Nyomtatóbarát változat

Németh Gábor: A mai témánk Vaclav Nizsinszkij Füzetek című könyve, amelyet az Európa Könyvkiadó adott ki 1997 könyvhetére. Azzal szoktuk kezdeni a beszélgetést, hogy megpróbáljuk összefoglalni annak a könyvnek a tartalmát, amelyről aztán szó lesz. Azt hiszem, ez most nem nagyon lehetséges, hiszen ennek a könyvnek nincsen elmesélhető története. Egy négy hét alatt, 1919-ben írott naplóról van szó, amely az eredeti alcím szerint az Érzésről szólna.

Radnóti Sándor: Hát annyit mindenesetre el lehet mondani, hogy Nizsinszkij híres táncos volt, és van a dolognak magyar vonatkozása is, lévén hogy a felesége Pulszky Romola volt, akinek az édesanyja a nagy színésznő, Márkus Emília, apja pedig, aki öngyilkos lett, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója, Pulszky Károly.

Angyalosi Gergely: Valamiképpen Magyarország és a magyar nyelv is jelen van a szövegben. Nagyon érdekes egyébként Nizsinszkij viszonya a magyar nyelvhez, amelyet érteni vél, ám közben nyilvánvalóan nem ért. Ez általában is jellemző a közte és a világ közötti viszonyra, amely a füzetek megírásának idején rohamosan romlott; ezek a füzetek megelőzték az őrület teljes kitörését. Mintegy azt a folyamatot mutatják be nagyon közelről, hogyan bomlik meg egy ember agya, és hogyan jut el odáig, hogy szanatóriumban végezze az életét.

R. S.: Hát akkor vágjunk bele. Én nem látok folyamatot. Az első pillanattól kezdve tökéletesen mozdulatlan ez az elmeállapot, ami hihetetlenül nyomasztó, és az ember felteszi magában a kérdést: hogy helyes-e ezt olvasni. Helyes-e, hogy ez megjelenik? Kell ezt tudnunk? Kell ezt ismernünk? Egy valóban bomlott elmének egyébként elég hamar kiismerhető mozgását. De ez egy helyben mozgás. Parodizálni lehetne, annyira kiismerhetően térnek vissza ugyanazok a fordulatok: „az Isten vagyok”, „én nem vagyok Isten”, a töltőtoll-probléma…

Bán Zoltán András: Lloyd George, Wilson…

R. S.: Lloyd George, Wilson, és így tovább. Van Chestertonnak egy híres mondása: „őrült az, aki mindenét elvesztette a józan esze kivételével”. Ennek mintha tökéletesen ellentmondana ez a könyv, mert hihetetlenül üres szöveg. Egyszóval ennek az őrületnek nincs meg a romantikája. Mondom, hihetetlen ürességet érzek benne. Óriási erőfeszítéseket tesz, hogy valami jelentőset mondjon a világnak, mert a világnak szánja ezt a könyvet, és mintegy Istenként kinyilatkoztatni akar, meg akarja tanítani valamire a világot, de mindezt rendkívül szánandó módon teszi. De én csak az ürességet éreztem benne, hogy nincs semmiféle színesség ebben a tébolyban.

B. Z. A.: Ez valóban elég modern téboly, mert maga a szöveg a legmodernebb zenei irányzatok egyikére emlékeztet, a repetitív zenére. Tehát adva van 10-12 picike motívum, és ezek állandóan ismétlődnek, csak más sorrendben, más ritmusban. Nagyon jellemző Nizsinszkijre, hogy rendkívül rövid mondatokat ír. Nyelvileg egészen lecsonkított a szöveg. Engem néha Thomas Bernhard tébolyultjaira emlékeztetett, A mészégetőben szereplő Konradra például.

N. G.: Röhögtem is egy nagyot, amikor Nizsinszkijnél azt olvastam, hogy „látogatást tettem Bernhard doktornál”.

B. Z. A.: Ezekben a mániákban van valami komikus, és ebben a szövegben is ott van a nevetségesség eleme. Mondok egy példát. Azt írja Nizsinszkij, hogy föl fog találni egy töltőtollat, és azt szabadalmaztatja később. Már Sándor is mondta, hogy a töltőtoll-problémáról rengeteget ír. Ez megint Thomas Bernhardra valló, tébolyult makacssággal visszatérő dolog, hogy a toll, a toll, a toll, állandóan a toll. De az már nagyon is jellemző Nizsinszkijre, hogy kijelenti, ezt a csodálatos tollat nem Nizsinszkijnek fogja majd nevezni, hanem Istennek.

A. G.: Bocsáss meg, Sándor, én mégis érzek változást a szövegben. Az első fele és az utolsó – mondjuk száz oldal – annyiban különbözik, hogy az első, felvezető részben, sokkal erőteljesebben uralkodik az, amit, ha már a zenénél tartunk, ellenpontos motívumsornak lehetne nevezni. Ilyen szöveget még életemben nem olvastam, ugyanis azonnal megcáfolja azt, amit az előző mondatban leír. Azt mondja: Isten vagyok, nem vagyok Isten, állat vagyok, jó ember vagyok, gonosz vagyok, és mindezt problémátlan módon egymás mellé téve. És a szöveg vége felé mintha eltűnne ez a fajta kontrapunkció, és talán ettől erőtlenebb a könyv vége. Nem tudom, hogy ezt hogyan kellene értékelni. Általában Nizsinszkij őrültségének a mibenlétét én nem tudnám értékelni. Szakember kellene, hogy megmondja, tulajdonképpen miről is volt itt szó. Az imént mondottakhoz azt szeretném hozzáfűzni, hogy nyilvánvalóan van valami szerepjátszás ebben a szövegben, Nizsinszkij bohóckodik önmaga előtt. Ebből erednek a szöveg ironikus vagy ironizáltnak vehető, öniróniának is felfogható, de ugyanakkor komolyan is veendő mozzanatai. Egyébként ez a magyar olvasókat nem érheti váratlanul; azt hiszem, mindenkinek József Attila szabad ötletei juthatnak eszébe. Ha a két textust összevetnénk, akkor az derülne ki, hogy itt sokkal erőteljesebb a szerepjátszás, mint József Attilánál. Nizsinszkijnél nem az a domináns szólam, hogy megmutassam, ki is vagyok én valójában, hanem folyamatos szerepjátszás folyik egy ügy érdekében. Röviden: meg akarja váltani az emberiséget. Azt hiszem, hogy itt ez a domináns elem.

N. G.: Nizsinszkij mondatainak gyakran az alanyuk is kérdéses. Van benne például egy ilyen mondat, hogy amit leírok, azon semmit sem szabad javítani. Majd később az Istent jelöli meg szerzőként, aki reklámokokból használja az ő nevét, hogy több ezer példányban eladhassák a könyvet. Itt mindenképpen jelen van a folyamatos kinyilatkoztatástudat, és ez valóban önironikus olvasatot is előhívhat. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy ez a könyv mint tárgy beindít egy bizonyos olvasási stratégiát, amelyet aztán megcáfol. Ez a könyvtárgy éppolyan, mint azok az emlékiratok, amelyeket olyan nagy becsben tartunk a könyvespolcunkon, kordokumentumként kezeljük őket, amelyekből megismerhetjük egy nagy művész gondolatvilágát, vannak bennük fotók, jegyzetek, és így tovább. Szóval azt vártam, hogy valami hihetetlen bonyolult struktúra leírása lesz ez a kötet, amelynek révén nagyon sok mindent meg fogok tudni arról a közegről, amely ezt a nagy művészetet lehetővé tette. És ez duplán paradox. Egyrészt amikor elkezdtem olvasni, rögtön az első lapokon keresztülhúzta ezt az egész elvárásrendszert. Nem tudtam máshogy olvasni, mint regénynek. Olyannyira, hogy folyamatosan vissza kellett lapoznom, mert állandóan elfelejtettem, hogy tulajdonképpen ki is az, aki írja a könyvet, és milyen körülmények között. Szabályosan törölte az agyam ezeket az információkat. Tehát azt, hogy 1919-ben vagyunk, hány hét alatt írta, mi lesz utána, milyen körülmények között élt addig stb. stb. Semmi mást nem éreztem, mint azt, hogy ez a szöveg valahogy regényként akarja olvastatni magát. De ekkor viszont beindult egy másik stratégia, és egyre inkább mint regényt kezdtem el magamban kritizálni.

R. S.: Hát az mindenesetre elmondható, hogy ezért Nizsinszkijnek mint szerzőnek semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Ez a te olvasói stratégiád, amelyet nagyon is el tudok képzelni, amelyet lehetségesnek tartok, de mondjuk az én olvasói stratégiám gyökeresen más volt. Én csak a szegényességét és ürességét éreztem ennek a bomlott elmének. Szóba került József Attila, akinek nyilvánvalóan szóba kellett kerülnie, hiszen a Szabad Ötletek megjelenésekor is kitört a vita, hogy szabad-e, kell-e, lehet-e publikálni ilyesmit. Annyi mindenesetre világos volt, hogy egy létező és evidens nagy értéknek, József Attila költészetének dokumentumháttereként képes funkcionálni az a könyv. Itt viszont ez a lehetőség nincs meg, lévén, hogy Nizsinszkij táncművészetéről alig tudunk valamit. Hiszen ami kép, leírás megőrizte, az nagyon-nagyon kevés. Maga a táncművészet is nyilvánvalóan illékonyabb művészet, mint a költészet például, és ilyen módon kultúrtörténeti dokumentumként sem tudtam olvasni ezt a könyvet. Becsületszóra elhiszem az egykori kritikának, hogy jelentős művész volt, de nem tudom, hogy miben is állt a jelentősége. A könyvben közölt elviselhetetlen képek inkább visszataszítóak, nem jeleníthetik meg Nizsinszkij balettművészetét, így aztán továbbra is kitartok amellett, hogy ez a könyv az egy helyben topogó ürességnek a dokumentuma.

B. Z. A.: És fölöslegesnek is neveznéd a kiadását?

R. S.: Igen. Nagyon rosszkedvűen olvastam, kedvetlenül, ellenérzésekkel, és az alapvető érzésem az volt, hogy mi közöm hozzá. Beleléptem egy olyan magánéletnek a szenvedéseibe, amelyhez semmi közöm nincs. Ami tapintatlanság.

A. G.: Annyiban igazat adok Gábornak, hogy József Attila Szabad Ötleteivel kapcsolatban volt olyan álláspont, amely szerint az tulajdonképpen egy szürrealista költemény. Ez itt nem vethető fel, mert én nem találtam benne olyan feszített szövegrészeket, amelyeket költeményként lehetne olvasni, annak ellenére, hogy azt hiszem, talán vannak benne érdekes dolgok. Például az elején szereplő rendkívül nyomasztó jelenet, amikor oda-vissza mászkál a hóban, és a végén kiderül, hogy egy nagyjából 6-8 méteres úton mászkált ide-oda órákig, mert az Isten azt mondta neki, hogy most menj vissza, feküdj le a hóba, állj föl, indulj el. Ehhez kapcsolódnak a képzetek később, hogy itt megöltek valakit, és elásták; később rájön, hogy amit vérnek vélt, az csak vizelet volt, stb. Ezek a szövegrészek hátborzongatóak, még egy „normális” lelkületű ember számára is. Szédítő érzés, ahogy belekerülünk az örvénybe.

De ez talán valóban kevés ahhoz, hogy jelentős dokumentumként vagy netán a modern prózaírás szempontjából tanulságos darabként olvassuk.

B. Z. A.: Én is hajlok arra, hogy regényként olvassam, holott sokszor kétségtelenül borzasztó unalmas, helyenként nyomasztó, helyenként pedig egészen nevetséges vagy tragikomikus. Tragikomikus, amikor ilyeneket ír: nagy maszturbáló voltam, mert nem ismertem az Istent, maszturbáltam, mert a javamat akartam. De hajlok rá, hogy egyetértsek Gáborral.

R. S.: Én egyáltalában nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit ti különböző formában felvetettetek. Nevezetesen, hogy lehetne ezt a szöveget reflektáltan is értelmezni.

Hogy az irónia fogalmával lehetne leírni. Én tökéletesen reflektálatlan könyvnek és szövegnek érzem, amelyben a könyv végéig kitartó ellentmondások, egymás mellé dobott, és lényegében időben nem működő, csak térben kiterjeszkedő igenek, nemek, igenek, nemek követik egymást, és amelyek minimális logikával sem rendezhetők össze, nos, mindezek mögött én nem látok reflexiót. Egyetlenegy reflektívnek nevezhető elemet látok, azt az igyekezetet, hogy valamit akarjon mondani, hogy legyen valami mondanivalója. De nincs. Hiába megy nagyon mélyre magában. Egyszerűen üres, és itt bukik meg a bolondság romantikája. Az, hogy a bolondok színesek, hogy a bolondság gazdag. Nem, a bolondság szegényes, üres és sivár.

B. Z. A.: Szerintem Pilinszky szerette volna, talán éppen azért, mert szegényes. Neki volt az a mondása, hogy a művésznek el kell jutni valamilyen új ártatlansági vagy meztelenségi fokra. Ebben a tekintetben ez egy teljesen ártatlan szöveg.

A. G.: Ne vicceljetek, teljesen világos, hogy önmaga előtt is szerepet játszik. Azt mondták róla a kortársak, hogy Isten bohóca: teljesen világos, hogy ezt a szerepet alakítja. Időnként ennek tudatában van, időnként nincs tudatában. Azt is hozzátenném még, hogy ez az ember nagyon jellegzetesen orosz módon bolond. Háttérként megjelenik a világháború, ennek óriási a szerepe. A fentebb emlegetett politikusok bevonultak az elmebajába, ez nagyon egyértelműen jelzi ezt. Aki szereti a szöveget, az nyilván egy nagy háborúellenes, erőszakellenes sikoltásként, az erőszak világból való kiutasításának a vágyaként értelmezi, vagy így is értelmezheti. Nekem sem volt elég színvonalas, hogy megfelelő meghatottsággal tudjam olvasni, de ez a vonulat kétségkívül jelen van; tehát úgy gondolom, hogy önmagára reflektál a szöveg időnként. Ahogy haladunk előre, ez a kontrapunktikus szerkesztés, ameddig érvényesül, beindít egyfajta csökevényes önreflexiót.

B. Z. A.: Sándor, az ürességgel nem értek egyet. És ha rendesen megnézi az ember, akkor nagyon pontszerűen ugyan, de felbukkan egy egész élettörténet. Felbukkan az anyja, aki megvesszőzte gyerekkorában, egyébként Thomas Bernhard önéletrajzával ez is rokon elem. Felbukkan az, hogy Gyagilev, illetve Lvov herceg, ha jól tudom, tulajdonképpen megrontották mint fiatalkorút. Számtalan ilyen dolog van. A kokottok utáni rohangálás. A kokott-téma is állandóan visszatér. A 217. oldalon egyszer csak kétségbeesetten azt mondja, hogy: „elfelejtettem, hogy mi az a kokott”. És utána kell járnom, meg kell néznem. Nizsinszkij állandóan azt mondja, hogy tudom, hogy mi a töltőtoll, tudom, hogy mi a fasz. Ez is visszatérő elem. Tudom, hogy mi a kokott. És most hirtelen nem tudja.

N. G.: Tudom, hogy mi a történelem, tudom, mi az Isten.

B. Z. A.: Igen. És egyszer csak hirtelen nem tudja, hogy mi a kokott, és utána kell járnia. Sándor, ez nagyon-nagyon jeges téboly, de nem üres. Tényleg nem XIX. századi, romantikus téboly. Nem Hoffmann vagy Maupassant vagy Nietzsche tébolya. Ezek színes tébolyok voltak. De azt hiszem, hogy ez másféle téboly. Nekem nem kevésbé érdekes, mint ezek a lázas tébolyok.

R. S.: Amit most említesz, az a néhány kevés dolog, ami egy ilyen lepusztuló elmében is megmarad. Tehát megmarad valami az élettörténetből, valami abból, amit az újságban éppen lehet olvasni. Valami, ami a keze ügyében van. Ezért tér állandóan vissza erre az értelmetlen dologra, a töltőtollra, a töltőtoll felfedezésére, az új töltőtollra, amit majd ő fog felfedezni. Mivel ez egy elég nagy terjedelmű szöveg, ezért ebből kiolvashatók bizonyos korvonatkozások, elkerülhetetlenül kiolvashatók bizonyos életrajzi tények. De hogy ez volna a tartalma, hogy ez telítené a szöveget, ezt semmiképpen nem érzem.

B. Z. A.: Sándorunk amuzikális a tébolyra, lehet mondani, nem?

R. S.: Vagy négyünk közül én állok a legközelebb hozzá. Ez a másik lehetőség.

N. G.: Szerintem vannak a könyvben fantasztikus nyelvi futamok. Amikor az asszociációs logikája belekapaszkodik valami fura szóba, amelyről később sokszor kiderül, hogy egyszerűen csak rosszul írta, vagy elhibázta a helyesírást. Több ilyen példát lehet említeni. A pulyka szóról eszébe jut valami, és beindul egy másfél oldalas, szerintem káprázatos brillírozás, ami persze abszolút öntudatlan brillírozás, és a szerkesztésnek nyoma sincsen benne, de nekem mint olvasónak azt a kérdést vetette fel, hogy vajon nem ez a szöveg az, ami hihetetlen alkalmas lenne arra, hogy demonstrálja számunkra az új irodalomelméleti iskolák némelyikét. Hogy tökéletesen felejtsük el azt, hogy ki a szerző, nézzük csak a szöveget, és hallgassuk úgy, mint zenét.

A. G.: Nem tudom, hogy egészen pontosan mire gondolsz.

N. G.: Arra gondolok, hogy ha veszem ezt a szöveget, és mondjuk egy nálunk ismeretlen osztrák szerzőnek a nevét írom fölé, alá meg azt írom, hogy Residenz Verlag, és lefordíttatjuk Tandorival magyarra, aki még meg is firkálja egy kicsit, és a végén azt mondjuk, hogy ez az 1996-os év szenzációja, akkor szerintem másképp fogod olvasni ezeket a mondatokat. Nem te, Sándor, ez nem neked szól, hanem inkább egy általános alanynak. Bán említette Thomas Bernhardot. Valóban szerepelnek benne olyan futamok, amelyek mondjuk A mészégetőben leírt tébolyt idézik fel. Talán emlékeztek arra a képre A mészégető végén, amikor azt mondja a bernhardi hős, hogy egyetlen mozdulattal koponyám tartalmát mintegy a papírra billentettem. A Nizsinszkij-könyv olyan, mintha engedve az irodalmi linearitásnak, valamit, ami szinte tagolatlan vagy tagolhatatlan, kinyomtattak, kiadagoltak volna pár száz oldalra. Vajon nincs-e bennünk egyfajta álszentség? Ha tudsz nevetni valamin oldalakon keresztül, akkor föltehető a hátborzongató kérdés: érdekes-e az, hogy volt-e mögötte valami szándék. Hogy a röhögést valami szándékos szerkezet váltja-e ki, vagy pedig a szöveg önkéntelensége, a téboly gyanútlan naivitása, ami ezeket a mondatokat megszerkeszti.

B. Z. A.: Például röhögtem, amikor azt írja, hogy én is nyaltam a feleségemnek, de közben sírtam. Hát igen. De Sándor feltehetően ragaszkodni fog ahhoz, hogy a művészet valami intencionált dolog…

R. S.:
Hát hajlok rá kétségtelenül, de ami azt illeti, ha találunk egy cetlit, amelynek nincs szerzője, vagy nem tudjuk kideríteni a szerzőjét, akkor a mögé is elképzelünk egy szerzőt, akit aztán később elbontunk és megöljük. Ahogy Barthes mondja, a szerző a szöveg szélén zsugorodó szobrocskává válik. De valahol az idők elején ott van ez az odaképzelt szerző. Most itt világosan tudom, hogy ki ennek a könyvnek a szerzője, de ez egy bomlott elme, amely nem hoz létre rendet a szövegben. Azzal egyetértek, Gábor, hogy mint minden szöveget, ezt is ki lehet tenni különböző elméleti operációknak, és sok mindent be lehet rajta bizonyítani. Egy szempontból viszont nehéz a dolog, mert problematikus az intertextualitása, ugyanis Nizsinszkij műveletlen bunkó volt, aki szinte az égvilágon semmit sem olvasott, ezért a háttértextusok lényegében abból állnak, amit a nála sokkal műveltebb felesége, Pulszky Romola elmondott neki. Nizsinszkij megkérdezi, hogy Nietzsche mit mondott, megkérdezi, hogy Darwin mit mondott, Romola elmondja neki, és akkor ezek valahogy beépülnek a textusba.

B. Z. A.: Ha már itt tartunk, van egy összecsengés, ami nyilván véletlen, de szerintem érdekes. A 209. lapon megjelenik egy agyonostorozott ló. Ugye tudjuk, hogy Nietzschén akkor tört ki a téboly, amikor Firenzében látott egy kocsist, aki majdnem halálra verte a lovát. És Dosztojevszkij, azt hiszem, a Bűn és bűnhődésben, szintén leír egy álomjelenetet a halálra ostorozott lóról. Mondom, talán ez véletlen, de elég jellemző véletlen.

R. S.: Az kétségtelen, hogy noha lengyel volt, de az oroszosság benne van. Az az elem, amelyről Sosztakovics kapcsán beszéltünk, a jurogyivij magatartás eleme.

A. G.: Pontosan erre gondoltam: ez a magatartás annyira az orosz kultúrában gyökerezik, hogy még egy ilyen műveletlen bunkó is közvetíteni tudja ezt a figurát. Az Isten bohóca figura olyan kép, amelynek meg akar felelni, vagyis el akarja ezt a szerepet játszani. De azért még azt is hozzátenném, hogy valóban nagyon műveletlen emberről van szó, ám éppen ezért érdekes, hogy bizonyos filozófiai közhelyek, amelyek mégiscsak valami rendet teremtenek a szövegben, ilyen erőteljesen gyökeret tudtak verni a fejében. Vegyük például az érzés szónak a használatát, amit az előszó is említ. Tulajdonképpen, ha formalista alapon akarnám elemezni, úgymond irodalomelméleti módon, akkor azt mondanám, hogy az abszolút rossz az ő világában a hasadás. Tehát ha valami kettéválik, ha ellentétek jelennek meg. Ezzel szemben az abszolút jó a teljes egység. Az érzés mindig a teljes egység; ő megérzett engem, én megéreztem őt: ez azt jelenti, hogy nem úgy értettem meg valakit, hogy én vagyok itt, és az a dolog vagy ember ott, a másik végleten, hanem valamiképpen tökéletesen egybeolvadtunk egy adott pillanatban. Ez így van, akár dologról, akár állatról, akár egy másik emberről van szó. A rossz pedig az értelem, amely széttagolja a dolgokat. Most ha belegondolok, ez volt a századelő egyik legnépszerűbb filozófiájának, Bergson filozófiájának az egyik mozgatórugója. Természetesen nem ezen a primitív szinten, de amit a közönség fogott belőle, az ez volt: az értelem rossz dolog, mert tagolt, tehát vissza kell térni valami ősi egységhez. Rejtély, hogy az ilyesmi hogyan szivárog át egy valóban műveletlen és kulturálatlan embernek az elméjébe. De megemlíthetném a háborúhoz való viszonyát is, az erőszakhoz való viszonyát, vagy az általa érintett ökológiai problémákat. Egészen érdekes, hogy szinte ugyanúgy veti fel ez utóbbiakat, mint a mai zöldek. Szóval mégiscsak úgy érzem, hogy néhol legalábbis kezd kialakulni valamilyen rend a szövegben. Azt pedig továbbra is fenntartom, hogy változik a beszédmódja. Szerintem a halálrészben nem szerepelnek ezek az ellentétek. Ott simán elmesél történeteket, egy csomó történetet mesél el a múltjából, ahol felmerül Isten-nem Isten, állat-nem állat oppozíció.

N. G.: Hallottam egy furcsa történetet, nem tudom, hogy kerül ebbe a diskurzusba, de azért elmondom nektek. Seregi László, a híres koreográfus látta Nizsinszkijt táncolni. Az Operaház színpada annak idején vörösfenyőből készült, ami az egyik legkeményebb fajta, állítólag annyira kemény, hogy még holt állapotában is egy pár évig összenő, ha kihúznak belőle egy szöget. És állítólag Nizsinszkij egy rá jellemző ötméteres ugrás végén spiccen megállt ezen a deszkán, és ahol beleállt, ott egy kis lyuk keletkezett a színpadon. Sereginek csak később jutott eszébe, milyen kár, hogy amikor lecserélték ezt a színpadot, akkor nem fűrészelte ki ezt a kicsi gödröt és nem vitte haza. Ez az anekdota talán arra utal, hogy vegyük komolyan ezt a dolgot. Nizsinszkij művészetét ma már nem tudjuk megítélni, és ezek a fényképek tényleg mindkét irányban elég elképesztőek, hiszen egyrészt egy nőimitátort, másrészt egy szabadságon lévő adófelügyelőt mutatnak. Bennem talán mindez együtt alakította ki azt a kétségbeesett rokonszenvet, melynek eredményeképp regénynek olvastam mindenáron. Igaz az is, persze, ha mondjuk szerkesztő volnék egy könyvkiadóban, akkor azt mondanám, nagyon meg kéne ezt húzni, még dolgozzon rajta, fiatalember.

Vaclav Nizsinszkij: Füzetek. Az érzés. (Fordította és a jegyzeteket írta Szántó Judit.) Európa, Bp., 1997, 950 Ft.

• Kultúra