Ötvenhat évvel azután, hogy Auschwitzban egyetlen éjszaka alatt négyezer cigányt megölve felszámolták a cigánytábort, az európai közvéleményben máig nem tudatosult kellőképpen, hogy a koncentrációs- és munkatáborokban, a deportálások és a helyi kivégzések során mintegy félmillió roma pusztult el a második világháború évei alatt.
Régiségkereskedéssel a magyarországi romák közül főként a nyelvüket és a hagyományaikat leginkább őrző, a hazai cigányság mintegy 15 százalékát kitevő oláh cigányok foglalkoznak. Számukat, akárcsak tevékenységüket és rámenősségüket, legendák övezik, még megbecsülni sem lehet, hányan lehetnek, az azonban bizonyos, hogy a régiségekkel való üzletelést főtevékenységként csak kevesen űzik.
A Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöke, Nagyházi Csaba sem tudja megmondani, hány régiségkereskedő él a fővárosban. Úgy gondolja, hogy száznál is többen lehetnek.
„Boríték a zsebbe”
[Cigány páciens:] „Sokkal kedvesebbeknek kellene lenniük a nőkkel, mert azok úgy megszenvednek. Bizonyos nőkkel kedvesek, de a boríték zsebbe megy, azt is látom. Amikor megműtötték, a fogadott orvosomnak csak kétezer forintot tudtam adni. Így széthúzta a kezével és megnézte, hogy mennyit adtam. Nem stimmelt neki, de nem szólt egy szót sem. Azt mondta, hogy be fog jönni hozzám, meglátogat. A három hét alatt egyszer jött hozzám.
„Egyik éjszaka egy cigány fiatalt hoztak be a baleseti sebészeti ügyeletre. A folyosón leültek, én azonnal szóltam az ügyeletes orvosnak. Mondtam neki, hogy bőrfejűek megtámadták, összerugdosták. Fiatalkorú volt még, olyan tizenhat éves lehetett. Az orvos úgy nyilvánult meg: na, hála a jó istennek, végre a magyarok verik a cigányokat. Le kellene géppuskázni a cigányokat. Azt mondta, hogy mindjárt jön. A srác vérző beteg. Eltelt tíz perc, húsz perc, fél óra.
Bíró Andrást több mint tíz éve ismerem, s több alkalommal volt szerencsém vele a világ dolgairól, s különösen a romák helyzetéről, az Autonómia Alapítvány helyzetéről, meg saját munkámról elmélkedni. Kritikus és őszinte viszonyunk az oka talán, hogy megkért, ha tehetem, reagáljak elgondolásaira. Így kaptam hát kézhez esszéjét, ha jól emlékszem, szóban még az írás provokatív szándékát is jelezve. Hadd szorítkozzam azonban szigorúan csak a leírt szövegre.
Vallomással kell kezdenem. Ellentétben sok barátommal, akik évtizedek óta szakmai vagy személyes elkötelezettségből, illetve mindkét okból foglalkoznak a roma tematikával, jómagamat zöldfülűnek tartom: csak egy évtizede kapcsolódtam be ebbe a munkába. Egyedüli korábbi közvetlen élményem a hetvenes évek végéről, egy mexikói faluból származik.
Rendszeresen megpróbálnak faggatni arról, hogy mi a válasz a cigánykérdésre. Nem csak posztmodern tartózkodásból válaszolom mindig, hogy vakuljak meg, ha tudom, drága szép fehér testvérem, hanem mert a kérdés költői, valójában csak megteremteni igyekszik azt a beszédhelyzetet, amelyben az érdeklődő elmondhatja saját javaslatait. Meglepetések ritkán érnek. Mivel általában tudják, miért pont engem zaklatnak, ezért az Endlösung-típusú változatokat ritkán osztják meg velem, ami persze nem jelenti azt, hogy ne fogna el sokszor így is kínos feszengés.
Az alábbiakban – Radó Péter hasonló témájú írásához hasonlóan és némileg arra hivatkozva – vázlatosan ismertetem azokat a romákkal kapcsolatos kérdéseket és válaszokat, amelyeknek tisztázására szerintem ma Magyarországon szükség van.
Ha valaki manapság Magyarországon a romákról beszél, többnyire eufemizmusokat alkalmaz, amivel gyakran jár együtt a fogalmi zavar is.
Egyfolytában szemem előtt lebeg egy kép. Egy fekvő formátumú fotón, a kép közepén egy ezüstgombokkal teleaggatott kabátban egy bajuszos, csizmás cigányember áll. Mellette feltehetően gyermekei, egy mezítlábas, kócos hajú egypendelyben lévő kislány és egy szintén mezítlábas, térdig érő nadrágos, sapkás kisfiú. Mögöttük egy sátor, oldalán a ponyva több helyen szakadozott. A kép bal oldalán két kakastollas csendőr feszít, vigyázzba vágják magukat, vállukon puska, oldalukon kard.
Hazai kisebbségeink boldogulása magyar sorskérdés. Aki nem tiszteli a nemzetiségek jogait, árt a világ magyarságának, és Magyarország nemzetközi tekintélyét, erkölcsi súlyát, végső soron boldogabb jövőjét kockáztatja.
Külön aggodalommal töltenek el bennünket azok a törvénysértések, amelyek a magyar cigányságot sújtják.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 16 hét
8 év 42 hét
8 év 45 hét
8 év 45 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 49 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét