Skip to main content

Zendülés, avagy: most jó lenni katonának?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Btk. 352. paragrafus (1) bekezdés



Aki a szolgálati rend és fegyelem ellen irányuló olyan csoportos, nyílt ellenszegülésben vesz részt, amely a szolgálati feladatok teljesítését jelentősen zavarja, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A Btk. 360. paragrafusa az Elöljárói gondoskodás elmulasztását rendeli el büntetni.


Zendülni a Btk. 137. paragrafusa szerint csak legalább három fő tud, másoljuk ide a 352. paragrafus (2) bekezdését: „öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő a zendülés kezdeményezője.”

De miért is zendültek ezek a még éppen tini fiúk? Nem másért, mint azért, mert a honvédséget is elérte a kapitalizmus szelleme – természetesen a protestáns etika nélkül. Annyira kizsákmányolták őket, hogy erejük végére értek, s azt gondolták (botorul), hogy tüntetéssel, nótázással – ha az egykor létező szocializmust meg lehetett dönteni, akkor – a főhadnagy (vagy százados) úr ellen is fel lehet lépni. Tévedtek! A régi, rogyadozó rendszer ellen lehetett tüntetni, Demszky összeverethette magát a rendőrökkel, s utána főpolgármester lett, belőlük azonban aligha lesz bárki is a hadsereg főparancsnoka. Ők legfeljebb a közvélemény szolidaritására számíthatnak, hogy még a minimális büntetést se szabják ki rájuk, s ne büntetett előélettel kezdjék felnőtt életüket.

Bizonyára ezer és egy jogi érv szól a zendülő kiskatonák megbüntetése mellett, én azonban mégis azt gondolom (persze vállalva ezzel a katonai ügyész-ezredes rosszallását), hogy mindenekelőtt a zendülők közvetlen elöljáróit kellene megfegyelmezni, majd elindulni fölfelé, s rendre csillagtépéssel sújtani azokat, akik olyan lehetetlen helyzetbe hozták ezeket a jogi ismeretekkel nem rendelkező gyerekeket, hogy zendülésre vetemedtek hazafias kötelességük teljesítése közben.

Székely ügyész-ezredes rádiós és tévés nyilatkozatából az tűnt ki (pedig ő igazán nem vádolható a kiskatonák iránti elfogultsággal, hiszen hivatalból üldözi a bűnt), hogy a fennforgó zendülés húsz elkövetője azért vetemedett e gyerekcsínynél alig súlyosabb cselekedetre, mert a zsigereikkel megérezték a demokráciát. Akármilyen is ez a mi csökevényes demokráciánk, de a levegő is más, mint ezelőtt két évvel volt. S ők, ha helyiértéket tévesztettek is, jó ritmusérzékkel cselekedtek.

Persze most beindul a gépezet, s ugyanazok az ügyészek és bírák döntenek majd a sorsukól, akik három évtizeden keresztül, ha más ideológia alapján is, de ítélkeztek kiskatonák és tisztek felett. Abban szerencséjük van a zendülő gyerekeknek, hogy talán azok a bírák, akik Mecsérit és társait, az ’56-os forradalom katonahőseit elítélték, már nyugdíjba kerültek, de a Fő utca szelleme változatlan maradt.

A zendülés hírét Bécsben vettem, s egy Wehrmachtot járt öreg barátom kommentárja szerint (szó szerint idézem) „ilyen a hitlerájban sem volt”, ti. hogy 24 óra őrség után 24 óra normál (?) szolgálat következett volna. Ekkor gondoltam arra, Lőrincz altábornagyhoz hasonlóan a kiskatonáknak is be kellett volna nyújtaniuk lemondásukat. Elképzelem, amint mind a húszan megírják a főparancsnoknak lemondásukat, s kérik nyugállományba helyezésüket, megrokkant egészségi állapotukra, kimerültségükre hivatkozva. Valószínű, hogy az ő lemondásukat sem fogadta volna el a köztársasági elnök, de próbálkozni nekik is szabad.

Végezetül, ha mégis sittre vágják a zendülőket, azt javaslom nekik, hogy olvassák rendületlen szorgalommal Svejk kalandjait, s merítsenek belőle erőt a börtönévek elviselésére. Mert a hadsereg olyan, amilyennek ott leíratott. Minden hadsereg. S mindenkor. Nem Svejk volt buggyant…














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon