Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Milyen címmel írnának önéletrajzot, ha újszülött korukban tejfehér bőrű, angyali szőkeségű anyukájuk a fekete bőrüktől elborzadva addig dörgölné mosólúggal az arcocskájukat, amíg merő vér nem lesz? Ha lépten-nyomon azt hallanák a „többségtől”, hogy bármennyire igyekezzenek is, csak cigányok maradnak? Ha „emezek” meg közben azt hánynák szemükre, hogy elfelejtették a „testvéreiket”, fönnhordják az orrukat, és a gádzsókhoz törleszkednek? Egy szlovákiai roma asszony, Ilona Lacková, akivel mindez megtörtént, a Szerencsés csillagzat alatt születtem… címet választotta – önéletrajzát eddig négy nyelven nyomtatták ki, köztük tavaly magyarul is.

Igaz, az önéletrajz kitétellel csínján kell bánni, hiszen a kötetet valójában Milena Hübschmannová cseh nyelvész és romológus szerkesztette egybe az Ilona Lackovával 1976 és 1984 között készült beszélgetésfolyamból, a szlovákiai cigány asszony hangszalagra rögzített, roma nyelven elmondott élettörténeteiből. A nyolcszáz oldalas gépiratból összerakott, cseh nyelvre fordított montázs már 1986-ban elkészült, de a létező szocializmusban egyetlen kiadó sem vállalkozott megjelentetésére, a rendszerváltást követően pedig tíz év kellett ahhoz, hogy a könyv piacra kerülhessen.

Bőrbe kötve

Van egy szó, pontosabban egy szó két alakkal a szlovákiai romáknál, amellyel a sötét, a koromfekete bőrrel megbüntetett személyt jelölik: ha férfi az illető, kalemardo, ha nő, kalemargyi. Lacková arról beszél, hogy a levakarhatatlan fekete szín a romáknál (főleg a nőknél) átokszámba megy. „A parasztok gúnyolódását, minket illető szitkát a fekete szín vonta be. »Fekete farahunok« [szlovák szleng a fáraókra; a középkortól elterjedt tévhit volt, hogy a cigányok Egyiptomból származnak – Z. Zs.] voltunk az ő számukra.” (45. o.)

Ha bárkit megkérünk manapság is arra, soroljon fel öt tulajdonságot, ami leginkább jellemzi a romákat, biztosak lehetünk benne, hogy közte lesz a „kreol”, a „fekete” vagy a „barna” bőrszín is. Ám míg más jellemzők esetében legalább elméleti esély nyílik azok elhagyására, megváltoztatására, addig a saját bőréből a roma sem bújhat ki, bármennyire is szeretne. A sötét bőrszín sokáig megakadályozza, hogy a többségi társadalomba egyébként akár tökéletesen asszimilálódó roma származása a környezete előtt rejtve maradjon.

Ilona Lackovát a saját sötét színe (és másokéi is) rendkívüli módon foglalkoztatja. Ez a kitüntetett figyelem természetesen más természetű, mint azé a szeplősé, aki szeretne megszabadulni a pulykatojás képétől, vagy a sápkórosé, aki egészséges, pirospozsgás pofikát akar. A bőrszín kérdése valójában azonos a ki- vagy elszakadni vágyás problémájával; Ilona – családjából hozott – elvágyódásával a cigánytelep kilátástalan nyomorából a gádzsókkal egyenrangúak világába, ahol az embert nem a származása, hanem a rátermettsége, szorgalma minősíti.

Nem véletlen hát, hogy az első magáról szóló története a következő: „Amikor megszülettem, anyuka elborzadt, hogy milyen fekete vagyok. Azt hitte, hogy a kosztól van, fogta a fehérítőlúgot, és állítólag addig dörzsölte vele az arcocskámat, amíg merő egy vér nem lettem. Úgy visítottam, hogy zengett bele az egész telep. Odaszaladt a nagymama, apuka anyja: »Az Istenért, mit csinálsz?« Fölkapott, és bevitt magához a kamrájába. – De hisz olyan rettentő fekete ez a gyermek! – sopánkodott anyuka. – Miért, mit vártál? Hiszen roma a lelkem!” (15. o.)

A romák többségének viszonya a feketeséghez azonban ennél valószínűleg sokkal bonyolultabb: legalábbis ambivalens. A sötét bőr egyszerre stigma, illetve védjegy. Amennyire megkülönböztethetővé teszi a gádzsó szemében a romát, éppen annyira felismerhetővé teszi az egyik roma számára a másik romát idegen vagy ellenséges környezetben, így könnyíti meg számukra az együttműködést, és ad lehetőséget nekik a szolidaritás kifejezésére. Mert ne felejtsük, a többséginek valóban rendkívüli érzékenységű antennája van a kisebbségi felismerésére, nála már csak egy valaki érzékeli kifinomultabban a kisebbségit: a kisebbségi. Az is igaz persze, hogy a telepről kiszakadni vágyó cigány számára – így Lacková számára is –, aki új, gádzsó környezetébe kíván minél sikersebben beolvadni, a felismerhetőség mindenképpen teher, és még sajátjai között sem büszke védjegyére.

Már csak azért sem, mert a bőrszín árnyalatait a romák egymás közt is számon tartották: „A legrosszabb az volt, hogy mi egymás között is fekete és fehér kasztokra oszlottunk. Ha valaki egy kicsikét világosabb volt, már kinevetett minket, feketéket: »Te varjú! Te suvikszos! Olyan vagy, mint akit a földből szedtek ki! Nézd csak, az anyja egy zsák szenet szült!« Mi ugyan visszakiabáltunk nekik: »Túrósok! Sületlenek!« – de mégis úgy éreztük magunkat, mint akik alacsonyabb rendűek náluk.” (45-46. o.)

Útban a gádzsókhoz

Lacková könyve is felveti azt a valószínűleg megválaszolhatatlan kérdést: hány nemzedék kell ahhoz, hogy kisebbségi a többséghez asszimilálódjék, és egyben cáfolja Piasere-nek, a neves romológusnak azt az egyébként csábító nézetét, hogy a romák bérmunkássá válása önmagában elvezet a többségi környezetbe történő teljes beolvadáshoz. Ilona családja több nemzedék óta elindult ezen az úton, de ő maga és férje is hiába vált tanácsi alkalmazottá, hivatalnokká, gyerekei hiába dolgoznak szakmunkásként, az egész család roma maradt.

Pedig a folyamat több mint száz éve megindult. Apai nagyapja muzsikus volt, és famíliája emberemlékezet óta a nagysárosi muzsikus cigányok telepén élt, gyerekkorában grófi szolgálatban állt Eperjesen, még magyarul is megtanult. A telep elöljárója (chibalo) lett, a fiát is muzsikusnak nevelte, de az már az első világháború előtt szlovák asszonyt hozott a házhoz (ha szegényet is, mint a templom egere), majd kalandos körülmények között egy tejfehér bőrű, szőke lengyel lánnyal, Ilona anyjával kötött házasságot. (Lacková romantikus lányszöktetésnek írja le a dolgot, de azért a históriából kihüvelyezhető, hogy az apja inkább előbb megerőszakolta az apácáknál nevelkedett árva lányt, majd már mint megrontott asszonyt hurcolta magával.) Az anya eleinte nem akart a romák közt a telepen élni, undorodott a környezetétől, maguktól a romáktól is, ezt bizonyítja a mosólúgos történet mellett az is, hogy egyszer az elsőszülött fiával – „aki olyan szép fehér volt” (32. o.) – a karján nekiindult Lengyelországnak, és csak a határnál sikerült feltartóztatni. Ilona máig nem hegedő fájdalma, hogy őt viszont otthagyta a telepen. Az anya idővel beletörődött a megváltozhatatlanba, olyannyira roma asszony lett, hogy lányainak állandóan sulykolta: „gádzsóhoz nem mehetsz, cigány ember lesz a férjed. (…) Mit gondolsz, mi vagy? (…) Egy büdös cigánylány! Mihelyt olyasmit csinálsz, ami a gádzsónak nem tetszik, azonnal lecigányoz majd.” (78. o.) Aki azonban amellett, hogy birtokba vette a romipent, a roma kultúrát, hagyományt (vagy az vette birtokba őt), igyekezett hangsúlyozni kívülállását olyan „látványosságokkal”, mint a telepen borzadállyal szemlélt ágyneműmosási őrülete, tisztaságmániája. Ilona tisztelte és félte, de szeretete nem egyszerűen a lány szeretete az anyja iránt, hanem a feketeséggel megvert, a kalemargyi rajongása a papinyoriért (a papin – liba szóból képzett alak, a „libácska” szót a fehér bőrű roma lányokra alkalmazták), az olyan személy előtti hódolat, aki a gádzsóknak akár még le is tagadhatná, hogy roma. Gyerekkori álmáról így beszél: „nyomban elképzeltem, hogy majd, ha nagy leszek, nekem is lesz a magasra tornyozott dunyhákon kiterített atlaszruhám, amit én magam varrok az asszonyoknak a telepen. Szóval ez volt az életem első álma: hogy úgy tudjak mosni és varrni, ahogyan az én anyukám a hófehér arcával és hosszú, szőke hajával.” (21. o.) Még egy adalék: Ilona Lacková legjobb barátnőjét Papinyorinak becézték.

