V. J. [Vajna János]

Nyomtatóbarát változat

Egyben-másban túlhaladott a nemzeti állam, de van jövője – véli az alábbiakban ismertetett esszé. Az írást a Frankfurter Allgemeine Zeitung közölte, a legtekintélyesebb német újság, az egyike az úgynevezett világlapoknak, amikből meg lehet tudni – mindig és szinte mindig hitelesen –, hogy mi történik a Föld nevű planétán. A FAZ véleményére egyaránt adnak a diplomácia műhelyeiben és a „séfetázsokon”: a bankok, trösztök, nagyvállalatok piros szőnyeges főnöki folyosóin. Különösen az utóbbi színtereken, s ez fordítva is érvényes, mert a lap végső soron a pénz, a nagy pénz szószólója. Mint ilyen (de csak mint ilyen) támogatója a kormánynak és a kancellárnak. E támogatás kiélezett – de nem vesztésre álló – helyzetekben rámenős, sőt alpári is tud lenni, a szerkesztők ilyenkor elfeledkeznek az újság liberális eredetéről és a finomságról, amivel a jobbára tehetős, de diplomájára, jópolgári műveltségére is büszke előfizetőnek tartoznak. De nyomban kárpótolják is: ha elolvasta, vagy csupán átlapozta a belpolitikával foglalkozó oldalakat, a tárcarovatban, az irodalmi és színes mellékletekben a szellemi és kulturális irányzatok szabad és színvonalas versenyére lel. A nemzeti állam történetét és jövőjét tárgyaló írás – amelyet hozzászólásnak szánunk a nálunk is folyó vitákhoz – április 27-én jelent meg a szombati mellékletben.

Hagen Schulze, a szerző abból indul ki, hogy a népességrobbanással, az írás és olvasás elterjedésével, a közlekedés átalakulásával, röviden, a modern „nyilvánosság” létrejöttével, ami a XVIII. század végét, a XIX. század elejét jellemezte, mély válságba került a társadalom. A régi hitek, hűségek, kötelékek elszakadtak, fölbomlott a régi, gyökereit a vallásba eresztő rendi-agrárius társadalom; az egyes ember – ha ráért – keresni kezdte léte új értelmét. A sokféle és sokszor szembenálló erő integrálására – ez kiderült a XIX. század folyamán – a nemzeti állam eszméje képes.

A történészek hajlanak rá, hogy megkülönböztessék a modern állam kialakulásának két típusát, s ehhez Franciaország és Németország a két ellentétes példa. A francia forradalom nemzete közössége volt minden politikailag öntudatos polgárnak, az egyenlőség és a népszuverenitás alapján. „Aki nem állt a forradalmi harmadik rend oldalára, kizárta magát a nemzetből.” A nemzethez tartozás, francia értelmezés szerint, ki-ki szabad döntésétől függött.

A németeké más eset: a több mint háromszáz közép-európai területen, ahol túlnyomórészt németül beszéltek, nem volt semmiféle intézményes vagy ideológiai keret, amelyben a nemzet jelenét definiálhatja. A német nemzet inkább a jövő látomása volt; magára ismerni nem tudott, csak a közös nyelv és a közös történelem révén. Vagyis: utópia, amelyet a múltból vetítettek ki, s az sem világos, hogy menynyire szól az érzelemhez és mennyire az értelemhez. „Hol a német haza?” – kérdi 1813-ban Ernst Moritz Arndt, a költő, és ezt a választ adja: „a német haza mindenütt ott van, ahol németül beszélnek.” A német nemzetet tehát objektív ismérv alapján konstruálták, független volt az érintettek akaratától. Aki németül beszélt, annak németnek kellett lennie.

Megjegyzendő: a közös nyelv, a nemzet legegyértelműbb ismérve, sok esetben „tudatos nyelvtervezés” eredménye, a köznapi nyelvbe és a dialektusokba beavatkozó szabványosítás következménye; s ez, ahogy Nyugatról Keletre haladunk, egyre szembetűnőbb lesz. A közös történelmi múlt ismérvével sincs másképp.

A kormányokat is magával ragadó és a szándékolton túlmenő, a háború küszöbéig vivő nacionalizmus német–francia viszonylatban először az 1840-es rajnai válság alkalmával tört elő. Ekkor vált láthatóvá, hogy a nemzeti eszme segítségével létrehozott állami integrációért kétszeresen kell fizetni. Egyrészt bele kell törődni, hogy vége a hűvösen mérlegelő kabinetpolitikának: egy kormány sem maradhat tartósan hatalmon, még a nem demokratikus berendezkedésű államokban sem, ha nem számol a tömeges nacionalizmus hangulataival és kívánságaival. Másrészt a nemzetnek, hogy definiálni tudja magát, szüksége van egy ellenségre. Annál totálisabb ellenségre, minél totálisabb a nemzeti integráció. Már az 1813-as szabadságharc során kifejlődött Németországban a sátáni, a metafizikusán szembeállított francia „ősellenség” képe. Evvel beköszöntött az európai nacionalizmus új fejlődési foka, amelyet Charles Maurras kifejezésével élve, „integrális nacionalizmusnak” lehet nevezni.

E totális nacionalizmusnak szüksége van a megvalósult nemzetállamra, ahhoz hogy kifejlődhessen. Az „elkésett nemzet” tipikus példája Németország, amely úgy érzi, mellőzték a gyarmati világ felosztásakor, és hajlamos rá, hogy kollektív kisebbrendűségi érzését agresszív nacionalizmussal kompenzálja. Jellemző erre a szakaszra a nemzeti eszme eltolódása a belpolitikai színkép „baloldaláról” a színkép „jobboldalára”, és a nacionalista tömegszervezetek megjelenése. Ide tartozik továbbá, hogy az osztályszolidaritás eszméje – mint baloldali rendezőelv – a nemzeti eszme konkurenciája lesz. Így lesz a nemzeti eszméből, ami idáig pártok fölött átívelő ideológiai fölépítmény volt, belpolitikai párt: a „nemzetközi” szocializmus megállításának frontja. Vagy: az ultramontán katolicizmusé, vagy – különlegesen kiélezett formákat öltve, az állítólag „nemzetközi” zsidóságé. „A külpolitikai »ősellenséghez« társul tehát a belpolitikai ellenfél, amelyet röviden és velősen veszélynek minősítenek a nemzet fennmaradása szempontjából. És hogy eredményesen vívhassák meg a harcot az országon belül, hajlanak a külpolitikai súrlódások tudatos kiélezésére, mert ez az útja a nemzet iránti lojalitás hazai kikényszerítésének: a bel- és a külpolitikai konfliktusok ilyenformán libikókázzák egyre magasabbra egymást.

A háború utáni idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a nemzeti állam elve nem ingott meg, figyelembe véve a jelentős eredményeket a gazdasági, sőt a politikai integráció terén. Semmi kétség: a méreg, amibe Európa egyszer már majdnem belehalt, továbbra is hat, új ragállyal fenyegeti a kontinenst. Annál fontosabb a különbségtétel: Európát nem a nemzetekre tagolódás fenyegeti, hanem a törekvés a nemzeti államra, amelyben megvalósítandó volna a nemzet, nyelv- és államterület megvalósíthatatlan és kimérai eszméje. A szűk Európában nem lehet e vágyat teljesíteni, tehát a kívánság mindig a tömegnacionalizmus neurózisához vezet, ahhoz a hithez, hogy a közösség számára a nemzet a legnagyobb érték.

A nemzeti állam némely tekintetben elavult, ezt jól mutatja Nyugat-Európa valósága. A múlt században megfelelő kerete volt a születőben lévő ipari társadalmaknak, de ma nem tudja kielégíteni az emberek szükségleteit. Más, tágasabb keretek kellenek.

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a nemzeti államok „túlhaladottak”, ahogy sok német gondolta a második világháború után. E hit szilánkokra törik Európa jelenlegi politikai, még inkább szellemi struktúráin: az európai nemzetek a XIX. század elején még utópikus képződmények voltak, de most igen eleven kulturális és szellemi valóságok: sőt kifejezői annak a pluralitásnak, ami nélkül Európa épp a lényegétől fosztódna meg. Ha van tanulság, ami a sokfajta európai egységtörekvés kudarcából levonható, hát az az, hogy az európai egyesülés nem fordulhat szembe a nemzetekkel és legitim sajátosságaikkal, csak ezekkel együtt valósulhat meg, másrészt a nemzetek is kezdik megtanulni, hogy etnikai, nyelvi és regionális egységek sokaságából álltak össze.

• Esszé