Skip to main content

Zsidónak lenni Besszarábiában…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy Moldáviában még mindig több mint félszázezer zsidó él. Félszázezer azt követően, hogy részben a sztálini terror, de főként az 1941–1944 közötti román megszállás mindent elkövetett, hogy végérvényesen kiirtsa őket…

Besszarábia ugyan a Holocaust számon tartott mártírvidékeinek egyike, az ott történtekről azonban éppoly keveset lehet tudni még ma is, akárcsak akkor, amikor még államérdeknek számított a tömegmészárlások eltussolása. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a chisinaui (kisinyovi) zsidó hitközség tagjai éppoly keveset tudnak közösségük valódi közelmúltjáról, mint az ügy iránt közömbös, kevéssé érdekelt nagyvilág…

A város étosza még ma is a zsidók egykori jelenlétéből táplálkozik: még mindig meglévő épületeik, célszerűen megtervezett házaik az egykori családi élet igényeinek éppúgy megfelelhettek, mint annak a kis- és középkereskedői tevékenységnek, mely a megélhetést biztosította számukra. Nem román és nem is orosz zsidók éltek itt, hanem egy olyan galíciai múltú közösség, amely a jiddist, alkalmasint a németet, az ukránt, a lengyelt egyaránt beszélte. Nem annyira saját elhatározásukból nem asszimilálódtak, sokkal inkább a román társadalmiság ellenük irányuló ellenszenve és jogellenes politikája miatt. Ha Chisinau utcáit járjuk, még most, a román fasizmus és a szovjet barbarizmus annyi kihívása után is elevennek érezhetjük e rég letűnt, nyomorgatott és ezért értékeit mindig bezárva tartó világ hangulatát. Az „Üzlet a korzón” képsorai elevenednek meg lépten-nyomon, de ezúttal inkább egyfajta személyes, meghitt keretben. A fennmaradt tárgyi világ bizonysága annak, hogy e helyütt a zsidók nem voltak, nem lehettek kisebbségben…

Túl sok értelme nem volt a titkolózásnak, mert hát a világ egy ideje Chisinauban is nagyot fordult, a hitközség egyik vezetőségi tagjával mégis inkább afféle konspiratív találkozót beszéltem meg. Pattogva, röviden sorjáztak a számadatok: a „fővárosban” 1940 előtt 110 ezer zsidó élt, a lakosság fele, még ha a hitet nem is követte szigorúan közülük mindenki. Vidéken 225 ezren voltak, igaz e számban benne foglaltatik a Besszarábia északi határán fekvő Bukovina zsidósága is. E 325 ezer emberből a harmincas években Sztálin Szibériába deportáltatott 15 ezret, akik közül alig néhány tucatnyi tért vissza. Jelenleg ötvenezren élnek itt, de kivándorlásuk tervszerűen folyik.

Az itt élők nem ismerik egész pontosan a Holocaust, azaz az 1941-ben újólag Romániához csatolt Besszarábia történetét. Pedig Bukarestben három vaskos kötet is született erről 1945 és 1947 között, ám e köteteknek nyoma sincs sem itt, sem Romániában. Arra ugyan még emlékeznek – igaz, csak az öregek –, hogy az Antonescu-kormányzat ide deportálta Kelet- és Dél-Románia legtöbb zsidóját, akiket minden segédlet nélkül – tehát a németek legkisebb beavatkozása nélkül – maguk végeztek ki. Arról viszont már nem nagyon van hírük, hogy azóta a romániai propagandának köszönhetően eléggé közkeletűvé vált az a vélekedés, hogy „Románia a zsidók reményeinek földje” volt, maga Antonescu pedig korántsem volt annyira fasiszta, mint gondolják, inkább a román nemzeti ideálok kiváló szolgálójának tekinthető. Arról pedig végképp senki sem tud ma már semmit, hogy a besszarábiai zsidóság, valamint a Kelet-Romániából odaszállítottak közül hányan is haltak meg épp e vidéken, azaz hányat gyilkoltak meg közülük, s hányra lelt ott az éhhalál. Nos, a már említett – és Romániában negyven-egynéhány éve indexre tett – dokumentumkötet szerint az áldozatok száma mintegy háromszázötvenezer!

Chisinau gyönyörű, a zsidóság mégis elvágyik innen, hisz ha valamilyen módon hazájuk is e tájék, olyan haza ez, ahol ukránok, oroszok, lengyelek, de főképp románok számolatlanul gyilkolták elődeiket. A jelen is csupa pusztulás, még akkor is, ha legfeljebb csak az emlékeket irtja. Alig pár éve annak, hogy egy az egész kontinensen ritkaságszámba menő zsidótemetőt elpusztítottak: helyét ma futballpálya foglalja el. Egykor csak Chisinauban hetven zsinagóga működött, ma csupán egyetlenegy – a többi üresen, elhagyatottan málladozik. A Holocaust áldozatainak a gyakori kérelem, sőt könyörgés ellenére sem állítanak emlékművet…

A hitközség tizenkétezer példányszámban megjelenő, Kijevben nyomtatott kétnyelvű, jiddis–orosz folyóirata, a Nas golosz (A mi hangunk), az idén jiddis nyelvleckéket is publikál a kivándorolni szándékozók igényeire támaszkodva. Az olyan orosz zsidó, aki nem akar kivándorolni, természetesen csakis kivételnek számít – mondja egy fiatal fizikus, a hitközség egyik agilis tagja, hangját – már csak megszokásból is – lehalkítva. Ám itt, Moldáviában, nincsenek efféle kivételek. Mindenki menni akar, öreg és fiatal, így aztán nemigen lehet csodálkozni azon, hogy Chisinauban már második éve működik egy különleges iskola, ahol turnusonként ötszázan tanulják jövendő hazájuk, Izrael nyelvét. Életkori korlátok nincsenek, a gyermek éppúgy beül a padba, mint az aggastyán. A tanárok között olykor találni amerikaiakat, nyugat-európaiakat, de java részük inkább közvetlenül Izraelből érkezik, féléves időtartamra. Az elmúlt egy esztendő alatt Moldáviából tizenháromezren vándoroltak ki, ám most, hogy a chisinaui repülőtér nemzetközi forgalmat is bonyolíthat, ez a szám minden bizonnyal a többszörösére emelkedik, s pontot tesz e közösség történetének végére. Épp ottjártamkor volt a félév végi tanárbúcsúztató. Ajándékok cseréltek gazdát, de főképp tel-avivi, Jeruzsálemi címek – a mihamarabbi viszontlátás reményében.

Amikor magam is búcsúzkodni kezdtem, szemrehányóan figyelmeztetett a hitközség néhány nagyon idős tagja: csak nem képzelem, hogy ebben a városban, ilyen késői órán, idegen létemre egyedül járkálhatok? Szabadkozni próbáltam, de végül elkísértek a szállodámig. „Tudja – fűzte hozzá egyikük –, ez a pogromok órája. Ne, ne mondja azt, hogy már elmúltak a negyvenes évek – hárította el másikuk ki nem mondott megdöbbenésemet. – Ilyenkor éjszaka, a sötétben, titokban kezdődött minden. Aztán ami másnap, a világosban történt, az már elkerülhetetlen volt: végérvényesen és visszavonhatatlanul bekövetkezett…”
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon