(kőszeg)

Nyomtatóbarát változat

Vajon mikor tetőzött Magyarországon a kommunizmus elleni harag? 1958-ban, amikor akasztottak? 1956-ban, amikor belegéppuskáztak a tömegbe? 1951-ben, amikor lesöpörték a padlást? 1948-ban, amikor beleültek a hatalomba? Hajlok arra, hogy úgy véljem: 1946-ban. Amikor az ország lakosságának nagy része azt hitte, a békeszerződés aláírása után kimennek az oroszok, és egyszerre vége lesz a kommunista hatalmi gőgnek, a választási eredménnyel nem igazolt koalíciós kormánytagságuknak, a „reakció” elleni, népmozgalommá stilizált támadásoknak, a forradalminak minősített rendőrterrornak, és eltűnnek végre a törtető akarnokok azokból a stallumokból, amelyeket kizárólag az MKP-tagkönyvüknek köszönhettek. Nemcsak a jobboldalon gondolták ezt így, de a polgári demokraták, a nyugati gondolkodású szociáldemokraták táborában is. A kétharmad ország arra készült, hogy hamarosan megszabadul tőlük.

Mint minden ember, magamon tesztelem a társadalom érzelmeit, és elborzadok a görcsös indulattól, amely újra meg újra elragad. Három dabasi MDF-es polgári engedetlenségre, a tévé- és rádió-előfizetési díjak megfizetésének bojkottálására szólítja fel az ország lakosságát, ha Göncz Árpád nem írja alá a papírt a médiumelnökök leváltásáról – olvasom a Pest Megyei Hírlapban. Polgári engedetlenségre szólítanak fel ők, akik epét okádva összeesküvést üvöltöttek a taxisblokád idején. A pokolba velük: magamban már feljelentő levelet fogalmazok, hisz tudom, hogy a jogszabály elleni izgatás – bűntett. Feljelentő levelet fabrikálok én, aki azt hittem magamról, akkor sem fordulnék a hatalomhoz, hogy börtönbe juttassak bárkit is, ha meglopnának vagy megütnének. Közben tudom, ezeket az embereket ugyanaz a tehetetlen düh tölti el, ami engem is: nekik el kell tűrniük Hankisst és Gombárt, nekem el kell tűrnöm Pálfy G.-t és Győry Bélát...

Kis János a legjobbkor hirdette meg, hogy az MDF-klientúrának nincs mitől tartania: az SZDSZ, ha győzne a választásokon, ezúttal sem akar tisztogatást. Csak vajon elhiszi-e ezeket a megnyugtató szavakat, aki úgy ült be egy közintézmény igazgatói székébe, úgy lett egy nagyvállalat igazgatótanácsának tagja vagy privatizációs biztosa, hogy tudja, olyan valakit lökött ki a székéből, akit, akármilyen volt is, már megszoktak; aki tudja, hogy a helyét egyedül a politikai hatalomnak köszönheti. Ezek az emberek nem olyanok, mint a későkommunista vezetők, akiknek ezernyi módjuk volt már, hogy konvertálják a hatalmukat. Inkább a szorongásukat küldetéstudattal gyógyítgató ’48-as munkásigazgatókra emlékeztetnek, akik úgy érezték, sorsuk eggyé vált a politikai hatalommal, amely felemelte őket. A munkásigazgatók akkori balhite szerint: a politikai hatalmat vérrel és vassal is meg kell védeni. A mostaniak viszont olyan játékba neveztek be, amelynek a szabályai közé tartozik, hogy két év múlva ki is lehet esni belőle.

Terjed a félelem: ha az ellenzék kerül kormányra, elégtételt vesz a maiak hatalmi gőgjéért. Terjed a félelem: ha a maiak veszélyben érzik az uralmukat, nem néznek többé jogot és szabályt. A biztonsággal, a stabilitásunkkal kérkedünk. De közben hideg polgárháború dúl…

Pedig győzni úgyse lehet. Ahogy a katolikusok nem számolták föl a protestánsokat és a protestánsok sem a katolikusokat, az MDF-es Magyarország sem tudja felőrölni az SZDSZ-es Magyarországot, és ha az SZDSZ kerülne kormányra, neki is együtt kellene élnie az MDF tömegeivel, szellemiségével. Hiszen mindkettő Magyarország.

Bölcs megegyezés volt, hogy az MDF-es miniszterelnök mellé SZDSZ-es elnök került. Maradjon is így: legyen MDF-es a köztársaság elnöke, ha a kormány feje netán liberális lenne. A hatalom önkorlátozás, kiegyezés.

Az ég óvjon az elsöprő győzelmektől.

• Fül