A rémálom fogalmának szelíd változata
Fordítok mostanság egy „monokróm” könyvet, olyasmi ez, mint mikor a sakkfeladvány visszakövetkeztető megoldásának alapkritériuma, hogy csak a világos, csak a sötét mezőkön lehet haladni stb. a bábukkal… de hagyjuk a további mellébeszélést. („Továbbit”, mert ez az előzetes toldalék már dolgozatom utáni fejlemény.) Dolgozatom, mely itt olvasható, természetleg sokszorosan monokróm.
Semmi szabadszerencsétlenséget
nem old meg rabszerencse.
E szabadrabság a látens pestis.
(Camus nyomán)
Aki azt várja, csalódni fog – mondhatnám divatozó posztmodorban. Sem a múltak, sem az úgynevezett szervezeteiről nem lesz szó itt; szabad vagy rab hovatartozásokról.
Az emberi rabság – reménytelen, bár reménysejtekből szerveződő kötöttség – ez: jól élhetünk e földön, de sosem élhetünk jól. (Jól, értsd: hogy „ez a lépés nem húzható meg jól”; sakkzsargon, jelentése, hogy persze, meghúzható, de jóra nem vezet.
„Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam?...
...A sok téveteg barázdán
Hová jutottam?”
Tóth Árpád: Jó éjszakát!
Ma
felhívott Petőcz, mondja ezt a kérdést. Érdekes, nekem „a lélek balga fényűzése” volt a titkos tippem. Mondom, ez, amit kérdezel a Nagy Elégikus szavával, olyasmi, hogy tegnapelőtt mást válaszoltam rá, mint amit holnap válaszolnék, s akkor még ott a tegnap és a holnapután. Hová jutottam, ki maradt velem? Ma a kicsit nyavalygós, nyalkán betottyadós kérdések egyike az irodalmi gyakorlatban. (Nem a Tóth Árpádé!
A lélek balga fényűzése fogytán
tojássá-kővé gyűrődnek papírok,
mintha a szón túl lenne az a végfok,
hol az értelem ordít, mint toportyán,
fává szorulva vissza, Sziszifosz
köveit görgető Hérakleitosz,
mintha a mindenségben volna étosz,
erkölcs, s nem az lenne, hogy csak kikopsz.
Öt perc múltán? Két órára?
Én soha nem kísérleteztem,
főleg nem azzal,
hogy elmegy a kedvem,
míg minden más marasztal.
Hogy elhagy a kedvem, holott
én még igyekszem,
olyasmivel, hogy hozzá-hű vagyok.
Bolond dolog.
De bolondsággal sem kísérleteztem.
Hát így maradtam
helyben, ott, ahol sohasem akartam,
csak egyébhez se kedvem.
Integetek szegény kedvem után,
mint szerdán keddem után,
szegény kedvem vissza se néz,
ahogy közben, sejtem, utánanéz
valaki boldogabbnak,
akit jötte se, tűnte se zavarhat.
Példák I. 1967, Pilinszky János
Ha a színpadi szekrény tetején, vagy hol, ugye, ott az a balta, a darab végéig valamikor le is fog az esni. Jószerén Tolsztoj időkörnyékéről ránk maradt mondás. A Holmi 1996. márciusi száma ennél az oldalpárosnál (328–329.) kihajtva időtlen ideje ott a könyvespolcomon: Pilinszky levélfogalmazványa a költő Pierre Emmanuelhez. Egyebek közt azt fejtegeti keserves elszántsággal, hogy érzései ellentmondásosak. Ám helyzete kialakult, s ezt vállalnia kell.
Nemcsak a világ van a világon.
Öröklét is van a világon.
De akárhogyan világít,
csak ezt látjuk: a világit,
a világi változatot.
Valódija nincsen is itt,
valódija máshol van, ott,
ahol nem láthatod, nem tudhatod.
De azzal, hogy lefogadom,
fel nem fogadhatom.
Magad, Uram, ha örökléted nincsen!
Az istent se várom, hogy megsegítsen.
És nem is kellene semmi segítség,
ha e minután eltűnhetnék innét.
A tündöklővé pucovált világból
oda, hol az Örök Fény sem világol.
„Most mit jegyzeteltek olyan szorgalmasan
az előadásából ottan: hogy a legrövidebb
út egy pont közt…?”
Kolumbusz madara? vagy tojása?
Ez így se rossz, három ponttal a végén, de itt mindjárt komolyabbra venném. Festő barátom azt mondogatta valamikor: a művészetben már semmi újat nem lehet csinálni, mindent feltaláltak. Kézenfekvő, hogy számos kézikönyvben ezt olvassuk. Nekem erről ma ez jutott eszembe: igen, de már ezt a mondást is feltalálták, barátom. Halljunk legalább valami újat a lehetőség vagy a képtelenség témájáról.
Idegenből – és főleg, ha senki és semmi nem zavar, ha magamat sem zavarom épp semmivel – már folyton csak haza vágyom, haza, ahol az otthonom, és ahol szinte minden zavar, sok, nem jókor van, minek van, miért nincs.
Idegenben nem is lehetne, ami nincs, az azért nem fáj, ezért, és most nagy hiba lenne bármi részlet. Otthon túl sok az esemény, állandóan történhet valami váratlanság, valaki elfelejti egy ígéretét, magam felejtem el, nem bírok elaludni, elalszom nappal, felcsönget a telefon.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 17 hét
9 év 43 hét
9 év 46 hét
9 év 46 hét
9 év 48 hét
9 év 48 hét
9 év 48 hét
9 év 50 hét
9 év 51 hét
9 év 51 hét