(Papp László Tamás)

Nyomtatóbarát változat

Egyetemi tanulmányaim alatt lettem a Beszélő rendszeres olvasója. Illegális változatát koromnál fogva csupán a tiltott gyümölcs sajátos ízétől megfosztva, reprintként ismerhettem meg. Vitaindító felhívásukat azért tartom örvendetesnek, mivel tapasztalataim szerint az egykori szamizdat jogutódja eddig nemigen preferálta a mezei olvasókkal való dialógust. Remélhetőleg nem csupán a folyóirat anyagi problémái kényszerítették arra a szerkesztőket, hogy a tágabb értelemben vett olvasótáborhoz forduljanak. Nyilatkozatuk önmagában is jó cáfolata annak a szélsőjobboldali rögeszmének, miszerint a demokratikus ellenzékből kialakult liberális párt és szellemi holdudvara mögött valamiféle sötét nemzetközi pénzügyi hatalom állna. A New York-i, párizsi és Tel Aviv-i bankárok ennyire rosszul állnának, hogy már leghűbb ágenseiknek sem tudják folyósítani a haza árulásáért járó zsíros fizetéseket? Persze egy vérbeli antiszemita ezt csípőből megválaszolja azzal, hogy ezek a minden hájjal megkent szabadkőművesek így álcázzák magukat.

A lényegre térve: túlzásnak tartom azt, ahogy a Beszélő szerkesztősége elsiratja a magyar elitkultúrát, miszerint „nem pusztán előállítóinak életszínvonala, hanem intézményeinek léte forog veszélyben.” Abban talán egyetérthetünk: voltak olyan korszakok a magyar kultúra történetében, amikor sokkal rosszabb körülmények között élt a nem hivatalos alkotó értelmiség, mint manapság. Ennek ellenére születtek jelentős alkotások az irodalomban, képzőművészetben, filmgyártásban éppúgy mint a zenei kultúrában és a színjátszásban. A művészeti alkotások általában nem a társadalmi berendezkedésnek köszönhetően, hanem annak ellenében vagy arra reagálva jönnek létre.

A magaskultúra identitászavara és financiális bizonytalansága nem tegnap kezdődött. A demokratikus átalakulásnak ez a gyermekbetegsége egyidős a rendszerváltással, az akkor létrejött, keleti és nyugati vonásokat egyaránt felmutató ezredvégi magyar kapitalizmussal. Ezért gondolom azt: a Beszélő szerkesztősége egy kicsit későn ébredt. A pártállami diktatúra évtizedeiben természetesnek számított a kultúrafinanszírozás Nyugat-Európában és Észak-Amerikában soha nem létező állami monopóliuma. A humán értelmiség, amely mindig az ellenzékiség egyik utánpótlási bázisa volt, a polgári demokrácia és a nyugati típusú gazdasági modell igenlése mellett az „értékhordozónak” tekintett elitkultúrát továbbra is a piac törvényein kívül eső szférába sorolta. A rendszerváltást közvetlenül megelőző években merült fel először a kérdés: „Áru-e a kultúra?” Az MSZMP Pozsgay Imre köré tömörülő reformkörösei és az MDF népi-nemzeti kultúrpápái lényegében az addigi struktúra konzerválására törekedtek, csupán új ideológiai körítéssel tálalták. Álláspontjuk lényege szerint a nemzeti kultúra nem maradhat fenn a globalizáció kommersz tömegkultúrájának barbár hordái által szorongattatva jelentős állami támogatás nélkül. Pozsgayt kultúrminisztériumi múltjából hozott reflexei, a Fórum küldetéstudatos irodalmárait világnézetük predesztinálta erre az álláspontra. A történelmi egyházakkal szimbiózisban élő konzervatív politikusok is a néppel folytatott egyoldalú morális kommunikációt, az erkölcsi nevelést, a „keresztény értékeket” artikuláló és közvetítő eszköznek tekintették a kultúrát. Ebben a helyzetben a liberális értelmiség nem tudta vagy nem merte felvállalni a kérdésben számomra egyedül elfogadható álláspontot: a kultúra igenis áru, amit újra és újra el kell adni a vásárlóközönségnek. Sajnálattal kell konstatálnom, hogy a szabadelvűség hazai reprezentánsai elszalasztották ezt a lehetőséget a kérdés tisztázására, ehelyett önáltatásba menekültek. Erre hívta fel pályatársai figyelmét a neves esztéta, György Péter is. „A piac megjelenésével hihetetlen gyorsan tudomásul kellett volna vennünk, a művészet az e tájon eddig ismert módon többé soha nem lesz fontos. A piac nem üdvtan, sőt felette kevéssé kedveli az igazi Tanokat.