Ilona apját Mikulas Doktornak hívták, ami azon a telepen, ahol a legtöbb roma Horváth, Duzsba, Csonka, Cibrik, Bandy, Esztocsak meg Kaleja névre hallgatott, már eleve előkelőséget kölcsönzött a családnak. Nem beszélve arról, hogy az apa a telep egyik bandájának vezetője, prímása volt, és megörökölte apjától a nagysárosi romák elöljáróságát, közvetített a gádzsó hatóságok és a telepi nép között. Asszonya unszolására gyerekeit iskoláztatta, elsőszülött fiát, felesége szeme fényét gimnáziumba is járatta – ő azonban korán meghalt tüdőgyulladásban –, Ilona pedig a polgárit végezte el. Így aztán bár otthon, a telepen a romát beszélték, hamar elsajátították a szlovákot is. Az ő családjuknak ment ugyan a legjobban a telepen, de „a muzsikusnak a gyomra is muzsikál”. Ha az anya napestig nem varr, horgol a parasztasszonyoknak, ha nem bérel földet, amibe krumplit rak, ugyanúgy éheztek volna, mint a többiek. Szóval, még ha pokoli módon nehéz dolga is volt Ilonának, amikor a gádzsók elismerésére vágyott, nem előzmények nélküli a gádzsó világgal fenntartott kapcsolata, a kiszakadás, a többre jutás ambíciója.

Családi tűzfészek

Személyes emancipálódási esélyeit azonban tovább rontotta, hogy Ilona nemcsak romának, de nőnek is született: márpedig a kelet-európai patriarchális jellegű cigány közösségekből a nők számára az egyénileg választott kiszakadásra alig van mód. Az eladósorba került lány (chaj) sorsáról a szülei döntöttek, ők adták férjhez, míg az ifjú asszony (bori) életét az anyósa és a férje irányítja, esetenként keseríti meg. Bár férjéről, Josef Lackóról Ilona érzékelhetően sok mindent elhallgat, sejthető, nem ilyen férjre vágyott. Hirtelenharagú, asszonyszomorító ember, aki ugyan nincs híján ambíciónak, tehetségnek és érzékenységnek, de felesége sikerei (is) frusztrálják, és mindent megtesz, hogy újra a sparhelt mellé állítsa Ilonát. Josef is olyan hagyományos roma értékrendet sajátított el, amely természetesnek tekinti, hogy egyedül az asszony kötelessége a gyerekek és mindenekelőtt a férj mindenre kiterjedő ellátása. Feleségével szembeni érzéketlenségét példázza, hogy Feketének szólította.

1951-ben történt a következő eset, amikor Ilona a megyei tanácsnál népművelési felügyelőként kezdett dolgozni: „Hónom alatt aktatáska, tele hivatalos iratokkal, kinyitom az ajtót, csak úgy sugárzok a boldogságtól, amiért olyan jól sikerült a kiszállás. (…) Még annyit sem volt időm kérdezni, hogy vagytok – máris röpült az első pofon! – Nézzenek oda, az irodista hölgyike! – Második pofon! Az aktatáska kiesett a kezemből. – Szóval irodistát akarsz játszani! – És még egy pofon, akkora, hogy nekiestem tőle az ajtónak. (…) – Jól jegyezd meg, hogy itthon semmi szükségem irodista hölgyikékre! Hogy úgy kószálj idegen férfiakkal, mint valami ringyó! Hogy autókázz velük! Itthon maradsz! A fakanálnál! Mosni! Gyerekre vigyázni! Nem azért nősültem meg, hogy a tűzhelynél irodistát tartsak! Éreztem, csak úgy patakzik a könny az arcomon, (…) és azt mondtam: – Ide hallgass, Jozsi, ha már egyszer kiképeztek, ha már egyszer irodistát képeztek belőlem, akkor irodista is leszek, ha tetszik neked, ha nem! (…) Különben is, mit fogok a tűzhelynél csinálni, ha a pénzedet pálinkába ölöd? Megfőzöm tán a kislábast a nagylábasban? (…) Ha akarod, menj el holnap a főnökömhöz, és mint öntudatos cigány, mondd meg neki személyesen, hogy nem tartasz irodista hölgyikét a tűzhelyednél – és azt is, hogy ezt te a féléves egészségügyi tanfolyamon tanultad! Azzal becsaptam az ajtót.” (144. o.)

A férjét tehát – bár nem mondja ki – nemigen szerette, könyve ennek számos közvetett bizonyítékát nyújtja. Jellemzőnek tartom például, hogy haláláról is csak érintőlegesen, röviden beszél, amikor az álmok erejét akarja szemléltetni, vagy hogy Lángoló cigánytelep című színdarabjában a férjére osztja az egyik legnegatívabb szerepet, a munkatábor parancsnokáét.

A test és a dal beszél

A könyvből – miközben nem társadalomtörténeti szakmunka – nemcsak Ilona Lacková személyes története, hanem a szlovákiai cigányság XX. századi históriája is kirajzolódik.
Elsőként is a háború előtti telepi élet, amelyet Lacková példás néprajzi hitellel, ráadásul szórakoztatóan mutat be. Ezt a világot a tárgyak szinte teljes hiánya és az emberi kapcsolatok másutt már nem tapasztalható intenzitása jellemzi. Ha máshonnan nem, a Puszták népéből tudhatjuk, hogy mit jelentett akkoriban többségiként is szegényen élni, de még a majorsági cselédszállásokon sem képzelhető el, ami a nagysárosi cigánytelepen, hogy még tű sem volt a kolónián. Pedig Ilonáék telepe nem is volt a legszegényebb, muzsikustelepnek (lavutariko vatra) hívták, jóllehet, az emberek többsége napszámból élt. Náluk csak a disznó- meg lókereskedő romák voltak jobban eleresztve, mégis ők is napról napra éltek. Kanál is alig akadt a telepen, „egy rendesebb háztartásban három-négy kanál járt körbe”, de közben már az ajtóban toporgott a szomszéd gyerek, hogy kölcsönkérhesse (44. o.). A kislány Ilonának nagy büszkesége volt a társai előtt, hogy – akár a városi kisasszonyoknak – a telepen egyedül csak neki volt bugyija, ezért a ringlispílen ő volt az egyetlen, aki nem fogta le szoknyáját, hadd irigykedjenek rá a többiek.

A szegénység szorossá fonta az egymás közötti kapcsolatokat, ha valaki tepsit vagy serpenyőt vásárolt, tulajdonképpen az egész telepet ellátta vele. Gyufát sem volt érdemes venni, mert a szomszédhoz bármikor át lehetett ugrani egy kis tűzért. A telepi romák elképesztő zsúfoltságban laktak, születésüktől fogva egymást érték, el sem mehettek egymás mellett anélkül, hogy egyik a másikat ne súrolta volna. A rokonok, barátok átölelték egymás vállát, egyik asszony a másikra támaszkodott: „az érintés egybekapcsolja őket, erőt ad nekik, és biztonsággal tölti el őket”. (168. o.) De a fiatal Ilona ebből már egyre inkább csak a zsúfoltságot érzékelte, vágyott ugyan a meleg emberi kapcsolatokra, de sokkal inkább egy meleg, tágas otthonra, aminek be lehet csukni az ajtaját.

A beszéd mellett a kommunikáció sajátos formái alakultak ki a telepen. Az olyan közösségekben, ahol ennyire kevés tárgy veszi körül az embereket, ahol például nem érvényesülhet a viselet társadalmi státusjelölő szerepe, mert örülnek, ha egyáltalán befedhetik a testüket, magától értetődő, hogy a romák – a gazdag nyelven túl – más eszközökkel is kommunikálnak egymással. Ebben a helyzetben felértékelődnek a gesztusok, és megnő a test szerepe. Miközben például a felserdülést követően a meztelen testfelületek (például a kar) megmutatása a roma asszonyoknak szigorúan tilos, addig az elfajult vita ultima ratiójaként gyakran borítják fejükre szoknyájukat, hogy megmutassák vitapartnerüknek az altestüket, mindezt a telep közösségi terén (pre vatra). Vagy az ülep használatának másik funkciójáról is megemlékezik Lacková: „Voltak asszonyok, akik olyan dührohamot kaptak, hogy némelyik úgy rángatózott, mint a nyavalyatörős. Ilyenkor úgy kellett egy másiknak csupasz üleppel ráülni az arcára, hogy elmulassza.” (43. o.) Harminc roma asszony pedig úgy viccelte meg a csempész zsidókat éjjel, hogy feléjük tartották a tomporukat (58. o.). De a megszállás alatt az ördögi Fericsek is arra bujtotta fel merészen társait, hogy német bakáknak mutassák meg a pucér feneküket. (90. o.)

A testtel (akár az altesttel) történő beszédnél azonban jóval fontosabb volt a dal, az énekszó. Lacková leírása a harmincas évek nagysárosi szokásairól egyes helyeken kísértetiesen egybevágnak Michael Stewartnak egy Heves megyei cigánytelepen a nyolcvanas években szerzett tapasztalataival. A roma mulatságon, a basaviben-en tiszteletben tartották az énekest. Ez volt az az alkalom, amikor a megvert asszony is világgá zengve bánatát megszégyeníthette a férjét, és az ura mégsem tehetett ellene semmit, mert „a dalok sérthetetlenek voltak”. De aztán a férj nővére is szólót kérhetett, aki viszont arról énekelt, hogy az olyan asszony, aki nem képes a férje ingét kimosni, megérdemli a verést. „A roma dalnak óriási hatalma volt! Az emberek veszekedés, átkozódás nélkül elmondták, amit akartak, a többiek közben nevettek vagy sírtak.” (72. o.) Ebben a minden ízében patriarchálisnak tartott társadalomban (ilyen egyébként sosem volt, csak a Bachofent olvasó Engels fantáziájában) a nők – a hazaszökés mellett – itt és így jelezhették a közösség számára a leglátványosabban, hogy gondjaik vannak a férjükkel vagy az anyósukkal.

A csehek és a kommunisták

Az önálló Szlovákia 1939-es kikiáltása után a szlovákok (a „parasztok”) cigánygyűlölete szabadon érvényesülhetett, így aztán az állam rasszista intézkedései és a Hlinka-gárdisták spontán kegyetlenkedései megszépítették még a cseh csendőrök alakját is. A háború alatti szlovák államban a cigányokkal büntetlenül meg lehetett tenni, hogy pálinka helyett bútorfénnyel itatták meg őket, hogy aztán a „tréfától” heten haljanak meg. Ez a munkatáborok időszaka, amikor a munkaképes férfiakat elhurcolták dolgozni, a szökevényeket pedig agyonverték, a lányokat, asszonyokat kopaszra nyírták és megerőszakolták. A régi faluvégi, városszéli cigánytelepeket az új szlovák állam lerombolta, a romákat az erdőbe, a hegyek közé, vízjárta területekre száműzte, ahonnan lakhelyelhagyási tilalom miatt csak életüket, testi és lelki épségüket veszélyeztetve mehettek el. Így kerültek a nagysárosi romák Korpásra, az erdő közepére, ahol mint a messiás várták az oroszokat.

A háború után a szlovákiai cigányság eleinte két dologban bízott: a csehekben és a kommunistákban, aztán persze mindkettőben csalatkoznia kellett.

A felszabadulást követően a kelet-szlovákiai térség sokáig a padlón maradt, a falusi cigánytelepekről elűzött romák a szülőhelyükön nem jutottak munkához, és évtizedekig hozzá sem fogtak a szlovák bábállam időszakában „kialakított” kolóniák felszámolásához (ma is háromszáz elképesztő állapotú telepet tartanak nyilván). A munkaerőhiánnyal küszködő Csehországban viszont eleinte szívesen látták őket: a férfiak nehéz- és bányaipari, a nők könnyűipari vállalatok melósai lettek. A Lacko család rövid időre a cseh nehézipari fellegvárba, Kladnóba (Hrabaltól ismerjük, afféle Sztálinvárosként szívta fel a társadalom margóján élő vagy oda szorult embereket) került, ahol óriási élményük volt, hogy a hétköznapi csehek emberszámba vették őket. Később aztán – erről már nem szól a könyv – amikor már nem volt szükség az olcsó és képzetlen munkaerőre, a csehek sem látták szívesen a Szlovákiából érkező romákat. A rendszerváltást követő szétválás pedig jó alkalmat teremtett, hogy az új cseh állampolgársági törvényt kihasználva – amely egyedül a születési helyet ismeri el az állampolgárság feltételeként – vissza lehessen zsuppolni őket oda, ahonnan jöttek. Az utóbbi évek történései pedig Ústí nad Labemt, ahol a romák kirekesztése már falépítéshez vezetett, a kelet-európai cigányellenes rasszizmus emblematikus helyévé tették.

Ilonát a szülők oltották be a kommunisták iránti rajongással. Az apa és az anyja már a forradalmi Oroszországból menekülve hallott Leninről és kirakati nemzetiségi politikájáról. A második világháború és a széthullás előtt a legálisan működő Csehszlovákia Kommunista Pártja kiemelkedő választási sikereket ért el, és az 1925-ös választásokon szerzett 41 parlamenti mandátumából még 1935-ben is megőrzött harmincat. A háború előttiekre Lacková így emlékezik: „Anyuka imádkozott a kommunistákért, és azt mondta, hogy Lenin rendes, mi pedig utána szajkóztuk, mire Pudlajner a malomból, a párt elnöke csak a száját tátotta: – Nézd csak, öregem, cigánygyerek létére mégis tudja, ki az a Lenin!” (50. o.) Ilona családja nem kis kockázatot vállalva hónapokig bújtatott egy szovjet katonát is, aki megszökött a fogságból. A korábbi, faluszéli telepekről karhatalmilag a „pusztába” kényszerített romák sokszor együttműködtek a partizánokkal. (Csehszlovákiában tényleg léteztek fegyveres ellenállók!)

Magától értetődő volt hát, hogy a háborút követően – mint annyi más roma – Ilona egész családja belépjen a pártba. Természetes volt a romák számára, de nem volt az minden kommunistának. Lacková így számol be a tagfelvételükről: „Megérkeztünk a gyűlés helyszínére, én bekopogtam az ajtón és bevonultunk. Az elnöki asztal mögött ülő ember – szándékosan nem árulom el a nevét – ordítani kezdett:

– Mit keresnek itt a cigányok? Ki hívott ide titeket? Könnybe lábadt a szemem, mondom neki: – A háború előtt »cigányok« voltunk – most, hogy vége a háborúnak maradjunk a mi köztársaságunkban, a mi kommunista pártunkban ismét csak »cigányok«? A mieink kezdtek elszállingózni. Rom romeha, gadjo gadjeha – a roma romának, gádzsó gádzsónak. – A gádzsók közt sohase lesz helyük a romáknak! De akkor felpattant egy másik elvtárs – az ő nevét sem mondom meg –, odaszaladt hozzánk: Elvtársnő! Cigány elvtársak! Az elvtárs nem úgy gondolta! Gyertek csak az elvtársak közé! Gyertek közénk! – Köszönjük, szlovák elvtársak! – mondta apukám, és a szeméből igazi örömkönnyek csorogtak. Hát így léptünk be a pártba.” (123. o.)

