Donáth László

Nyomtatóbarát változat

A magyar tábori lelkészség története, amely alig száz évre nyúlik vissza, azt mutatja, e téren sohasem volt gondtalan a viszony az állam és az egyház között sem a Monarchiában, sem a Horthy-rendszerben. A probléma lényege nem elvi volt; mindig újra abban csúcsosodott ki: ki parancsol a tábori lelkésznek. A presztízsféltés azonban mélyebb hatalmi igényeket fedett el. Hiszen ez a két intézmény a kereszténység államvallássá tétele óta riválisa egymásnak. Figyelemre méltó, hogy Luther 1525-ben, nem sokkal a parasztháború leverése után, egy hozzá forduló nemesember kérésére külön traktátust ír – ma úgy mondanánk – a katonai hivatás keresztény szociáletikai problémájáról e címmel: Vajon Istennek tetsző állapotban él-e az ember akkor is, ha katona? (Véleménye szerint igen.)

Iványi Gábor éppen egy esztendeje kérdezte meg a honvédelmi minisztert, miképp is gondolják a tábori lelkészséget. Azóta számtalan cikk és beszámoló látott napvilágot ennek hazai múltjáról és nemzetközi gyakorlatáról, de ezek az írások mind a világi sajtóban jelentek meg. Mintha a különböző felekezetű lelkészeket és teológusokat az a kérdés hidegen hagyná. Mintha nem a mi dolgunkról vagy olyan marginális ügyről lenne szó, melyet nyugodtan rá lehet hagyni a szakminisztériummal szorosan együttműködő két-három „szakértőre”.

Ez az egyházi közéletben tapasztalható érdektelenség, szellemi restség annál feltűnőbb, mivel a németországi protestáns egyházaknál épp fordított a helyzet. Az új keleti szövetségi tartományokban az egyesítést követően eleven diszkusszió kezdődött arról, hogy átvegyék-e a nyugati országrész négy évtizedes gyakorlatát, vagy saját tapasztalataik és meggyőződésük szerint megkíséreljék azt reformálni annak reményében, hogy új megállapodást sikerül létrehozni a tartományi egyházak és a Bundeswehr között. A németországi vitának jellemző érdekessége, hogy ebben a katolikus egyház nem vesz részt. Vélhetőleg azért nem, mivel változatlanul azt a konkordátumot tartja érvényesnek, melyet az egykori vatikáni diplomata, Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa 1933-ban Berlinben Hitler védelmi miniszterével megkötött a tábori lelkészek hivatali jogviszonyáról.

A szellemi aktivitás hiánya az egyházban nemcsak arra vezethető vissza, hogy néhány idős, nyugdíjas lelkészen kívül nincs senki, akinek tapasztalata lenne arról, mit is jelent tábori lelkésznek lenni, hanem arra is, hogy e lelkészhiányos időben a gyülekezeti szolgálatnak és a hitoktatásnak szükségszerűen elsőbbsége van. Valójában az ok még mélyebben rejlik. Arról van szó, hogy ennek a szolgálatnak az egyház szempontjából nincs igazi tétje. Ez inkább áldozat, kevés sikert ígérő, kelepelés vállalkozás, sajátos karitatív tevékenység. Sok évnek kell még eltelnie addig, amíg a lelkészi hivatás a polgári karrier lehetőségének tűnhet, tehát lényegesen többen választják, s így mód nyílik arra, hogy ilyen területen is, mint a tábori lelkészség, megfelelő emberek érdemi munkát végezzenek. Már most ideje van azonban a teológiai eszmélődésnek. Nem az a kérdés, hogy a tábori lelkésznek legyen-e rangja vagy sem, egyenruhában járjon-e vagy civilben, a laktanyában lakjon-e vagy azon kívül, hanem az, hogy kinek szolgál.

Az Isten kétfajta kormányzásáról kialakított lutheri elképzelés szerint a katonaság és az egyház sem céljaiban, sem módszereiben nem találkozhat egymással. Antagonisztikus ellentétben állnak. Közösségük csak Isten kiismerhetetlen szándékában lehet. A katonaság, maga az állam és minden erőszakszervezete csak addig legitim, míg – Isten előtti felelőssége tudatában – a neki alávetettek javát szolgálja, s mindent megtesz evilági életük fenntartásáért. Az egyház hivatása, az evangélium feltétlen hirdetése ennél több. S adott esetben az egyház ellentétbe is kerülhet az állammal és szervezeteivel, az ilyen konfliktust mind neki, mind az egyes kereszténynek vállalnia kell. A tradíció szerint az egyház mindaddig nem szólhat bele az állam specifikus cselekvésébe, míg az Isten megtartó rendjeként működik a világban. Addig törvényeit sem dicsőítenie, sem bírálnia nem szükséges. Az egyház ne hagyja magát morális-klerikális iskolamesterkedésre elcsábítani. Az e tradíciót hűségesen újrafogalmazó Bonhoeffer írja: „A történelmet nem az egyház csinálja, hanem az állam, de természetesen csak az egyház – amely Isten eljöveteléről tanúskodik a történelemben – tudja azt, hogy mi a történelem, és ezért azt is, micsoda az állam.”

A katonai szolgálat megtagadói, a bármifajta erőszak elutasítói, legyenek akár szelíd anarchisták, akár harcos pacifisták vagy éppen a hegyi beszéd radikális követői, valamennyien könnyű helyzetben vannak. Az ideális világról megálmodott tökéletes béke víziójába beleszerelmesedetten kitérhetnek a kérdések elől. S ha lelki üdvüket így megnyerik, legyen is az meg nekik. A jézusi realitással tájékozódni próbáló számára azonban kikerülhetetlen a kínkeserves küzdelem: nem evilágból valóként, de ebben a világban meglelni azt a keskeny ösvényt, melyen járva megőrizhető a lélek az „opus alienum”-tól, Isten idegen műveitől, melyek éppen azért idegenek, mert erőszakkal akarják hatalmukba ejteni.

Talán annak a német teológusnak van igaza, aki a közelmúltban a tábori lelkészség lényegi problémájára fogalom váltással mutatott rá. Nem „Militärseelsorge”-re, tábori lelkészségre van szükség, hanem „Soldatenseelsorge”-ra, a katonák lelki gondozására. Az új fogalom használata világos állásfoglalás: az egyháznak nem a Bundeswehr intézményével van dolga, hanem azon emberek gondjával kell törődnie, akik a Bundeswehrben vannak. Sőt igazából csak akkor tudja terheiket magára venni, ha csupán az ő szolgálatukra elkötelezett. Ebben az értelemben a katonák a szükséghelyzetbe kerültek minősített esetét jelentik. S ahogy sem az egyház, sem a lelkész, de a hitét komolyan vevő bármelyik keresztény sem tagadhatja meg segítségét a betegtől, a hajléktalantól, az alkoholistától vagy éppen a rabtól és az idegentől, úgy felebarátjává kell lennie a katonának besorozottnak is.

Ebből máris két következtetés adódik. Katonák lelkipásztora csak nagyon képzett, érzékeny, sőt karizmatikus, e munkához nélkülözhetetlen adottságokkal rendelkező személyiség lehet. Másrészt olyan – teológiailag művelt és hivatásához hűségesen ragaszkodó – lelkész végezheti ezt a szolgálatot, aki ezen az idegen pályán egymagában is képes megállni, s megőrizni egyháza autonómiáját és szuverenitását. Magyarul: nem válik „politikai tisztté”, egyszerre cinkosává és áldozatává a hatalomnak.

Az osztrák hadseregben a tábori lelkészek egyik fő feladata az életismereti oktatás. Nem rossz dolog ez, föltéve, hogy a konkrét helyzetet alapul véve segít élet-, sőt túlélési stratégiák kialakításában. Azt megtanulni, miképp képes az ember személyisége rejtett erőtartalékait mozgósítva fölébe nőni egy mesterséges, fantáziát és spontaneitást elvető élethelyzetnek.

Az életre nevelés a brit hadsereg lelkészeinek is elsőrendű feladata, de ellentétben az osztrák szabályzattal, a lelkész maga dönti el, hogy ezt mi módon kívánja csinálni. E leírásban különösen hangsúlyos, hogy a reá bízottakat semmilyen körülmények között sem szolgáltathatja ki a tiszteknek. A katonák bizalmát többre kell értékelnie a jó kapcsolatnál azok parancsnokaival, akiket köteles emlékeztetni arra, „hogy ők is őrá bízott lelkek”.

A német, angol, osztrák, amerikai szabályzatok nemcsak abban közösek, hogy ezt a fajta lelkészi szolgálatot teljesen integrálják a katonaság életébe és működésébe, hanem abban is, hogy pontosan tükrözik az egyes országokban élő egyházak társadalmi helyzetét. Míg az osztrák és német hadseregben csak a katolikus és az evangélikus egyház lelkészei végeznek szolgálatot, addig a britek mindhárom fegyverneménél megtalálhatók az anglikán, a római katolikus, a skót presbiteriánus, valamint a baptista és metodista lelkészek. Az arányok eltérnek, a fontos az, hogy körülbelül ezer emberre jusson egy lelkész, akinek felekezetre való tekintet nélkül kell a katonák rendelkezésére állnia. Az amerikai hadseregnél hasonló a helyzet, bár a rabbitól még a legsúlyosabb krízis esetén sem várják el, hogy misézzen.

Amiképpen ezekben az országokban a civil társadalom szerves részeként, gondtalanul működik az egyház, úgy – Németország aktuális kivételével – problémátlanul munkálkodik a nemzeti hadsereg katonái között is. Valójában a fél évszázada háborítatlanul fejlődő polgári demokratikus társadalom őrködik azon, hogy igényeinek és érdekeinek megfelelően funkcionáljon az egyház minden területen, így a laktanyán belül is.

Tekintettel arra, hogy Magyarországon nem ez a helyzet, a polgári demokratikus társadalom megannyi nyomorúság közepette éppen csak kialakulófélben van, kikerülhetetlen a kérdés, itt ki vigyázná az egyház vagy a vele lényegileg ellentétes állam lépteit, hogy egyik se éljen vissza a másikkal. E politikai-etikai káoszban ki tudná meggátolni, hogy rövid távú részérdekeik mentén újra össze ne nőjenek az ismétlési kényszer erős benső késztetése nyomán?

Ezért úgy gondolom, elhibázott lenne bármelyik fejlett európai ország gyakorlatát mintaként venni, a fél évszázaddal korábbi hazai tábori lelkészség pedig végérvényesen múlttá vált. Amit becsülettel akár ma is végezni lehet, az nem több és nem kevesebb annál, mint amit a példázatbeli szamaritánus tett a rablók által kifosztott és összevert, útszélen fekvő emberrel. Aki ínséges helyzetében kéri és várja a segítséget, attól nem szabad elfordulni.

Végezetül meg kell mondanom: nem voltam katona. Annak idején, a sorozáskor ugyanazt a minősítést kaptam, mint Iványi Gábor bajtársam: békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas. Talán ez a megújult hadsereg békében is alkalmasnak talál arra, és csak arra, amire háborúban: szakszolgálatra.

• Belföld