A kihívás immár nem egy Párt uralmának elviselésében áll, hanem a mass média, az amerikanizálódás, a show-biz eluralkodásával való szembenézés. Ezentúl már egy olyan rendszerben kell eligazodnunk, melyben a magaskultúra csak roppant szűk keretek között, korlátozottan érvényes és fontos. Magyarországon sajátos vadkapitalizmus látszik honolni, amely nem ismeri a nyugat-európai magaskultúra mecenatúrájának rendszerét.” A liberális értelmiség, amely a gazdasági, népjóléti és közjogi téren éppúgy, mint médiaügyben egy markáns antietatista, az államot szükséges rossznak tartó koncepció mellett tört lándzsát, a kultúra territóriumában ragaszkodott az állami finanszírozás elavult modelljéhez. Hogy mennyire volt szakszerű ez a meggondolás, azt most ne vitassuk, nézzük meg inkább a kérdés morális vetületeit. Az állampolgároktól elvárjuk, hogy fegyelmezetten vegyék tudomásul: hazájuk gazdaságának teljesítőképességéhez mérten „túl jól” éltek, államuk túl sokat költött jóléti, oktatási, egészségügyi célokra. Megvonjuk tőlük az addig állampolgári jogon járó juttatásokat a rászorultsági elv érvényesítésének jegyében, az államháztartási reform keretében sort kerítünk közintézmények átvilágítására, ezen keresztül pedagógusok, egészségügyi és művelődési dolgozók, köztisztviselők tömegei kerülnek az utcára. Az átlagember azt veszi észre, hogy a fogtöméstől kezdve az autópálya-használaton és az üdülésen át a könyvtári tagságig rengeteg minden, ami térítésmentesen vagy jelképes összegért vehetett igénybe, borsos áron adott szolgáltatássá vált. Úgy gondolom, ilyen helyzetben erkölcstelen azt is magától értetődő dolognak tekinteni, hogy az a borsodi melós vagy somogyi kistermelő, aki reggelizés közben nem Bartókot hallgat, hanem Sláger Rádiót, este a TV-ben nem színházi közvetítést vagy komolyzenei műsort néz, hanem Dáridót és/vagy brazil szappanoperákat, szabadidejében pedig nem múzeumba viszi a családot, hanem állatkertbe, adóforintjaiból horribilis összegekkel támogassa az alkotóművészek megélhetését, miközben – mint az agyhártyagyulladás-járvány során kiderült – gyakran a megyei kórházakban sincs lélegeztetőgép, a kistelepülési iskolák helyzete katasztrofális, egy bölcsészhallgató kiváló tanulmányi átlag esetén nyolcezer forint ösztöndíjat kap, vidéken a felsőoktatásban tanulók húsz százaléka nyer kollégiumi elhelyezést, holott a diákok többségének nincs pénze albérletre. Soros György jó érzékkel tapintott rá a problémára: amíg ebben az országban a roma kisgyerekek nagy részének esélye sincs arra sem, hogy valaha leérettségizzen, addig nincs értelme a művészi önkifejezés tetemes összegre rúgó számláját fedezni.

Bibó István a nyugati társadalomfejlődést elemezve vonta le az időközben evidenssé váló megállapítást: Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmainak prosperitása, nyitottsága, minden más társadalmi berendezkedésnél nagyobb túlélési és megújulási potenciálja nem redukálható csupán földrajzi elhelyezkedésükre (centrum–periféria viszonyrendszer) és/vagy a „termelőerők fejlődésére”. Ugyanilyen fontos a zsidó–keresztény kultúrkör azon „specialitása”, amit a társadalmi alrendszerek különállásának nevez a szociológia. Ez pedig nemcsak politika, gazdaság, közigazgatás, igazságszolgáltatás, szakszervezetek, civil társadalom, oktatás, média és kulturális szféra békés egymás mellett élését feltételezi, hanem azt is, hogy ezek az alrendszerek nincsenek egymásnak alárendelve, egyik sincs a másiktól hierarchikus vagy egzisztenciális függésben. Egymásra vannak utalva, de egyik sem játszhatja el a keleti despota szerepét, illetve egyik sem degradálódhat a másik puszta eszközévé. A magaskultúra nem eshet ugyanolyan megítélés alá, mint azok a szolgáltatások, amelyeket az állampolgárok összességének szükséglete és igénye hoz létre, illetve működtet. Ilyen az egészségügy, az oktatás, a bűnüldözés, a honvédelem és számos más ágazat, amit továbbra is az adófizetők fognak eltartani. Nyilvánvaló, hogy ezek pénzosztáskor a költségvetésben abszolút prioritást élveznek. Az elitértelmiség produktumai nem tartoznak ebbe a kategóriába. A nálunk sokkal gazdagabb országokban is csak kisebbik hányadát teszi ki a kultúrafinanszírozásnak az állami-önkormányzati támogatás. A nyugati civilizáció peremén, az Európai Unió és a Balkán között egzisztáló kisállamtól senki nem várhatja azt, hogy ő legyen a műélvezet legfőbb szponzora. Nem fedi a valóságot a Beszélő szerkesztőségének azon megállapítása, hogy „a magánmecenatúrának pedig se híre, se hamva”. A valóságban számos olyan kulturális folyóirat van Magyarországon, amely létét magántőkének köszönheti. Olyan tömegfogyasztásra beállított, tőkeerős médiakonszernek jelentetnek meg irodalmi és művészeti periodikákat, mint a HVG Rt. és a Népszabadságot kiadó multinacionális cég. Az első a 2000, az utóbbi a Kritika megjelenésének anyagi feltételeit biztosítja. A Népszava (Szép szó) és a Magyar Hírlap (Ahogy tetszik) mellett más sajtótermékeknek is vannak kulturális mellékletei, ahol a kortárs magyar írók, költők, festők, szobrászok és zeneszerzők megjelenésükkel ingyenreklámot, közölt műveikért busás honoráriumot kapnak. A Mozgó Világ megjelenését olyan jól menő vállalatok és hitelintézetek támogatják, mint a Matáv Rt. és az OTP Bank. Nemcsak Soros György van a világon, számos sikeres hazai üzletember is hozott létre magánalapítványt. Az ismertebbek közül Somody Imrét és Demján Sándort említeném. Nem kell tehát falra festeni az ördögöt. Ez a pesszimista hozzáállás jól példázza: élnek még a régi beidegződések. A magyar kulturális életben a direkt állami támogatás dominanciája a kvázi-állami mecenatúrával vált teljessé. A Postabank-birodalomra gondolok. Princz Gábor bőkezű adományainak, „önzetlen” művészetpártolásának cehjét végül az adófizetőknek kellett állniuk. Az amúgy gigantikus sajtóholdingot is kiépítő bankvezér egyrészt korrumpálta az elitértelmiség jelentős részét, másrészt hozzászoktatta a gondtalan, „utánunk az özönvíz” mentalitáshoz. Az első Postabank-pánik, a Horn-kormány alatti konszolidáció után Princz Gábor kitartottjai közül senki nem kérdezte meg: miből is van ez a sok pénz? A Beszélő szerkesztői sem. A Soros György által pénzelt ÉS törte meg csupán a hallgatást. A liberális gazdaságfilozófia az állam szerepét a tűzoltó és az éjjeliőr szerepkörére igyekszik minimalizálni. Egy igazán következetes szabadgondolkodó a kultúrafelfogásban sem képviselhet ettől gyökeresen eltérő véleményt. Elfogadhatatlan, hogy profitszerzésre szakosodott könyv- és lapkiadók százmilliós állami tőkeinjekciókat kapnak. A cégek támogatása helyett inkább a könyvtárak állománybeszerzési keretét és az alap-, közép- és felsőoktatásban tanuló diákok tankönyv és jegyzettámogatását kellene emelni. Tűrhetetlen, hogy egyetemi hallgatók kétezer forint jegyzettámogatást kapnak egy évben. Könyvtárak arra kényszerülnek, hogy fagylaltárusítással, használtruha-kereskedéssel és igazolványkép-készítéssel szerezzenek a működéshez szükséges bevételt.

Még ilyen körülmények között is sok pénz jut a kultúra támogatására. A Könyvhét ez év február 10-i száma összefoglaló elemzést közöl ezzel kapcsolatban. Az írás preambuluma szerint „a kulturális folyóiratok piacán zavarbaejtő bőséggel találja magát szembe az olvasó. A piac nem is lenne képes eltartani ennyi lapot, azonban a különféle pályázati támogatási formáknak köszönhetően a választék lenyűgöző, a fővárosi és vidéki műhelyek életképességéről árulkodik.”

Tisztelt Szerkesztők! Nem gondolják, hogy ilyen körülmények között nincs szükség a vészharangok megkondítására?

• Visszabeszélő