Skip to main content

Tájkép bűnbeesés után

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Altatódalok, avagy hat éve már Marosvásárhely fekete tavaszának


Próbáljuk meg összefoglalni hat év elteltével az ügy tanulságait. Az akkoriakat és az azutániakat is.

A román társadalom – amelynek agyát azóta is fékeveszett habzású mosóporral mossák – a pszichés és morális paralízis állapotában tűri, hogy minden megessék vele, ami már hat éve világos volt, hogy elkerülhetetlenül meg fog vele esni.

Hat éve a tét az volt: mit minek rendelünk alá, az ország milyen érték- és érdekprioritások mentén kívánja rendezni a jövőjét.

Az eredmény az lett, hogy a román–magyar megbékélési eufória átadta helyét a gyűlöletszításnak: az eurointegráció eszméje alárendelődött a külső-belső magyar szomszédság válogatott veszedelmeiben való kéjelgésnek; a demokrácia intézményei kiépítésénél fontosabbnak bizonyult a féltucatnyi titkosszolgálat felvirágoztatása; a társadalom korrekt tájékoztatása teljesen esélytelen a népbutítás és félrevezetés nagyágyúinak állandó fortissimójával szemben. A román társadalom nem ismerte föl 1990 tavaszán azt, hogy ha „most az egyszer” átengedi magát a nemzeti érzelmek húrjain előadott altatódalok kábulatának, akkor többé már nincs megállás.

És így lőn.

1989 decemberében kivégezték a Ceausescu-házaspárt, kis híján meglincselték a diktátor fiát, de például hajszál választotta el a meglincseltetéstől Adrian Paunescu udvari költőt is. E tényeket nem nosztalgiával említem föl, hanem azért, mert világos belőlük: a román társadalmat indulatok, érzelmek, ösztönök irányítják, és emiatt manipulációkkal szembeni védtelensége, általános sérülékenysége és értékrendjének, labilitása messze meghaladja térségünk átlagát.

Mára Ceausescu sírja zarándokhely; a trónörökös, akiről úgy tűnt, börtönben fejezi be az életét, nem elégszik meg azzal, hogy a világ szemébe röhögve szabadlábra ügyeskedte magát, hanem – horribile dictu – arrogánsan visszaköveteli a tőle, úgymond jogtalanul elkobzott vagyont; a Ceausescu-perben érintett legtöbb személy gyanús halállal elhunyt. Adrian Paunescu pedig szenátorrá, majd Európa tanácsi delegátussá avanzsált. Hol fordulhatna még elő mindez Románián kívül?

Az inga, amely 1989 decemberében óriási erővel kilendült, egyre lassult, és akadozott, de 1990 márciusáig Európa irányába mutatott. 1990 márciusában megállt egy pillanatra, majd elkezdett visszafelé zuhanni.

Nem tévesztjük össze az okokat és a következményeket. Nem gondoljuk, hogy a román társadalom amiatt jutott ide, mert 1990 tavaszán futni hagyta a bűnösöket, hagyta magát félrevezetni, és nem szolgáltatott igazságot „a magyaroknak”. Nem – hiszen mindez már következmény volt, a román társadalom elesettségének, alulinformáltságának és félrebutitottságának logikus és elkerülhetetlen következménye. Marosvásárhely tehát nem amiatt fordulópont, ami ott történt, hanem amiatt, mert akkor vált végzetesen világossá: mi fog történni az országgal a következő években.

És az történt.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon