(Nagy Kálmán)

Nyomtatóbarát változat

Eredetileg úgy gondoltam, október 23-án a Kossuth téren tapasztaltakat megtartom magamnak, és az ekkor vásárolt skinhead-kiadványfüzetet archiválom (ezért ki is lyukasztottam). Az elmúlt napok felháborító kormánypárti megnyilvánulásai végül is meggyőztek arról, hogy „emlékeimet” Önökkel megosszam.

Az ominózus délutánon az Örs vezér tere felőli metróval igyekeztem az ünnepség színhelyére a Kossuth térre, hogy nagyrabecsült és szeretett államelnökünk beszédét meghallgassam. A kocsiban olvasgatva egyszerre skinheadek népes csoportját láttam magam körül. A mellettem álló fiú egy köteg röplapnak látszódó papírt vett elő, majd visszatette. Kíváncsiságom nem hagyott nyugton, és kértem, adjon egyet. A fénymásolt kis füzet „Élet vagy halál” címet viselte. Míg a kiadvány árát (50 Ft-ot) aprópénzben előszedegettem, egy középkorú férfi a fiúkhoz lépett: „Göncz nem juthat szóhoz! Le kell ugatni! Mondjon le az a vén f…sz!” Úgy tűnt, ez a kb. 50 év körüli úr a skinheadeknek valamilyen parancsnokféléje lehetett.

Együtt szálltam ki a skinheadekkel, a Kossuth térre igyekeztem én is, ha nem is azonos céllal, mint ők. Rossz sejtelmeim támadtak. A mozgólépcsőn valamelyikük elvesztette a jelvényét. Felvettem. Tiszaújváros neve és címere volt rajta. A mozgólépcsőn felérve, többen az ott tartózkodó két rendőrhöz fordultunk, elmondva amit a metrószerelvényen hallottunk és láttunk. Ők azonban csak a vállukat vonogatták. „Igazolták magukat, nem tudunk mit tenni velük” – mondták.

A bőrfejűek a 2-es villamos megállója mellett rendezett sorokban vonultak a Kossuth tér déli sarkához, ahol már társaik gyülekeztek. Több százan lehettek. Magam a tér közepe felé igyekeztem, szabad demokrata ismerősöket keresve. Mint afféle dokumentumgyűjtő, az álldogáló csoportocskák egyikéből megszólítottam egy hölgyet, akinél négy darab nemzetiszín, ’56-os egyenzászlócskát láttam: „Kérem, kitől lehet itt zászlócskát szerezni?” A nő végigmért, azután nem is a kérdésre válaszolva felelte: „Viszem haza a négy kommunista gyerekemnek.” Mindezt a beavatottak gőgjével, a kívülállóval, szembeni megvetéssel mondta.

Göncz Árpád botrányos lehurrogásában nemcsak a tér „déli szárnya” vett részt, hanem a körülöttem állók közül majdnem mindenki. Kb. 20-25 méterre álltam a Parlament lépcsői előtt. Hallottam, amint a mögöttem álló egyenruhát viselő katonatiszt azt mondta a mellette álló hölgynek: „Csak azt sajnálom, hogy nem tudok fütyülni.”

„A kormányt éltető skandálás a tér közepe felől indult és terjedt tovább. A fütyülést a „déli oldal” kezdte. Hiába tapsoltunk néhányan, és egy csoport bekiabálta: „Halljuk Gönczöt!”, hangunk elveszett az általános zajban. Juhász Pál tehát igazat mondott utóbb a Parlamentben; a füttykoncertben a tapsok is csak a zajt erősítették

Ott és akkor a Kossuth téren úgy éreztem, hogy az ünnep tiszteletére kitűzött lyukas nemzetiszínű szalag égeti a kabátom hajtókáját. Szégyen, hogy odáig jutottunk, hogy 1956 hősét, a köztársaság elnökét a forradalom évfordulóján kifütyülték. Göncz Árpád ott az egyetlen helyes megoldást választotta: emelt fővel magára hagyta fújolóit.

Véleményem szerint azok nagy része, akik 1992. október 23-án délután a Kossuth téren összegyűltek, illetve odavonultak, nem ’56-ot ünnepelni és Göncz Árpádot meghallgatni akarta, hanem ellene tüntetni. Mintha revansot kívántak volna venni a Demokratikus Charta legutóbbi tömegfelvonulásáért. Akkor és ott néhány ezer középkorú idős úr és hölgy, meg néhány száz „nemzeti konzervatív” ifjú, mintha meccsre érkezett volna. A mérkőzés állása jelenleg: 2:1. A demokrácia vesztésre áll!

Tisztelettel

• Visszabeszélő