Őszinte, csendes, higgadt, művelt, okos, bátor, sőt hős, ugyanakkor gorombán szókimondó, kegyetlen, önző, kapzsi, korrupt, cinikus, zsarnok – létezik, hogy megférjen mindez egyetlen emberben? Igen, a neve Robert Gabriel Mugabe, aki 1980 óta áll Zimbabwe élén, s aki előbb felvirágoztatta, majd tönkretette országát.
Míg Idi Amin Dada néhai ugandai elnök a legelőkelőbb címekkel, kitüntetésekkel illette önmagát, a világ egyszerűen csak Uganda mészárosaként emlékezik rá. Nagy formátumú államférfi akart lenni, de csupán termete emelte ki a tömegből. Ízig-vérig bokszoló és katona volt, máshoz nem is értett. Lelkében a mesék tündérvilága megfért az irgalmatlan kegyetlenséggel. Míg a külvilág számára sokáig kedélyes, szórakoztató ember benyomását keltette, hazájában szinte mindenki rettegett tőle.
Már az ezret is meghaladja a múlt év végi kenyai elnökválasztás nyomán kirobbant erőszakhullám áldozatainak száma. A régóta lappangó etnikai és politikai ellentétek a vitatott eredmények miatt elemi erővel törtek a felszínre, eszeveszett öldöklést indítva el.
Éppen harminc évvel ezelőtt, 1977. december 4-én koronázták meg Banguiban Jean-Bédel Bokassát, akiről valóban elmondható, hogy vérrel írta be a nevét a történelemkönyvekbe. Hírhedt kegyetlenkedései mellett dajkameséknek tűnhetnek a horrorfilmek, és a sors igazságszolgáltatása, hogy ő volt az első afrikai államfő, akit nemcsak távollétében ítélhettek el rémtetteiért, hanem hazájában bűnhődött, még ha nem is olyan sokat.
Januárra halasztották Charles Ghankay Taylor korábbi libériai elnök perét, akit a Sierra Leonéban elkövetett háborús bűneiért vonnak felelősségre Hágában. Ügyét továbbra is ugyanaz a nemzetközi bírói testület tárgyalja, amelyet öt éve az ENSZ támogatásával külön ennek az eljárásnak a lefolytatására állítottak fel Freetownban. A tavalyi első meghallgatáson Taylor rezzenéstelen arccal közölte, hogy ártatlannak vallja magát, s egyébként sem ismeri el e bíróság illetékességét.
„A fehéreknek már nincs helyük Dél-Afrikában. Az egyetlen, amit tehetnek, hogy eladják házukat, és távoznak” – idézi a Magyar Nemzet 2007. február 19-i sajtószemléje Rian Malan dél-afrikai író cikkét, amely eredetileg a Spectator című londoni konzervatív hetilapban jelent meg. A fehér bőrű tollforgató szerint az országban már semmi nem működik, kapitális hiba volt eltávolítani a fehéreket a közigazgatásból, mert a feketék nem képesek ellátni feladataikat. „Istenítik a bűnözés miatt leültetett, majd kiszabadult fekete politikusokat”, és persze: „fekete bűnbandák fosztogatják a fehérek házait” – éled föl a verbális apartheid a Spectator hasábjain.
A csádi fővárosnak beszédes neve van: N’Dzsamena – „hagyjanak minket békén!”
A tavalyi esztendő fejleményeit ismerve erre kevés a remény. Novemberben például rendkívüli állapotot kellett kihirdetni Csádban a heteken át tomboló súlyos etnikai villongások miatt, amelyek több mint háromszáz halálos áldozatot követeltek.
A feudalizmus és a szocializmus kevés közös pontjainak egyike, hogy az uralkodó (király, császár, illetve a párt fő- vagy első titkára) hatalma kevés kivételtől eltekintve életfogytig tartott. A jelek szerint e közös hagyományokat kívánja követni Zimbabwe teljhatalmú ura, Robert Gabriel Mugabe is, hiszen rávette pártja, a parlamentben jelentős többséget élvező ZANU-PF (Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió – Hazafias Front) vezetőit, hogy kezdeményezzék a 2008-ban esedékes elnökválasztás 2010-re halasztását.
Több hétig tartó véres harcok után, június első napjaiban az Iszlám Bíróságok Szövetsége (IBSZ) nevű szervezet elfoglalta Mogadishut, és bejelentette: véget vet a másfél évtizedes anarchiának, békét és rendet teremt. Csakhogy Sziad Barre elnök uralmának megdöntése (1991) óta a Sarif Sejk Ahmed vezette kabinet már a tizenötödik, amely ezt ígéri a sokat szenvedett szomáli népnek.
Az már biztos, hogy június 18-án nem tartják meg az általános választásokat a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A legfrissebb hírek szerint július 30-án kerülhet sor az eredetileg tavaly nyár elejére tervezett voksolásra. Remélhetőleg ezzel véget ér a majdnem tíz éven át tartó és szerényebb becslések szerint is legalább négymillió halálos áldozatot követelő, féktelen és értelmetlen öldöklés.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 6 hét
10 év 31 hét
10 év 35 hét
10 év 35 hét
10 év 36 hét
10 év 36 hét
10 év 36 hét
10 év 39 hét
10 év 39 hét
10 év 39 hét