Miért is akartak a cigányok ennyire párttagok lenni? „Számunkra, cigányok számára abban az időszakban a legnagyobb reményt a kommunista párt jelentette: olyasmit láttunk benne, mint egy csupa Jánosík betyárból álló egyletet, akik a gazdagoktól elvették, amijük volt, és odaadták a szegényeknek. Gyakran beértük puszta ígéretekkel és az egyenjogúságról szóló szavakkal. Mégpedig azért, mert azelőtt mi, cigányok, még csak ígéreteket és szavakat sem kaptunk. Minden egyes jó szóért hálásak voltunk. (…) Az a kor pedig csak úgy tobzódott az egyenjogúságot hirdető szólamokban. (…) Csakhogy számunkra ezek a frázisok, amelyeket az én legkisebb fiam, Lubos megvetően megmosolyog, keservesen átélt valóságot és tapasztalatot jelentettek. Ráadásul a szlovák nem állt olyan közel hozzánk, hogy megéreztük volna, milyen hamisan csengenek ezek a szólamok. Tehát én is sok-sok romával együtt tagja voltam a CSKP-nak, és sziklaszilárdan hittem, hogy egyedül a »mi pártunk« biztosíthat jobb életet a gyermekeinknek.” (140–141. o.)

Funkciból önkéntes

Ilona és Josef, aki hivatalnoki állást kap a tanácsnál, eleinte nem akarja elhinni, amit lát, hogy a romák beígért emancipációjából szinte semmi sem valósul meg. A személyes sikerek („boszorkány voltam, nem léteztek számomra akadályok”), a pártiskolai agymosás sokáig megakadályozzák őket ebben.

Mindketten a telepekre járnak, Josef közegészségügyi, Ilona népművelői „vonalon” dolgozott. Eperjes megyében akkoriban háromszáz olyan telep volt, amely akkor keletkezett, amikor a romákat a Hlinka-gárdisták kiűzték a régi kolóniákról. A telepeken élő romák rosszabb állapotban voltak, mint a háború előtt. Az ötévnyi rettegés után már felhagytak azzal, hogy törődjenek magukkal és a lakóhelyükkel, a telepeket ellepte a szemét, az ürülék, az állati maradványok.
„A zuzipen, vagyis a valóságos és rituális tisztaság szent hagyománya már csak szavakban élt tovább. (…) Az emberek nem hittek többé, nem erőlködtek, egyfajta letargiába zuhantak, afféle tetszhalott állapotba kerültek.” (148. o.) Az éhség és a hideg ellen azzal védekeztek, hogy nappal is aludtak. Lacková beszámol egy asszonyról, aki vizet forralt a gyerekeinek, hogy legalább kis időre elhitesse velük, meleg leves került a pocakjukba.

A háború után a romáknak korábban munkát adó parasztok már nem alkalmazták őket, mert a magángazdaságoknak tilos volt munkaerőt fogadni. Olyan rendeleteket adtak ki ugyan, amelyek színleg a cigánytelepek megszűnését szorgalmazták, de az egész csak arra volt jó, hogy a romák nem építkezhettek a telepekre kirótt építési tilalom miatt. Az a néhány, aki pedig a saját tehetségéből beköltözött volna a faluba, nem kapott telket, vagy a keservesen felépített házát a parasztok egy este lerombolták. Sokan mondták az ötvenes években Ilonának, hogy rosszabb a helyzetük, mint a háború előtt volt. „Elképzelhetetlen állapotok uralkodtak! Kész csoda, hogy azok az emberek nem haltak meg mind tífuszban! De akkor mi még lelkesek voltunk, sziklaszilárdan hittünk pártunk és kormányunk szavának. (…) ha a jó és az igazság nem vált még valóra, az egyedül attól van, hogy megátalkodott osztályellenségek férkőztek sorainkba.” (157. o.)

Ilona kiábrándulása személyes tragédiájához kötődik. Amióta megkezdte funkci karrierjét, szenvedett attól, hogy nem lehet eleget a gyerekeivel, még az is előfordult, hogy az egyik tanfolyam idejére állami gondozásba adta egyiküket. Amikor megszületett a kis Gyogyu, felettesei rávették, hogy már néhány hónapos korától fogva bölcsődébe vigye, ahol aztán megbetegedett, és a kórházban elkezelték. Amikor hideg vizes borogatással le akarja a kisfiú lázát húzni, nem engedik, két hétig folyamatosan lázban hagyják. „A tanfolyamokon megtanultam tisztelni a tudást és a tekintélyeket, és sajnos, magam is kételkedni kezdtem a józan észben és az évszázados tapasztalatokban.” (161. o.) A kisfiú öntudatát vesztette, még 14 éves koráig élt, de teljesen magatehetetlen maradt. Munkatársai tanácsára hétéves korában intézetbe adja Gyogyut – azóta is bűntudata van miatta.

Ezután Ilonát már nem lehet azzal revolverezni, hogy a népi demokratikus államrend számít rá, mint cigány és női káder áldozatkész munkájára, akinek a taníttatása sok pénzbe került. Gyogyu halálával mindenért megfizetett.

A kijózanodás egybeesett a népi demokráciák romapolitikájának átalakulásával. Ez az az időszak, amikor megfellebbezhetetlenül kimondták, a cigányügy, a „cigánykérdés” kizárólag szociális természetű. Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján, éppúgy, mint nálunk, Csehszlovákiában is ilyen szellemben készültek a kormány- és pártprogramok a romák asszimilálásáról. Ebben a munkában azonban már nem számítottak a korábbi, kevés számú cigány káderre, még a romák pszeudo-nemzetiségi érdekvédelmi, kulturális szervezeteit, intézményeit is felszámolták. A politika színeváltozását Lacková a saját bőrén érzékelte: „most, amikor mindennek tetejébe még népművelést és újságírást is tanulok az egyetemen, két kézzel fognak kapni utánam. Hát a kutyának sem kellettem! Sőt, a járáson közölték velem, hogy cigányként nem dolgozhatok cigányokkal, mert pártolnám őket.” (199. o.)

Idős korára, férje halála, a főiskola majd az egyetem elvégzése után végleg visszatalál az övéihez. Ezzel együtt élete nem egyszerűen egy megtérés története, egy olyan személy története, aki a gyökereihez sorsszerűen talál vissza. Hanem egy olyan asszony vallomása, akinek minden egyes cselekedetében egyszerre van jelen az elszakadás, a megszabadulás vágya a „születési adottságoktól”, illetve a romákkal való közösség vállalása.

Nyugdíjasként, színezett képekkel üzletelő vigécként már nem kell törődnie a pártállam elvárásaival, szabadon élhet szenvedélyeinek: az unokáinak, az írásnak és a romák segítésének. A zborói telepen még tanácsi hivatalnok korában a szemére vethették a romák, hogy „cigány létedre nem tudod, hogy bánnak velünk a gádzsók? Hát persze, sarkalt cipő van rajtad, mint aki bálba készül… meg selyemblúz… ennek már semmi köze a szegény sorú cigányokhoz…! Fekete akár a holló, de a szíve hófehérré fakult!” (149. o.) Akkor még könnyek szöktek a szemébe, ma, ha hallaná, biztosan mosolyogna. Nem tehetne mást ugyanis az az asszony, aki könyvét így zárja: „Mindig azt gondolom, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem (…) Ha újraszületnék, akkor megint romának szeretnék születni, pontosan olyan életet szeretnék élni, amilyet éltem, azt csinálni, amit csináltam.” (211. o.)

Írott beszéd

Posztmodern ide vagy oda, azért érdemes tisztázni: ki is valójában a könyv szerzője (még akkor is, ha a kötet hátoldalán található szöveggel ellentétben, ez a könyv nem „irodalmi alkotás"). Esetünkben például nem kérdőjelezi-e meg Lacková szerzőségét Hübschmannová eminens szerepe a szöveg létrejöttében? Semmiképpen sem, bár a cseh romológus a történeteket precízen időrendbe szedi, gondosan csoportosítja tartalmuk szerint – de szerkesztői tevékenysége voltaképpen ebben ki is merül. Ennek aztán vannak pozitív és negatív következményei is.

Igazán jót tesz például a szövegnek, hogy nem nagyon piszkál hozzá, hagyja, hogy Lacková történetei többnyire megmaradjanak a maguk nyers, vérbő verbális szintjükön. Ilona Lacková elbeszélői nyelvében tüneményesen kavarognak a romipen idiómái a gyerekkorban elolvasott lányregények, romantikus és vadnyugati történetek fordulataival. De – mivel Ilona Lacková diplomás ember – tovább színesítik az elbeszélést a közigazgatási, társadalomtudományi, romológiai szakirodalomból felszedett tudálékosságok is. Talán a legszórakoztatóbb az egykori párt- és tanácsi funkcinyelvhez való viszonya: amikor önkéntelenül rááll a szája, gyorsan ébred, és iróniával távolítja el magától ezt a beszédmódot. „Így történt, hogy beválasztottak a járási pártbizottságba. A járási pártbizottságban az elvtársak oda kezdtek hatni rám. »Oda kell hatnunk, hogy Lacková elvtársnő a népművelés területén dolgozzon« – mondták. És valóban egyre csak hatottak és hatottak.” (141. o.) Az sem zavaró, hogy a szerkesztő nem akarja kijavítani az emlékezőnek még az olyan nyilvánvaló tévedéseit sem, mint hogy már 1939-ben (sic!) azzal fenyegették a romákat, hogy szappant főznek belőlük. (87. o.)

