A tradícióválasztás tehát művészi programjának lényeges eleme…

– A 70-es évek elejére relatíve lezárultak az avantgardista törekvések, és kirajzolódott a tradíciók helye is. A posztmodern előretörése lehetővé tette, hogy az analitikus művészi munka után elkezdődhessen a szintézis is. Mivel a közösségi szintézisteremtés lehetőségei jelenleg nem adottak, kompromisszumként be kell érni „a személyes eklektika” művelésével. Igazi közösség egyébként is nyilván csak a személyiségeken keresztül alakulhat ki, s talán Magyarországon is fontos lesz annak ismerete, milyen szellemi környezetben él, és milyen tradíciókból táplálkozik az egyén. A posztmodern törekvéseken belül egyébként arra is lehetőség nyílik, hogy újból felelevenítsük az archaikus közösségek felbomlásakor szertefoszlott „mitologikus” gondolkodásmódot, s újra ugyanakkora jelentőséget tulajdonítsunk neki, mint a logikai-racionális gondolkodási mintáknak. Nagyon fontosnak tartom, hogy magát a megismerést is plurális módon közelítsük meg, s hogy a legkülönfélébb módszerekkel és érzékszervekkel „begyűjtött” információkat teljesen egyenrangúaknak tekintsük.

– A politikai pluralizmus hiánya, a gondolkodás repressziója hogyan hat a művészetre?

– Nem hiszem, hogy bárkinek is jót tett volna, bár bizonyos komolyságra kényszerítette az embert.

– Hogyan alakul ma a képzőművészet intézményes rendje? Hogyan változott a helyzet azáltal, hogy megszűnt az állami mecenatúra, ugyanakkor gazdag műkereskedők sem sorakoznak a művészeknél?

– Nagyon tragikusnak látom a helyzetet. Meg kell mondjam, hogy az állami mecenatúráról sosem volt nagy véleményem – persze részem se volt benne –, úgy láttam ugyanis, hogy olyan művészeti tevékenységek támogatására fordítottak óriási – bár egyre csökkenő – összegeket, amelyek mögött csak ritkán volt elismerésre méltó teljesítmény. A központi mecenatúra tehát régebben is kérdéses volt, most is az. Nem arról van szó, hogy az államnak le kellene mondania a művészet támogatásáról. Meg kell teremtenie bizonyos feltételeket, de nem szakmai kérdésekbe való beavatkozással, vagy azzal, hogy előírja, mit kell teljesítenie a művésznek mintegy ellenszolgáltatás gyanánt. És ezért vagyok nagyon pesszimista. Egy sokszínű feltételrendszer kialakításához ugyanis legalább 6-8 évre van szükség: rugalmas intézményhálózatot kell kiépíteni, törvényeket, jogszabályokat, megfelelő adórendszert kell kialakítani, újra kell szervezni a tönkretett műtárgypiacot, kiterjedt információs hálózatot kell kialakítani, s mindezt csak egy jó stratégiával rendelkező kulturális kormányzat közreműködésével lehet elérni. Egyelőre a minimális létfeltételek is hiányoznak. A Képcsarnok Vállalat gyakorlatilag nem működik, nincs egy valamirevaló szakmai folyóirat, az egész fővárosnak nincs egy XX. századi vagy egy kortárs művészeti múzeuma. Információs csatornák nélkül semmi lehetőségünk nincs arra, hogy az emberek maguk alakítsák ki értékrendjüket, maguk gátolják a hiányzó „közös” értékrendet. És ez nem érzéketlenségükön vagy rosszindulatukon múlik, hanem a feltételek hiányán.

– Mi lehet a szerepe az oktatásnak abban, hogy megváltozzon a kultúra megítélése?

– Az iskolai oktatásban a verbális kultúra dominál, holott az információk jelentős részét vizuális úton kapjuk. Mindenképpen növelni kellene a vizuális oktatás arányát. Ezen belül is az lenne a cél, hogy látni tanítsuk az embereket, s nem az, hogy festőcskéket neveljünk. Az Iparművészeti Főiskolán is erre kívánjuk felkészíteni a leendő tanárokat, a baj csak az, hogy a jelenlegi oktatási rendszer teljesen érzéketlen erre a programra. Az óraszámot nem lehet növelni, nehéz bevonni a tantervbe a vizuális és a tárgykultúra kérdéseit, holott ez közelebbről érintené az embereket, mint például a múzeumba járás.

– A Műcsarnok-est címe így hangzott: ÉLŐ MŰVÉSZET. Lehet-e egyáltalán ilyen körülmények közt élőnek nevezni a magyar művészetet?

– Igen, lehet. Még akkor is, ha a környezet ezt nem veszi tudomásul. Magyarországon ugyanis úgy létezik nemzetközi színvonalú képzőművészet, hogy alig ötven ember tud róla. Nem tudom, hogy az én képeimet hová fogják sorolni: az élő vagy a holt művészet kategóriájába – ez elsősorban attól függ, meg tudom-e valósítani szándékaimat, az európai művészet színvonalát szem előtt tartva. A hatvanas évek konfliktusai, politikai gyanúsítgatásai, feszültsége után most igazán jól érzem magam, bár nem vagyok elégedett: pontosan látom munkámban azokat a hiányosságokat, amelyeket sürgősen meg kell szüntetnem. Ebből a szempontból talán az az optimális állapot, ha az ember szabad, de önmagával teljesen sohasem elégedett…

• Kultúra