Szegedi Dezső 2016. február 28.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

„[…] Itt vagyunk hát
sovány krajcárokkal
megvesztegetni
az életet,
nemzetet hurcoló szekér nélkül,
tüdőbajos,
epét köpdöső asszonyokkal,
segédmunkás dinasztiát csiszolni magunkból,
az ország terhére
megcsonkított kultúrával,
ez hát a hazánk […]”
(Balogh Attila: Numero XIX.)
 
Ebben a köszönésben nagyon sok tisztelet, olykor pedig félsz is felfedezhető. Tisztelet, mert te vagy azon kevés emberek egyike, akik szakmai, erkölcsi zsinórmérték gyanánt szolgálnak számomra. Tisztelet, ugyanis – azt hiszem, ezt te nem is sejted – rengeteget köszönhetek neked. Érzékeny és okos pedagógusként olykor tudatosan, olykor pedig játszva, észrevétlen tanítottál, hatottál rám, formáltad a gondolkodásmódomat. Ezt az érzést szerencsére nemcsak én tapasztalhattam meg, hanem több száz, hozzám hasonló, kivételezett helyzetben lévő roma lány és fiú is. Mindazok, akik tagjai voltak az általad is igazgatott Romaversitasnak. Úgy vélem, gyengéd segítséget nyújtottál nekünk abban, hogy túllépjünk e mai kocsmán, az értelemig és tovább. Igen, tisztelet, mert szilárd magabiztosság és emberség árad belőled. Tisztelet, mert ahogyan a privát viszonyaidban, úgy az általad kimagasló színvonalon képviselt tudományban, a szociológiában is elsődleges szempont számodra az igazság kimondása, kérlelhetetlen képviselete. Nyilván ebből az alapállásodból fakad az is, hogy nem fogod be pörös szádat, a tudásnak, még inkább a társadalomnak, a politikacsinálóknak teszel panaszt az igazságtalanságok, az emberhez méltatlan sorsok, a romatelepek dohszagú reménytelensége, a szegény cigány és nem cigány gyerekek ellopott jövője miatt.

Mint ahogyan említettem, néhanap félsz is meghúzódik az üdvözlésem mögött. Félsz attól, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaidnak, félsz attól, hogy nem sáfárkodom jó gazda módjára azzal a tudáskinccsel, amelyet tőled kaptam. Félsz attól, hogy nem azzal az elhivatottsággal, intellektuális és tudományos igényességgel végzem a munkám, mint amelyet mintaként te adtál nekem, sokunknak. Tudom, mindez talán gyermekes butaság, hiszen mindig megértő és érzékeny voltál, még akkor is, amikor kritikákat fogalmaztál meg a munkáim kapcsán.

Az bizonyos, hogy a nyolcvanas évek végén hallottam rólad először, az ominózus miskolci gettóügy kapcsán. Kamasz voltam, így nem igazán értettem, mit is jelent valójában az az ügy, és a munkásságodról sem tudtam semmit. Sajnos a sors nem mindig jó dramaturg. Történt ugyanis, hogy pár héttel ezelőtt Miskolcon találkoztunk, ahol a huszonöt éve alakult Gettóellenes Bizottság tagjaként sokadmagaddal számoltatok be az akkori ügy részleteiről, illetőleg hasonlítottátok össze azt a városvezetés jelenlegi kilakoltatási akciójával. Eltelt egypár esztendő. Te továbbra is a valóság aprólékos feltérképezésén dolgoztál, az igazat mondtad, s mondod ma is, nem csak a valódit. Én egyetemre jelentkeztem, majd a sors – most jó dramaturgként – úgy hozta, hogy megismerkedhettem veled. A veled való találkozás lényeges változásokat hozott az életemben. Természetesen az egyetemen tanultak, az ott ért hatások is meghatározóak voltak, semmihez sem tudom azonban hasonlítani azt az intellektuális élményt, amelyet a Romaversitasban elhangzott előadásaid jelentettek számomra. Mégis a legérdekesebb, leginspirálóbb beszélgetéseink azok voltak, amikor kettesben vagy néhány hallgatótársammal kötetlenül beszélgettél velem, velünk kutatási tapasztalataidról, napi politikai ügyekről, irodalomról vagy a fociról, meséltél „arról, mi a szép, mi a baj […]”

Ezek a beszélgetések igazi szellemi élmények voltak. Feltöltöttek, megerősítettek. Nekem kiváltképp sokat segítettek, de azt hiszem, te ezt sejted. A közelmúlt tanúja, alakítója, de leginkább a társadalmi viszonyok elkötelezett kutatója, elemzője, a kiszolgáltatott, esélyektől megfosztott tömegek sorsa iránt érzékeny értelmiségiként fontos, a historikusok által még nem kellő mértékben feltérképezett eseményekről meséltél elfogulatlanul, az aufklérista tudósembereket olykor jellemző gőg nélkül. Egyszerűen, okosan, a József Attila-i értelemben vett szép szó segítségével.

Máskor pedig olyan apró, sokak számára talán lényegtelennek tetsző adalékokkal bővítetted a tudásunkat, amelyek révén más szemmel tekintettünk a minket körülölelő valóságra, az azt létrehozó, működtető erőkre.

Úgy vélem, veled, általad (is) próbáltuk megismerni az önreflexív, gondolkodó, a világban történő eseményeket értelmezni akaró és tudó, azokra kritikai szemmel tekintő ember alapállását, tanultunk meg fehérek közt európainak lenni.
Köszönettel tartozunk neked.

Több évtizeden át fáradhatatlanul és alázattal végzett kutatói munkád révén éles kontúrokkal megrajzolt, objektív képet tártál elénk a romák helyzetéről, oktatási viszonyairól, munkaerő-piaci esélyeiről. A romaversitasos diákok közül sokan az általad is kutatott cigánytelepekhez hasonló viszonyok között éltük az életünk egy jelentős részét. Balgán azt gondoltuk, hogy mindent tudunk a gettólét mélységeiről, hogy kívül tudjuk helyezni magunkat az akkori létünk keretein, távolságtartással tudunk elfogulatlan módon érvényes megállapításokat tenni ez ügyben. Tévedtünk. A tévedésünkkel a legtöbb esetben a te minden tudományos próbát kiálló megállapításaid, az azokat megalapozó adatok, tények sokasága szembesített bennünket.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy mind a hazai, mind pedig a nemzetközi társadalomtudományos közösség számára nélkülözhetetlen ismereteket halmoztál fel. Ehhez bátorság kellett, hiszen oly korban kezdted kutatni, bemutatni a roma közösségek életét, amelyben súlyos veszélybe sodorta magát az emberfia és -lánya, ha szegénységről, társadalmi zavarokról, peremhelyzetű csoportokról, azok problémáiról, esélyeik egyenlőtlenségéről beszélt. Tudom, hogy a kutatásaid során a szikár tényeket, az e tényszerűségek mögött megbúvó, a szociológiai lencsevégre kapott, kilátástalan emberi sorsok pillanatfelvételeit elsősorban nem a saját tudósközösséged számára térképezted fel, vetetted szigorú szakmai szempontok szerinti analízis tárgyává. Sokkal inkább a politikusok, a döntéshozók, az érdemben tenni tudó és akaró szakemberek számára. De továbbmegyek, hiszen tudom, hogy rendíthetetlen demokrataként ugyanilyen fontosnak tartottad és tartod jelenleg is azt, hogy felhívd a társadalom figyelmét azokra a mélyen gyökerező, de orvosolható problémákra, amelyek közösségeket zárványosítanak, egyéni sorsok kiteljesedése elé emelnek áthatolhatatlan falakat, amelyek lehetetlenné teszik az emberhez méltó lét alapfeltételeinek megteremtését. Nyilván részben ez a fajta belső, morális meggyőződésed vitt a politikai pályára is, ahol Solt Ottilia barátoddal és kutatótársaddal az ország szegény embereinek nagykövetei voltatok. A parlamenti munkádat mindvégig ezen értékrendszer alapján végezted. E tekintetben kiváló kordokumentumok a parlamenti naplók, amelyekben a vonatkozó időszakban történt felszólalásaid kapcsán bárki meggyőződhet az előbb leírtakról.

Napestig sorolhatnám az erényeidet, de úgy vélem, hogy ez fölösleges, ugyanis aki ismer, tudja, hogy milyen ember vagy. Mindazonáltal jó volt kiírni magamból mindezt, megosztani másokkal a veled kapcsolatos gondolataimat. El sem hiszem, hogy hetvenéves vagy, ugyanis számomra mindig is kortárs voltál. Egy jó barát, akivel egy sor problémámat, a világgal, de leginkább önmagammal való kétségeimet megoszthatom. És ami a legfontosabb, hogy mindig megfelelő tanácsot kaptam tőled. Azt hiszem, dramaturgiailag úgy lesz kerek az a rövid írás, ha a szokott módon köszönök el tőled. Azt hiszem, ebben benne van minden, amit szeretek és tisztelek benned!

Szervusz, Gábor!

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges