T. Zselensky Péter

Nyomtatóbarát változat

Jó tudni, hogy a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen. De annak nagyon. Aki már legalább egyszer kipróbálta, annak ezt nem kell magyarázni, akinek pedig nincsenek ilyen irányú tapasztalatai, annak nem lehet. S a szegénységnek az az egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy nemigen lehet kitörni belőle: amíg ugyanis nincs elég pénzed arra, hogy fenntartsd magad, addig nem lesz erőd arra sem, hogy értelmes munkát végezz, s ezzel előteremtsd magadnak a mindennapi élethez szükséges összeget. Ez tehát a leghétköznapibb, s egyben talán a legéletveszélyesebb ördögi kör, amivel egy átlagember élete során találkozhat.

Épp ez indokolja azon segélyszervezetek szükségességét, amelyek tanáccsal és anyagi segítséggel (pénzzel, ruhával stb.) támogatják az arra rászorulókat, a létminimum körül és az alatta élőket. E szervezetek közül a legrégibb és legnagyobb tapasztalatokkal rendelkező a Szeta, teljes nevén a Szegényeket Támogató Alapítvány. A féllegális státusból immár kitörve ez az a csoportosulás, amely hagyományai és az itthoni helyzet ismerete következtében talán a leghatékonyabban képes ellátni karitatív, mondhatni, ember- és életmentő feladatát (mindezzel persze közel sem akarom lebecsülni a többiek tevékenységének értékét).

Érdemes ellátogatni a Szeta Csengery utcai központjába. Mégpedig nem elsősorban újságíróként vagy érdeklődőként, hanem kifejezetten rászorulóként. Az előbbi kettő ugyanis nem ad(hat)na valóban reális képet a szervezet működéséről. Egyrészt azért nem, mert a jelen lévő rászorulók nem féltétlenül mernének őszintén nyilatkozni igencsak sanyarú helyzetükről, másrészt pedig azért nem, mert a csupán érdeklődőnek az ott történteket megfigyelve állandóan az az (egyébként teljességgel hamis) érzése támadna, hogy itt valami külön az ő számára megrendezett dologgal találkozott.

Mert a Szetában valóban mindenkinek segítenek korra, nemre és minden egyéb ilyen mellékes tényezőre való tekintet nélkül. Személyes meggyőződésem, hogyha megjelenne ott egy vörös khmer, ötágú csillaggal a mellén – és tényleg rászorulónak bizonyulna – rajta is segítenének. Nem feltétlenül pénzzel, bár a támogatás ezen legközvetlenebb formáját is sokan igénybe veszik, de ruhával, átmeneti szállással és tanáccsal mindenképpen. S mindenekelőtt azzal, hogy része lehetne abban a megértésben, amellyel manapság egyre kevesebb helyen találkozunk.

S talán ez a legfontosabb. Az, hogy a Szeta munkatársai előtt egyetlen szegénynek sem kell megalázkodnia, hogy senkinek nem kell szégyenkeznie szegénysége miatt (ami – mint mondtam – egyébként is csak kellemetlen, bár jómagam meglehetősen sok olyannal is találkoztam, akinek erről az alapigazságról gőze sem volt). Ők ugyanis nem játsszák meg az adakozó milliomost, hanem lehetőségeikhez képest támogatják a hozzájuk fordulókat. Türelmesen meghallgatnak mindent, de azért eléggé „vagányok” ahhoz, hogy az elhangzó szívfacsaró történetekből kiszűrjék a szándékos és akaratlan valótlanságokat (hisz ki ne akarna annak az érzelmeire hatni, akitől valami segítséget remél), s ehhez mérjék lépéseiket. Tanácsot adnak, hogy kinek-kinek hova érdemes fordulnia, esetenként áttelefonálnak az illetékesekhez, tudván, hogy noha kis hazánkban az elmúlt években sok minden átalakult, egyvalami azért csaknem változatlan maradt: nem árt, ha a hivataloktól mindig kicsit félő, szürke mezei honpolgár kezéből egy hivatalos kapcsolatokkal rendelkező szerv veszi át az ügyek intézését.

Hogy miből vannak a Szeta munkatársainak idegei? Tapasztalatom szerint nem kötélből, mert én még karvastagságú drótkötélből sem tudok elképzelni olyat, ami az itt nyíltan jelentkező nyomorúság terhét képes lenne elviselni. Méghozzá nyugodtan és megértéssel, hisz a náluk megjelenőket eléggé sújtja a maguk gondja ahhoz, hogy a velük szemben megnyilvánuló idegesség vagy értetlenség legkisebb jelére is kitörjön belőlük az agresszivitás. Ez ugyan egyáltalán nem jogos, de ne feledjük: a nyomor nem tesz jót sem a türelemnek, sem pedig az erkölcsöknek. Az éhező ember igenis türelmetlenül várja a pillanatot, amikor végre jóllakhat, s e cél érdekében –tetszik ez nekünk vagy sem – sokszor minden morális korlátot félredobva tevékenykedik. S ez az, ami miatt korábban a Szeta (s a többi hasonló szervezet) embermentő tevékenységét említettem. Mert az az ember, aki itt hozzájut a továbbéléséhez nélkülözhetetlen segítséghez, az már nem kényszerül rá arra, hogy szükségleteit illegális és immorális módokon biztosítsa, tehát nem is fogja azt tenni (legalábbis én, a még mindig naiv tojásfejű, ebben reménykedem). Az ilyen szervezetek támogatása tehát bizonyos mértékig a vagyonosabbak önvédelmi eszközének is tekinthető. Kicsit talán drágább, mint a rácsos ablak és a riasztókészülék, de bizonyosan hatékonyabb. S egyébként is: kis hazánk jobb módú lakosainak tiszta szívvel javaslom, hogy néha látogassanak el a Szeta egy-egy fogadónapjára. Tegyék pediglen ezt azért, mert nem árt, ha esetenként azt is látják, hogy az ő biztos anyagi helyzetük mellett a nyomorúságnak milyen mélységei is léteznek e kies medencében. De tegyék azért is, mert a Szeta (mint ezt neve is elárulja) alapítvány, vagyis csak azok fölött az anyagi eszközök fölött rendelkezhet, amelyet egyes adományozók (magánszemélyek és szervezetek) biztosítanak neki. S egy-egy ilyen látogatás után a potenciális támogatók, látván a szervezet működését, talán-talán mélyebben nyúlnak a zsebükbe. Legalábbis én így hiszem és ebben reménykedek.

• Belföld