Haladunk befelé a városba, nézem az út melletti apró házakat, időnként pár percre elalszom. Minden repülőtérről vezet befelé egy ilyen, külterületek senkiföldjét a lüktető központtal összekötő, álmosító, többsávos út, amelyet szegényes, sűrűn sorakozó földszintes épületek szegélyeznek száradó ruhákkal, rejtélyes ablakokkal, idegen életek díszleteivel. Fényképezem fáradt tekintetemmel a különös tetőket, a bambuszredőnyös kicsi ablakokat.
Tizenhárom órát fogunk repülni. Kicsomagolom az ülésre készített vörös plédet és a fülhallgatót. Közben a mellettem ülő japán férfi is elhelyezkedik: gyakorlottan lerúgja a cipőjét, és fölveszi a vászon szemfedőt. Kicsit még fészkelődik, aztán elbóbiskol. Olvasni kezdem David Scott útikönyvét: „Japán igen drága ország, ám az ellátás színvonala mindenütt oly magas, hogy még ha a legszerényebb hotelban szállunk is meg, a japánok által naponta felkeresett éttermekben eszünk, és csupán a tömegközlekedési eszközöket vesszük igénybe, mindenütt kifogástalan szolgáltatásban lesz részünk.” Na ne.
– Fradis vagy, vagy dózsás? – kérdezte Nagydodi, mikor megálltam az ajtóban. Tudtam, hogy mit kell mondani, csak azt nem értettem, hogy miért kell ezt a hülye játékot minden alkalommal végigcsinálni.
Kezdjük a kályhától. Nagy, karamellszínű cserepek borítják, olyan a fényük, mint a dobostortán a cukormáznak, közelről még hajszálvékony felületi repedések is kivehetők. Gyerekkorom kályhája volt ilyen, legelső otthonunkban. Emlékszem, négyéves voltam, és nem értettem, mi az, hogy elköltözni.
Úgy volt, hogy csütörtökön lemegyek Kecskemétre, de nem értem rá. Vasárnap érkeztem, túl későn. Nem volt már idő elköszönni tőle. Amikor megérkeztem, négyen álldogáltak a szobában a test mellett. Meleg nyár volt, mégse nyitottak ablakot, mintha egymás előtt is szégyellnék az émelyítő szagot, amin csak rontott a főzés konyhából beáramló langyos párája.
Nagymama mindig tudta, hogy milyen idő lesz. Néha ki se jött a kisházból, csak a derekát lapogatta, feküdt a tarkabarka, a környék kukáiból összeguberált párnákon, és nyögdécselt: Gyön a hideg.
Ha föl is feslik, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába kötve.
Az indigókék iskolaköpenyek és indigókékbe csomagolt füzetek és könyvek korában voltam gyerek. A hatalmas iskolaépületet mindig betöltötte az ebédlőből felszivárgó főzelékszag, ami elkeveredett a tornaterem pállott gyerektest- és tornacipőgumi-szagával.
Este van, hideg este, nem pedig kora ősz, mint amikor a kép vélhetően készült. A Csángó utca dermesztően kihalt, a Tüzér utca sarkán új, márványborítású lakóház áll. Több helyen is építkeznek, az utcát derékban az Angyalföldi út keresztezi: ez a kerület szíve. Egyetlen olyan földszintes épületet találok, amelyik a tízes években állhatott, ablakai hasonlítanak a képen látható ablakhoz, az elhagyatott udvaron ecetfa áll, a kerítés tövében szemét.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 51 hét
10 év 24 hét
10 év 28 hét
10 év 28 hét
10 év 29 hét
10 év 30 hét
10 év 30 hét
10 év 32 hét
10 év 32 hét
10 év 32 hét