Amiben viszont elégtelennek érzem Hübschmannová szerkesztői és interjúkészítői teljesítményét, az az, hogy az élettörténetben sajnálatosan sok a fontosnak tűnő, elvarratlan szál. Az olvasónak többször hiányérzete támad: úgy sejti, a tapintatos vagy feledékeny interjúkészítő nem kérdez rá Lacková életét és személyiségét alapvetően befolyásoló eseményekre, jelenségekre vagy személyekre. Itt most nem az olyan elhallgatásokra gondolok, amelyek esetében a kifejtés hiánya többet nyújt, mintha a homályban hagyott esemény részletezése: például amikor a telep mitikus figurájáról, a félelmetes és az ördöggel cimboráló, az őt nevén nem szólítókat furkósbottal elverő cigányról szóló történetét így zárja: „Jantotistól a csendőrök és a gárdisták is féltek. Mint mondtam, a háború alatt a cigányoknak tilos volt belépniük a kocsmába, de Jantotis úgy járt oda, mintha mi sem történt volna, a csendőrök és gárdisták pedig nagy-nagy tisztelettel üdvözölték. Hát így élt, míg meg nem halt. Borzalmas halállal halt meg, de arról nincs kedvem mesélni.” (102. o.)

A gond az, hogy Hübschmannová, a szerkesztő túlságosan elnéző Milena Hübschmannovával, az interjúkészítővel szemben. Mert bizony vissza kellett volna küldeni Milenát Ilonához (idő volt rá), hogy ez hiányzik, azt meg meg kellene magyarázni, és így tovább. Az interjúkészítőt terheli elsődlegesen a felelősség, mi és mennyi derül ki a beszélőről, és egy efféle életút-beszélgetésnél különösen felszínre kerülhetnek szenzitív részletek (nagyjából, ettől jó ez a műfaj), de bármennyire elfogadó és megértő is az interjuer, nem maradhat végig mikrofonállvány szerepben. És ez így van még akkor is, ha a történetekből összeálló montázsban, érthetően, nem olvashatók kérdések. Csalog Zsolt cigány élettörténeteiben nem kell szerepelni a kérdéseknek ahhoz, hogy érezzük mögöttük a figyelmes, empatikus, de azért célratörő interjúkészítő jelenlétét, aki óvatosan, türelemmel csak-csak kicsalogatja a lényeges, de titkolt, elfojtott vagy csak egyszerűen nem tudatosított dolgokat. (Az is igaz persze, hogy ezeket az írásokat nem a beszélők, hanem Csalog jegyzi.) Sajnálatosan kevés helyet kap például a könyvben Ilona iskoláztatásának története, pedig nagyon jó lett volna arról olvasni, hogyan került már a háború előtt romaként és lányként a nagysárosi cigánytelepről a polgáriba (csak az elemi iskolai élményeiről beszél). És szinte semmit sem tudhatunk meg arról, milyen előzményei és motivációja van annak, hogy színdarabot ír a telepi cigányok életéről. És elnagyolt az életút nyugdíj előtti szakasza is. Pedig, amiként Solt Ottilia is figyelmeztet Interjúzni muszáj című írásában: „a kérdéseknek a végére kell járni”. Bár ő is hozzáteszi, hogy minden interjúban lehetnek elvarratlan szálak.

De ha már a szerkesztő és interjúkészítő Hübschmannová nem tette kerekebbé Lacková élettörténetét, legalább az előszóíró Hübschmannová pótolhatta volna a mulasztást. Miközben nagyon bátor dolog, hogy az 1986-ban jóváhagyott szövegen nem (vagy csak nagyon picit) változtattak, tehát nem írták át ma az európai transznacionalista roma mainstream szája íze szerint, az már aligha fogadható el, hogy 1986-ban lezárják az 1921-ben született Lacková élettörténetének taglalását, pedig ő, szerencsére, még él, és a szlovák közélet aktív szereplője (köztársasági elnöknek is jelölték, de a választáson már nem indult).

Ezzel együtt nagyon igazságtalan lennék, ha a cseh romológus prológusát mindenestül leszólnám (bár az én ízlésemnek túlzottan esszéizáló). Itt szerepel például az a gondolatébresztő megfigyelés is, ami értelmezési kulcsot adhat Ilona Lacková életéhez, megvilágítja cselekedeteinek motívumait. (Persze, ha az egyetlen „kulcs” megtalálása egyáltalán lehetséges, hiszen például Orson Welles Aranypolgárának rózsabimbója is csak filmes alakot értelmez, nem pedig valóságos személyt.) „Ilona egyes megnyilvánulásai idegenek voltak a számomra, és csak idővel sikerült annyira átéreznem ezeket, hogy teljes egészében megértsem őt. Nevetségesnek tűnt például számomra, amikor krémmel kente be magát, hogy ne látszódjék olyan feketének (…) Hihetetlennek tűnt, hogy valaki egész élete munkáját meghazudtolva letagadná, hogy roma.” (11. o.)

Szerencsés csillagzat alatt születtünk, hogy Ilona Lacková könyve bizonyíthatja nekünk: amennyire nevetséges és hihetetlen, éppen annyira szomorú és hihető.

• Roma-dosszié