Skip to main content

A magyar zsidóság kárpótlása

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az elhúzódó kárpótlásokról


A Német Szövetségi Köztársaságnak a zsidóság kárpótlását célzó 1956-ban és 1957-ben hozott két törvénye eredetileg nem terjedt ki a magyar zsidóság sérelmeire. 1971-ben azután a németek a magyar kormánnyal, illetve a Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetével (NÜÉSZ) kötött külön megállapodás alapján mintegy százmillió márkát utaltak át a magyar államnak, amit azonban kizárólag a deportálás során elvesztett személyi vagyontárgyak megtérítésére lehetett felhasználni. Az elosztást maga a NÜÉSZ végezte, de az összeg nagy részét nem kapták meg a jogosultak. A német törvény az ún. nem vagyoni károk után nyújtandó kárpótlásból kizárta azon államok polgárait, ahonnan a második világháború után német lakosságot telepítettek ki, illetve csak azok után a magyar zsidók után fizettek, akik orvosi kísérletek áldozatai voltak. Ezen a címen a német állam mintegy 6 millió márka kárpótlást fizetett ki, további 11 millió márka pedig a Nemzetközi Vöröskereszt révén jutott el az érintettekhez. Ebben azonban alig ezer ember részesült Magyarországon.

A magyar állam csak a rendszerváltást követően foglalkozott érdemben a kárpótlás kérdésével. Az első kárpótlási törvénye az 1949 után, a második az 1939–49 között elszenvedett vagyoni sérelmekre, a harmadik pedig a politikai üldözötteknek és a koncepciós perek áldozatainak kínált orvoslást. Tehát egyik sem érintette a háború alatti zsidó deportálásokat. A törvényhozók mentségére legyen mondva – mint azt az Alkotmánybíróság 1995. februári határozata többször is hangsúlyozza (nézetem szerint tévesen) –, hogy a magyar állam nem tartozik automatikusan kártérítéssel.

1992 júniusában az ún. 3. kárpótlási törvénnyel szemben az egyik legsúlyosabb alkotmányos kifogás az volt, hogy a kártérítést a magyar hatóságok büntetőeljárása során elszenvedett sérelmekre korlátozza, nem terjed ki tehát azokra, akik ellen semmiféle formális eljárás nem folyt, így a deportáltakra és a Dunába öltek többségére sem. Az indítványozók éltek a gyanúperrel, hogy az akkori kormányzat tudatosan nem akar különbséget tenni a fasizmus és a kommunizmus áldozatai között, sőt antiszemita motivációkat véltek fölfedezni a parlamenti döntés hátterében. Valóban elgondolkodtató, hogy a kárpótlás sorrendje milyen értékrendet, politikai beállítottságot tükrözött. Az akkori parlament kötelezettséget vállalt arra, hogy ezt a csoportot is kárpótlásban részesíti, egy később meghozandó törvény alapján. Márpedig az önmagában nem sérti az alkotmányt – érvelt három évvel később az Alkotmánybíróság –, ha a kártérítésre „önként” vállalkozó állam maga határozza meg, hogy milyen szakaszokban, mely csoportoknak nyújt kártérítést, azaz időlegesen diszkriminál; feltéve, ha eme kötelezettségvállalás során nem alkalmaz diszkriminatív elveket, illetve folyamatosan felszámolja a fennálló diszkriminációt. Az alkotmánysértés nem azzal állt elő, hogy a parlament kihagyta a 3. kárpótlási törvényből a deportálások áldozatait, hanem azzal, hogy nem terjesztette ki rájuk a kárpótlást az önmaga számára kitűzött határidőig, 1992. november 30-ig.

A másik két lényegi kérdésben, amelyet a hazai zsidóság a leginkább kifogásolt, az alkotmánybírák helyt adtak a kereseteknek. Így eltörölték azt a passzust, amely szerint csak a harctéri alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat esetén jár kártérítés, és azt is, amely a deportálást pusztán a „szabadságelvonás” egyik kategóriájának tekinti. Az Alkotmánybíróság végérvényesen jogi ténnyé minősítette a történelmi tényeket – írta Szemlér Tibor a Szombat áprilisi számában.

Nyilván sokakban felmerül a kérdés, vajon miért kell a magyar államnak felelősséget vállalnia a zsidóság deportálásáért. Jobban mondva, miért kell olyan esetekben is felelősséget vállalnia, amelyekben a magyar hatóságok által elkövetett jogsértés nem egyértelmű, vagy nem bizonyítható. Hiszen – tehetik hozzá – amikor mindez történt, Magyarország német megszállás alatt volt.

Csakhogy Magyarország a németek szövetségese volt, ide a német csapatok nem mint legyőzött országba vonultak be, hanem a magyar vezetés – mégoly kényszerű – beleegyezésével. Az országnak volt saját kormánya, saját, működőképes hadserege, így semmilyen értelemben nem vesztette el sem a képességét, sem a kötelezettségét arra nézve, hogy megvédje saját állampolgárait. Ha igaz is lenne, márpedig tudjuk, hogy nem igaz, hogy a magyar hatóságok nem vettek aktívan részt a deportálás lebonyolításában, a magyar állam akkor is felelősséget viselne azért, hogy cserbenhagyta polgárait. Mi sem teszi ezt nyilvánvalóbbá, mint az, hogy a 2. és a 3. kárpótlási törvény kártérítést nyújt a szovjet hadifogságba, málenkij robotra hurcolt áldozatoknak, holott 1944–45-ben Magyarország valóban megszállt és legyőzött ország volt (jogi értelemben is), és a magyar hatóságok aktív közreműködését a legkisebb mértékben sem lehet kimutatni.

Amennyiben tehát a magyar állam úgy dönt – márpedig úgy döntött –, hogy felelősséggel tartozik a „kommunizmus” áldozatainak, akkor nem térhet ki a nácizmus áldozatainak kárpótlása elől sem az egyenlő bánásmód elvének megsértése nélkül. Az már nem az alkotmányra tartozik, hogy a tudomásunk szerint javában készülő új kárpótlási törvény nyomán kibocsátandó 30-40 milliárd forintnyi kárpótlási jegy vajon mennyit fog érni, illetve milyen súlyos csapást mér a már kint kerengő jegyek katasztrofális piaci árfolyamára.

Mindezen túlmenően a magyar állam folytatólagosan megszegte egy nemzetközi szerződésben, nevezetesen a párizsi békeszerződésben vállalt kötelezettségét is: jóvátételt kellett volna fizetni a Zsidó Helyreállítási Alap nevű, a világ zsidóságát megsegíteni célzó nemzetközi szervezetnek. A 40-es évek végén ez elmaradt, utána pedig a hidegháború viszonyai között lekerült a napirendről. Ám a nemzetközi kötelezettség nem évült el. Az Alkotmánybíróság még 1993-ban határozatban kötelezte az Országgyűlést, hogy hozzon döntést az alap ügyében, de erre azóta sem került sor. Egyrészt nincs nagyon mit adni (a vagyonátadás – mert ez esetben elsősorban erről lenne szó – más területeken is akadozik). Másrészt úgy hírlik, a nemzetközi és a hazai zsidó szervezetek között sincs egyetértés abban, hogy a visszaadandó javakat hogyan hasznosítsák. A kártérítést elvileg Izraelnek kellene kapnia, és ezt az álláspontot képviseli a World Jewish Restitution Organization (a Zsidó Jóvátételi Világszervezet), a Magyarországi Cionista Szövetség és a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete. A hazai zsidó szervezetek többsége viszont azt szeretné, ha a javakat a honi zsidóság gyarapítására fordítanák.
















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon