Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A speciális nevelőotthonok között a Bokréta utcai volt a legspeciálisabb. Az intézmény – ebben a funkciójában – 1981 óta működik. Ez volt a büntetőtelep, ide kerültek a legnehezebben kezelhető fiúk. Ide söpörtek mindenkit, akitől a többi intézetben meg akartak szabadulni.

Az a fiú, nevezzük Andrásnak, aki az alábbiakat magnóra mondta, 1983-ban iskolakerülés és csavargás miatt került a Bokor utcába, bűncselekményt nem követett el. Azon kevesek közé tartozik, akiknek nem zilálódott szét az életük.

András intézeti életének első tíz hónapjából több mint hármat a zárt körletben töltött, több mint két hetet magánzárkában, háromszor szökött meg, és ötször verték össze az intézet irodájában a rendőrök.

„Aki bekerült, hét napig a zárton volt. Ez volt a befogadó. Dupla rácsok mindenhol, az ablakokon nem lehetett kilátni, az ember úgy érezte, börtönbe került. A zárton volt egy huszonnégy ágyas hálókörlet és három magánzárka. Ott rendesen ki lehetett borulni. A bezártságtól minden srác állatira feszült, egy rossz szóra üt, a nevelők pedig nyakra-főre osztogatják a büntetéseket. Egy visszafeleselésért simán magánzárkába vágták az embert.”

(Szilágyi Gábor, a Bokréta utcai intézet nevelője: „A zártnak a világon semmi funkciója nincs, pedagógiai értelme nincs, demoralizáló tétlenségbe, abszolút derivált helyzetbe szorulnak itt a gyerekek.”)

„Letelt az egy hét, kaptam kimaradást. A kimaradásról megszöktem, két vagy három nap múlva mentem vissza. Bejöttek a rendőrök, megkérdezték, mit csináltam, megvertek, és kaptam harminc nap elzárást.”

(Mikus Gyula, az intézet későbbi, nagy hírű igazgatója: „Két-három hónapra elzárták a gyerekeket a legkisebb vétségért is.”)

„Harminc napig ott ültem, nem lehetett csinálni semmit, öt napra bevágtak a magánzárkába.”

(Dr. M. Engler Tamás, a Fővárosi Főügyészség Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztályának a nevelőintézetek ügyészi felügyeletével megbízott csoportvezetője: „1983-ban vizsgálatot folytattam a Bokréta utcában. Beszéltem nevelőkkel, gyerekekkel, és nekem mindenki úgy nyilatkozott, hogy a magánzárkákban soha nem volt senki.”)

„A magánzárka egészen sötét volt, az ablak előtt bádoglemez, az ajtón kukucskáló, a fal mellett lebetonozott priccs, amelyre nap közben nem lehetett leülni. Tilos volt a dohányzás, az olvasás. Mit lehetett: ücsörögni a széken, mászkálni, és fekvőtámaszokat csinálni. Az egyik srác egy becsempészett cigaretta megégetett filterével vágta fel az ereit, de megmentették.”

(Szilágyi Gábor nevelő: „Tudomásom szerint a Bokréta utcában és a »Szilágyi«-ban voltak magánzárkák. A szemem láttára is tettek be oda gyerekeket.”)

Mikus Gyula: „Ma is eljárnak hozzám azok a gyerekek, akiket annak idején, még az én odakerülésem előtt az eszméletlenségig vertek, és volt olyan is, akit meztelenre vetkeztetve hajítottak be a magánzárkába. Mészáros József alezredesnek, a BRFK ifjúságvédelmi osztálya akkori parancsnokának, aki ma a »Maradj köztünk!« Alapítvány kuratóriumában buzgólkodik, és a fiatal narkológusokkal tanulmányútra megy Veronába, mint nyugdíjas, nagyon tetszettek ezek a cellák, és az volt a véleménye, hogy minden ágyat le kellene betonozni, és legalább tíz olyan műintézményt létrehozni, mint amilyen a Bokor utcai – akkor meg lennének oldva a problémák.”

„Letelt az első büntetésem, kimenőt kaptam, találkoztam a barátnőmmel, késtem vagy háromnegyed órát. Akkor megint jöttek a rendőrök, megint megvertek, és megint kaptam harminc nap elzárást. Ebből a második harminc napból tízet töltöttem magánzárkában, összezördültem a nevelőmmel, ő így meglökött a vállamnál, és a lába elé rúgtam a felmosóvödröt. Jöttek a rendőrök, megvertek, és tíz napra beraktak a magánzárkába.

A második harminc nap elején elkezdett veszettül fájni a fogam. Szóltam, ki szeretnék menni fogászatra. »Nem lehet!« »De hát, miért nem, egyszerűen fájnak a fogaim?« »Nem lehet!« Adtak két szem Demalgont, és el volt intézve a dolog. A fogfájástól nem tudtam aludni, nagyon pocsék volt. Amikor kijöttem, még éppen meg tudták menteni a fogaimat. Fúrták, faragták őket, minden, amit akarsz.

A második elzárás után az első kimenőmről nem mentem vissza. Visszamentem volna, de már akkor is késésben voltam, és féltem, hogy megint verni fognak. Vagy két hétig kint maradtam, személyim persze nem volt. Igazoltattak, bevittek a Róbertbe, és onnan hoztak vissza.

Jöttek a rendőrök, vertek, kérdezték, hol voltam. Mondtam, a barátnőmnél. Meg akarták tudni a barátnőm nevét, címét, én meg nem mondtam. Ők erre a barátnőmet elmondták mindenféle kurvának, és akkor már nem bírtam tovább. Álltam a sarokban, fájt már minden csontom, jött a rendőr, megint lekurvázta a barátnőmet, én meg valahogy megeresztettem a jobb kezemet. Na, akkor nem is tudom, meddig vertek, mert közben elájultam.”

(Dr. M. Engler Tamás: „Lehet, hogy önnek nyilvánvaló, hogy verték a gyerekeket, de nekem nem bizonyított. Nem emlékszem rá, hogy rendőr ellen eljárás indult volna ilyesmi miatt. Hozzám ilyen jellegű panasz nem érkezett.”)

Mikus Gyula: „Elhívtam az Engler Tamást, hogy hallgassa meg, mit mesélnek a gyerekek a »Katicának« becézett rendőrről. A fiúk szépen sorban elmondták, hogy a Katica ekkor meg ekkor belémrúgott, gumibottal leütött, ököllel leütött, elájultam stb. Az Engler hallgatta, hallgatta, én pedig azt kérdeztem magamban: miért nem ír ez az ember? Nem vett fel jegyzőkönyvet, azt mondta, nem bizonyítható…”

Kacziba Antal rendőr alezredes, a BM Bűnmegelőzési Osztályának vezetője: „Ez a Katica, ez egy húsz évvel ezelőtti ügy, ezt azért szeretném, ha tudná…”

Mikus Gyula: „A Katica még 1986-ban is gyermek- és ifjúságvédelmi felelős volt a rendőrségnél. 1986 karácsonyán járt utoljára az intézetben. Bejött, megkérdezte: »Mi ez?! Mikulás?!« Mondtam neki: »Nem Mikulás, karácsony! Ünnepelünk, egyik gyerek sem ér rá most önnel beszélgetni, és nem hiszem, hogy az ön jelenléte szükséges lenne itt karácsony ünnepén…« A Katica azután rendőrtiszti iskolára került.”

„A nevelők nem vertek. Szóltak az igazgatónak, az igazgató pedig a rendőröknek. Mindig ugyanazok a rendőrök jöttek, hol ketten, hol hárman. Volt egy nagydarab, vaskezű rendőr, egy olyan arab kinézetű és a Katica. A Katica alacsony, töpszli ember volt, és irdatlan nagyokat tudott ütni.

Egy irodában vertek, amelyet egy vasajtó és egy rács választott el a folyosótól. Egyszerre mindig csak egy gyereket vittek be, és legalább két rendőr ment vele. A rendőrök felváltva vertek, egyszerre – legalábbis engem – mindig csak egy. Többnyire a tenyerük párnás részével ütöttek, hogy ne maradjon nyoma, de azért időközönként persze maradt. De ha maradt, akkor sem tudtunk csinálni semmit. Az egyik gyereknek egyszer verés után úgy be volt dagadva a nyaka, hogy felváltva borogattuk egész éjjel. Volt ott egy gyenge idegzetű srác, aki abszolút nem bírta a verést. Egyszerűen nem tudta elviselni. Amikor bevitték, hogy megverjék, a két csuklóját belevágta az ablakba.”

(Szilágyi Gábor nevelő: „Még a Mikus igazgatósága előtti időkben minden héten volt egy verőnap, amikor jöttek, és kivertek a gyerekekből bizonyos információkat.”)

„Aztán amikor megjött a Mikus Gyula, megváltozott minden…”

• Belföld