A telepeken élő roma közösségek rendszeres kényszermosdatása a huszadik század Magyarországának egyik legszégyenteljesebb fejezete. És annak ellenére az egyik legfeltáratlanabb, hogy ezek az akciók a dokumentumok alapján a magyarországi romák több mint felét érinthették.
A mosdatások a szocialista Magyarországon minden addiginál tervszerűbbé és szélesebb körűvé váltak.
„A Magyar Népköztársaság polgárai a törvény előtt egyenlők és egyenlő jogokat élveznek.
A polgárok bármilyen hátrányos megkülönböztetését nemek, felekezetek, vagy nemzetiségek szerint a törvény szigorúan bünteti.
A Magyar Népköztársaság területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét.”
(1949. évi XX. törvény, a Magyar Népköztársaság alkotmánya, 49. §.)
A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága 1953.
A magyarországi romák többségi médiaképéről az elmúlt években több tartalomelemzés készült,[1] amelyek azt mutatják, hogy a média a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel hangsúlyosabban láttatja ugyan a romákat, ugyanakkor az ábrázolások többségének keretét néhány masszív sztereotípia képezi. Nem születtek azonban felmérések arról, hogy maguk a romák mennyire elégedettek ezzel a képpel, hogyan „szavaznak” a műsorválasztásban, miket néznek, hallgatnak és olvasnak leginkább.
1971-ben a munkaképes korú roma férfiak körében a foglalkoztatottság 85 százalékos volt. Ez az arány alig különbözött a nem romák 87 százalékától, 1993 végére viszont – szemben a nem romák 64 százalékával – 29 százalékra csökkent. A rendszerváltás és a foglalkoztatás drasztikus csökkenésének éveiben, 1989–1992-ben munka nélkül maradt cigány származású emberek 1998-ra már jó ideje kikerültek a regisztrált munkanélküliek köréből, kiszorultak a munkanélküli-ellátásból, elveszítették a jogosultságukat munkanélküli-segélyre vagy jövedelempótló támogatásra.
A nyíregyházi önkormányzat az elmúlt két évben sokat tett az ország egyik legnagyobb cigánytelepe, az egykor Guszev kapitányról elnevezett, ma már a hivatalosságok által inkább Huszártelepnek nevezett városrész fejlesztéséért. Pályázati források mellett a város saját büdzséjéből is jelentős összeget fordított a telep fejlesztésére. Közmunkaprogramokat szerveztek, csatornáztak, kicserélték a vízvezetékeket, roma közösségi házat nyitottak.
A rendszerváltást követően megindult különféle pedagógiai programkísérletek hatékonyságát és hatásosságát mind ez idáig csak elvétve vizsgálták.[1] Pedig ez még egy magánalapítványtól is elvárható lenne, nemhogy az ezeket közvetve vagy közvetlenül támogató államtól, illetve a fenntartó önkormányzatoktól.
A cigányság élethelyzetének megítéléséről és javításáról sokféle felfogás él, ám abban talán egyetértés mutatkozik, hogy az oktatás legkülönbözőbb szintjei sarkalatos pontját jelentik a „cigánykérdés” drámájának. A kormány 109/1997. (VII. 29.) számú határozata a cigányság élethelyzetének javítására vonatkozóan középtávú intézkedési csomagot fogadott el.
Az iskola irányába az első lépéseket a múlt század végén és ennek a századnak az elején tették meg a romák, jobban mondva a romák egyes csoportjai. A múlt század végén a roma gyerekek 31 százaléka járt iskolába, ezen belül a romungró gyerekek közül 40 százalék, az oláh cigány gyerekek közül tíz százalék, a beás gyerekek közül senki sem. Utóbbiak nem is járhattak, mert erdei telepeken éltek, a falvaktól olyan távol, hogy nem is juthattak el az iskolába, arról nem is szólva, hogy nem tudtak magyarul.
Megélhetés
Az eltérő gazdasági-társadalmi környezet, a cigányok és nem cigányok változatos viszonya különféle megélhetési stratégiákat alakított ki az egyes cigány családoknál. Az egyes településeken belül nagyon különböző helyzetben élő cigány családokkal találkoztam, a falvak többségében a nagyon szegény, kilátástalan helyzetben élők mellett vannak gazdaságilag sikeresebbek is.
Minden településen él olyan cigány család, ahol valakinek van állandó jövedelme. A munkaadóktól húzott jövedelmek nagyon széles skálán mozognak.
A rendszerváltás után két egymással ellentétes tendencia érvényesült a cigány gyerekek iskoláztatása terén. A 80-as évek közepe óta folyamatosan csökkent az iskolába kerülő évfolyamok létszáma, és ez a 90-es évek elejétől kezdve már a középfokú iskolákban is éreztette hatását. Ezzel párhuzamosan bevezették a közoktatás normatív finanszírozását, amely a középfokú iskolákat is abban tette érdekeltté, hogy minél nagyobb létszámot érjenek el, és a beiratkozott tanulókat lehetőleg minél nagyobb arányban meg is tartsák.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 33 hét
10 év 6 hét
10 év 10 hét
10 év 10 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 14 hét
10 év 14 hét
10 év 14 hét