Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Ha 1980 legérdekesebb első kötetéről kellene írnom, akkor sok minden az eszembe jutna (vagy épp semmi), de Kornis Mihály kötete biztosan nem. Ez a kötet az „érdekes” jelzővel aligha írható körül (hacsak nem a sértés szándékával), s valahogyan az „első kötet” megnevezés sem illik rá.

Holott persze első kötet. Csak nincsen benne semmi erőlködés, semmi nagyotakarás, semmi hisztéria; ráadásul Kornis későbbi pályája nem elkanyarodás ettől a kötettől, mint oly sokszor szokott történni (az első kötet gyakran csak kísérleti, megtagadandó, kifejtetlen vagy félresiklott): hanem egyenes folytatás, ha úgy tetszik, szerves fejlődés.

Szóval, itt ez az első kötet, és ha akkoriban groteszk hangvétele vagy az abszurdra való hajlama, sajátos pesti mikrovilága tűnhetett fel olvasóinak (megannyi jól használható és újrafelhasználható kritikai és olvasói patron, szavatolt minőség, bízvást ellőhető még számos magyar író esetében), akkor most talán érdemes ennek a prózának kétségbeesett, tragikus és szenvedélyesen empatikus vonásaira figyelnünk, amelyeket folyton színez, átír és kétségbe von Kornis vitathatatlan humora, riadalma az érzelgősségtől és a szenvelgéstől.

Még ha első látásra alapos leegyszerűsítésnek tetszik is, úgy vélem, Kornis novelláinak legjellegzetesebb vonása az egymásravetítés vagy az egymásba bújás, egymásba bujtatás. Ebben az értelemben a kulcsszöveg a Budapesti bogárbál: a kisfiú viszolygással vegyes kíváncsisággal fordul az öregember teste felé, a nagyapa szívesen volna újra gyerek, így hát (ahogyan, úgy látszik, titokban sokszor megtették már) testet cserélnek. A visszataszító vén tata zsibongó emlékei, testi fájdalmai, beszédmódja, falánksága és ki-kihunyó értelme csakis úgy lehet a gyereké, ha az belebújik a csontos, ormótlan testbe: a megértés a minél teljesebb azonosuláson múlik. Az idegen, egyszerre vonzó és érthetetlen test és szellem akkor válik átélhetővé, akkor lesz a miénk, ha teljességgel átadjuk magunkat neki. Kornis novelláiban ez a feltétlen odafordulás, az undorral is átitatott szánalom és érdeklődés az egyik legfontosabb gesztus. Az apák és nagyapák nemzedéke tud valamit, amit a gyermek soha nem tudhat, olyasmit, ami nem biztos, hogy szép, sokszor gusztustalan s mindig törmelékes, félig elfelejtett emlékekből és verbális sablonokból építkezik – ám mégiscsak olyasmi, amit el kellene sajátítani, még ha a tökéletes azonosulás nem is lehetséges.

De a nemzedékeknek ebben az egymásba bújásában a gyermekkor sem az ártatlanságot, a tisztaságot, a tejszagot és a boldogságot jelenti: gyereknek lenni kellemetlen, ijesztő, egyenesen undorító, ez a kiszolgáltatottság és a nevetséges álmodozás, a pőre hatalmi viszonyok és a kétségbeesett alkalmazkodás kora. A Csillebérci napló írója először szembesül azzal, hogy a rutinszerűen, kíméletlen szabályossággal és a hangzatos szavak mögött gyalázatos kisszerűséggel működő ifjúságtermelő gépezet hogyan darálja be az illúziókkal és vágyálmokkal odatévedt gyereket; az Egy kis kannibál tagolatlan és rémületes monológjának beszélője már olyan abszurd világba vezet el, ahol a gyermeki test iszonyú romlandóság, bomlás, vedlés, átalakulás és folytonos megújulás alanya. Egymásra vetítődik az érés folyamata és a széttagolódás végtelenül riasztó képe: mintha a felnövekedés egyetlen, megszakítás nélküli kasztrációs komplexus volna, állandó megcsonkítottságélmény, amelybe ráadásul beleszövődik a kiskamaszok egymással szembeni féktelen kegyetlensége és testi vonzalma. Ez a test úgy rothad és alakul, ahogyan legrosszabb álmainkban látjuk – vagy ahogyan gyerekként a felnőttekről véljük.

Gyerek és felnőtt között amúgy is elmosódik a különbség. Ahogyan a Halleluja főhőse szabadon kószál különböző életkorai között, koravén gyerek vagy infantilis felnőtt, kiskölyök, aki játssza az eszét, vagy megállapodott úr, aki úgy be van tojva, úgy hazudozik, úgy kommunikál, mint egy kisfiú – ekként vetítődik egymásra kamasz és vénember, srác és családfenntartó, apa és fia Kornis sok novellájában. Az Apa győz azzal végződik, hogy a halott apa újra a Mama kisfia lesz; a Reggelben a fiú pátyolgatja az anyát, aki őt apukámnak hívja.

A test és a testiség pedig soha nem erotikus, inkább ijesztő és elkeserítő. (Lásd erről Petri versét, a K. M. szerelmes énekét.) Azért Tábori és Hübner végül is lefekszenek (Május a pad alatt): de úgy, hogy pad alatti levelezéssé lefordított párbeszédük (avagy a pad alatti levelezés valósul meg a párbeszédben, ami nem olvasható itt?) mindenről szól, csak arról nem. A humorosnak szánt bemondások, olcsó (és kevésbé olcsó, de elkoptatott) idézetek, a nagyképűség, ostobaság és sutaság alól csak itt-ott lóg ki egy-két árulkodó mondattöredék, amelyekből kiderül, hogy mi is történik a testekkel; mindkét fél számára fontosabbnak tetszik az, hogy szellemességével, áhítatával vagy mély gondolataival verbális győzelmet arasson a másik felett, hogy sértődős, engesztelő, felszabadultan pajtáskodó vagy világfájdalmas gesztusaival pozíciót szerezzen a másikkal szemben.

Az Április bolondjából, amely a Magyarországiak Kommunista Pártjának, valamint a világ nemzetközivé válásának és a föld sarkából kidőlésének hiteles története, természetesen végképp hiányzik az erotika. Hacsak azt nem vesszük, hogy „…elénekeltük a Bunkócskát. Az elvtársnők megkeresték, hol végződik az elvtársak pizsamakabátja, kezük a kommunisták forró törzsére simult…” Három pont. Aztán új bekezdésben: „Kiosztottuk az élelmiszereket.” Nem testi kapcsolat ez, hanem a kommunista rítus része, jól átgondolt, logikus, szigorúan elvtársias, megszabott ideológiai keretek között mozgó fogdosás. Amikor pedig széthull a Párt, apátia lesz úrrá a forradalmárokon, annak egyik jele, hogy „elmaradtak a bársonyos puszik, át sem öleltük egymást”. S a következő mondatban, ennek az érzelemtől talán nem mentes testi kapcsolatnak párhuzamaként, egyenértékűjeként: „Kokit se kaptam, nem is adhattam…”

Ezek a kommunisták egyébiránt iskolába járnak, s szigorúan illegális tevékenységük három csomópont körül bontakozik ki (hogy átvegyem magam is az ékes politikai nyelvezet képzavarait): hogy gyanút ne ébresszenek, ugyanúgy élnek, viselkednek, mint bárki más; közben azonban „megfeszített munkával” álmodoznak; s végül pártéletet élnek: vitáznak, kizárnak és rehabilitálnak, téziseket és terveket fogalmaznak. Ha megpróbálnánk óvatosan szétfejteni mindazokat a rétegeket, amelyek ebben a novellában oly szorosan másolódnak egymásra, hamarosan úgy járhatnánk, mint aki viccet magyaráz. Mégis: érdemes megfigyelni, hogy hogyan épül az ifjúsági regény meg a párttörténet alapszerkezetére a teljességgel abszurd világ, ahol például azt kell axiómaként elfogadnunk, hogy mindenkinek mankója van; ahol az álmodozás közvetlenül és szó szerint mindig meg is valósul; ahol az emberek télen elfaggyúsodnak, és az ebéd közlekedési balesetek áldozataiból készül. Csakhogy ez az abszurd világ minden ízében megfeleltethető egy másiknak, éppen annak, amiben élünk. Miért nevetséges és iszonyú a mankó, miért nem az, mondjuk, a cipő vagy a szemüveg? Miért hihetetlen az emberevés, és miért nem az az olcsó étkezdék „robbantott” csirkéje vagy ki-tudja-milyen-állatból készült bécsiszelete? Miért ne hinnénk, hogy a jól kigondolt álmok maguktól valóra válnának, ha gyakorta mi is beleéljük magunkat a sajátjainkba? Az, ahogyan ebben a világban a gyerekek elől eltitkolják a halál tényét, s ahogyan a fiatalság lassanként, mindenféle gyanús jelet követve ráébred, hogy miről is van szó voltaképpen, megfeleltethető annak, ahogyan a mi „való” világunkban a nemiség válik tabuvá és ismeretlenné; az, ahogyan megáll az idő, s minden nap tökéletesen azonos cselekvéseket hoz, azokat kényszeríti mindenkire – miért is volna ez abszurd, ne nevezzük inkább hüperbolénak, a meglevő, a fennálló felnagyításának?

A párttörténeti stílus és szerkezet rávetítése a kisszerű, gyerekes és elképzelhetetlen történetekre és világra természetesen elsősorban a bolsevik világlátást nevetteti ki. De Kornis egymásra vetítéseit éppen az jellemzi, hogy a szintek (a stílusok, szerkezetek, szereplők, életkorok, beszédmódok) úgy olvadnak össze, úgy bújnak egymásba, hogy egyensúlyuk fennmarad. Amennyire az elmesélt történet az elmesélés módját figurázza ki, úgy történik ez meg fordítva is; ahogyan a gyerekes összeesküvés fényt vet a kommunista mozgalmárkodásra, úgy vet fényt az utóbbi is az előbbire.

Ha az Április elsejében még viszonylag könnyen felismerhetők ezek a nagyon különböző rétegek, akkor sokkal távolabbi világokat ránt egybe és már jóval bonyolultabb módon teszi ezt az Üveges a mennyországban. A kommunistanovella világában az egyik (kissé talán túlírt) axióma az volt, hogy mindenkinek mankója van; ebben az, hogy az Isten nem más, mint Papp Gábor, Vitkovics Mihály utcai üveges. Mármost ebből majd minden következik. Az is, hogy a világ egy pitiáner ügyeskedő műve, aki azért jó mesterember, összeberhel bármit, ha a megrendelőnek igénye van rá. Semmi ízlése, csiricsáré, rongyrázó termékekkel vágja át a vevőket. A világ afféle porcelános-üveges-krómacél ketyere, vitrinbe való, a búsuló juhász mellé. Másfelől meg a világ a hatodik-hetedik-nyolcadik kerülethez hasonlít, ahol a fusizó mester összegányol valami praktikus izét a kispénzű nyugdíjasnak. Magyarország teremtése maszek vircsaft, családi vállalkozás.

Hát, van min mulatni.

Nem akarom túltragizálni Kornist, de ez azért nem is olyan mulatságos. Van ezekben a novellákban valami mélységes elkeseredettség. Afelett, hogy az apák és nagyapák meghalnak: anélkül hogy valaha is igazán megértettük volna őket, és úgy, hogy nevetségesnek, szánalmasnak és taszítónak láttuk őket. Afelett, hogy a gyerekkor bizony nem szép, sokkal inkább szégyenletes és kellemetlen események láncolata. Afelett, hogy a szép eszmények kicsinyesek és komikusak. Afelett, hogy ez az egész teremtés úgy van eltolva, ahogy van.

De ez a kétségbeesés szépen összeolvad a humor felülemelkedésével. Ismét: egymásba bújnak.

• Beszélő évek – 1980