Skip to main content

Halálirodalom

Vissza a főcikkhez →


A Sztálin agóniája és halála körüli napokban a Magyar Rádió másorában megszaporodtak a versműsorok. A Szabad Népben március 6-tól naponta megjelent egy-egy alkalmi költemény. A rádióban is ezek képezték a gyakran műsorba kerülő irodalmi összeállítások gerincét. A vallási liturgiákban a nevezetes alkalom mindig előhívja a művészeteket. Ez történt a halálhír feldolgozása során is. Hamar kifulladtak a patetikus szónoklatok, elkopott az összes bombasztikus jelző, kellett valami elvontabb, de érthető formula. Jöhetett a vers, a zene.

A Pravdában Szergej Szmirnov (Nézzük, de élőnek látjuk / Érezzük szeme tüzét / Élete, minden szava / Vezetése tettekre ösztönöz minket), Alekszandr Prokofjev, Alekszej Szurkov, Dolmatovszkij, Nyikolaj Fagyejev és Lev Osanyin (Elvezetsz minket a tegnapi győzelmektől / A holnapi hatalmas győzelmekig / Te, a halhatatlan és félelem nélküli / És a mi sztálini Központi Bizottságunk) írása jelent meg. A magyar pártlapban Aczél Tamás nyitotta a sort : „…a szíve, a szíve értünk dobogott / a szíve a szíve a nép szíve volt / s nem szűnik meg az soha verni!” Másnap Benjámin László prózaverse jelent meg: „Hatalmas lelkét szétosztotta köztünk; adott örökké és nem fogyatkozott; megsokszorozva büszke nemzetekben, munkában, dalban, harcban Ő irányít, népek reménye, kommunizmus atyja, szabadság, béke hős tábornoka.” Kónya Lajos következett: „Kétmilliárd szív dübörög  fel, / mint posztóval bevont dobok / kétmilliárd jaj égre röppen / galamb száll s halkan felzokog. / A hála lombos pálmaágát / emeljük Néki fénybe fel – / Ő hozta Dózsa, Kossuth álmát, / jövendőnk róla énekel!”

Devecseri Gábor képzavaraival mintha már-már gúnyolódna: „Könnyes szemek, kongó hang s utána némaság. / A gyászhír görbe karma élő szívekbe vág. / Hangunk tévelyg az űrben, nem szállhat már felé / ki szent hevünket karddá egyenesítené. / De váljék mégis karddá a hang, a szó, a szív, a tett, / suhogva járja végig a harcos éveket. / Emlékezőn s előre szökkenve, fel, tovább! / gyászunk nem fuvolán sír – szólaltat harsonát. / A százmilliók könnye, az árván csillogó, / érette egyesülve szent hömpölygő folyó, / mely pusztát termékennyé tenni előre tör, / mely fejét felütő gazt haraggal elsöpör.”

Beleillett a sorba Kövesi Endre: Mozdonyok sípja című költeményének egy részlete: „Emeld csak hangod mozdonyom, emeljed! / Szavadtól sunynak a burzsujok / palotájukba reszketve, félve, / zúgjad, csak zúgjad: Sztálin él! / Sztálin a népek szemefénye.”

A teljes művek a Szabad Nép 1953. márciusi számaiban találhatók. Kuczka Péter: Csak állsz és nézed című alkalmi verse talán az egyetlen, amely még ma is kiérdemli, hogy végig elolvassák. Jelzői nem kevésbé túlzóak, de mellőzi a burjánzó katakrézist, s olyan, mintha valódi érzelmek is beleszorultak volna. „Az ég könnytelen. Tiszta és közömbös. / Homlokunkon a bánat fellege. / Mint tépett szárny, tavaszi szélben röpdös / a gyászfekete zászlók serege” Persze Kuczka is a megkívánt fordulattal zár: „Ő néma már, de azt mondja szívünknek: / »Elvtársak! Folytassátok harcomat!«” Zelk Zoltán akkori önmagát adta. Az Őket hallom című versben a legrosszabb rigmusok között is felbukkan a költészet: „Költő vagyok, kinyithatom / az idő ablakát / és láthatom egy messzi kor / kertjében az anyát. / Hallom szavát. Fölemeli / magasba gyermekét / s tanítja: »Égbolt… hegy… folyó… / erdő… domb… lanka… rét… / Hol hajdan járvány, háború, / ínség lelt csak tanyát, / Ő tette, hogy ily dús a föld. Tiéd. Ő hagyta rád«.” Méray Tibor úgy tesz, mintha koreai élményt idézne fel. Öreg paraszttal találkozott, s megtalálta az egyetlen közös szót. „Tolmács se kellett, senkise. / Megértettük mindnyájan egymást, / Volt egy szavunk: az Ő neve. / Kétmilliárd értette egymást, / Mert mondta, zúgta a nevét. / Kétmilliárd értette egymást, / Sárgák, fehérek, feketék. / Kétmilliárd értette egymást, / Oroszok, grúzok, magyarok, / Franciák, arabok, malájok, / Még-szolgák és már – szabadok.”

A Magyar Nemzet olvasója se maradt költemény nélkül. Az első vers Alekszandr Zsarov: Sztálin – a béke című műve, fordította: Barát Endre. (Túl a Kárpátok vihartól tépett / ormán s köves Pamír tetején – / béke és igazság fénye éled / s forrásként zeng erdők rejtekén…) A temetés napján írta Bródy Lili Öt percnyi csend cím alatt: „Úgy gyúl ki bennünk az a tűz most / Az az egyetlen, büszke, biztos, / Hogy amit ő itt megteremtett, / Törvénye lett az embereknek.” Sokak szerencséjére a felsorolt szülemények nem váltak iskolai ünnepélyek, vállalati összejövetelek műsorának kötelező elemeivé. Mire ilyesmire sor kerülhetett volna, a költők szerencséjére már mindenki elfeledte őket.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon