(Bozóki András), Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

„A szabadok és a fiatalok” címmel érdekes, bár távolról sem elfogulatlan elemzést tett közzé Eörsi János a Beszélő hasábjain arról, hogy miként értékeli az SZDSZ és a Fidesz a kormány első 100 napját. Cikkében szembeállítja egymással a két párt dokumentumait, s következtetése szerint „a szabad demokraták… keményen politizálnak, jóval keményebben, mint a fiatal ellenzék”, amely „nem akar magának konfliktust”.

Az, hogy a Fidesz politikája konfliktuskerülő volna, meglepő állítás, magam eddig nem találkoztam ilyen véleménnyel, meglehet, ismertségi köröm túlságosan szűk. Bizonyára ennek tudható be az is, hogy főként olyan nézeteket hallottam, melyek szerint az elmúlt 100 napban a parlamentben egyedül a Fidesz folytatott következetesen ellenzéki politikát – az MSZP passzív volt, az SZDSZ mozgásterét pedig beszűkítette az MDF-fel kötött egyezmény.

Feltehetőleg Eörsi is érezte az SZDSZ parlamenti helyzetének ellentmondásait, s ezt kiküszöbölendő vette elő a „Bauer-tézist”, mely szerint a Fidesz ideológiailag tisztátalan képlet, s az SZDSZ-szel csak annak antikommunizmusa, de nem liberalizmusa miatt rokonítható. Bauer nyomán Eörsi azt a következtetést vonja le a két párt kormánykritikájának összevetéséből, hogy míg a Fidesz kritikája parlamenti kritika, addig az SZDSZ bírálata (kemény) politikai bírálat. Túl azon, hogy az „eszmei tisztaság” Eörsi által állított magas mércéjének szerintem egyik párt, így az SZDSZ sem felel meg – s ez nem is baj –, nem értem, hogy a „parlamenti” bírálat vajon miért nem nevezhető politikainak. Mi más lehetne a parlamenti bírálat, mint politika?

A magyarázatból kiderül, hogy Eörsi valójában másra gondolt, amikor tipológiáját megalkotta. Az a fő kifogása, hogy a Fidesz bírálata csupán politikai síkon mozog, míg az SZDSZ-é ideológiai alapú kritika, amely „világnézetet világnézettel” szegez szembe. Ízlés és politikai taktika dolga, hogy egy ellenzéki párt milyen alapról kívánja támadni a kormány 100 napját. Megteheti, hogy a kormánykoalíció világnézetét, egész politikai filozófiáját vonja kétségbe, de választhatja azt is, hogy rámutat mindazokra a pontokra, ahol a kormány még azt sem tartotta be, amit ígért. Az SZDSZ az előbbi – talán látványosabb – megoldást, a frontális támadás útját választotta, a Fidesz az utóbbit.

A Fidesz azért tartotta az általa választott utat célravezetőbbnek, mert nem akart alkalmat adni a kormánynak arra, hogy tévedéseit és mulasztásait áporodott ideológiai szósszal takarja el. A Fidesz abból indult ki, hogy egy ideológiai alapállás nem okvetlenül fordítható le a gyakorlati politikai cselekvés szintjére. Úgy gondolta, hogy az embereket általában a konkrét kérdésekre adott konkrét válaszok foglalkoztatják, nem pedig az ideológiai viták. Ráadásul tény, hogy a mai pluralista rendszerben a kormánykoalíció pártjai „jóval hitelesebben” testesítik meg az antiliberális erőket, mint mi. Ebben a helyzetben a Fidesz úgy ítélte meg, hogy míg az ideológiai bírálat elvezet a gyakorlati problémáktól, rögzíti vagy elmélyíti az ellenzék számára kedvezőtlen polarizált helyzetet, addig a pragmatikusabb politikai bírálat szélesebb tömegekhez szólhat, szélesebb tömegeket késztethet politikai attitűdjük megváltoztatására.

Látnunk kell: a kormánykoalíció pártjai arra játszanak, hogy a konkrét kérdésekben való állásfoglalás helyett a „nyugati civilizáció” és a „kereszt által képviselt emberközpontú moralitás” stb. nevében politikai demagógiával árasszák el a társadalmat. Ezzel talán szavazatokat veszítenek a Napzárta értelmiségi nézőközönsége körében, de számíthatunk arra, hogy módszerük más rétegekben nem hatástalan.

Abból azonban, hogy a Fidesz jelenleg nem tartja célszerűnek az ideológiai viták eluralkodását, még nem következik, hogy felfogása nem áll szemben a koalíció társadalomképével. Aki követte a parlamenti eseményeket, az láthatta, hogy a Fidesz-frakció többször is határozottan kifejezésre juttatta értékelkötelezettségét (Trianon-ügy, Jeszenszky-ügy stb.).

Eörsi János terhesnek érzi „a közvélemény szemében egyre kompromittálóbb” SZDSZ–MDF-paktumot, és úgy véli, akkor szolgálja az SZDSZ „101. napon megtisztult ellenzékiségét”, ha megkérdőjelezi a Fidesz „kemény” ellenzéki mivoltát és ideológiai alapállását; úgy állítván be a fiatal demokratákat, mint akik csak arra várnak, hogy megtérhessenek az MDF kebelébe. Nem hiszem, hogy célszerű lenne a liberális ellenzéket „keményekre” és „puhákra”, ideológiailag „elkötelezettekre” és „opportunista elhajlókra” felosztani; Eörsi fogalmait használva ezen az alapon joggal tehetünk különbséget tiszták és „megtisztultak” között. Nem hiszem, hogy az SZDSZ-nek szüksége lenne ilyen típusú érvekre. Nincs oka Eörsi Jánosnak arra, hogy a paktum miatt szégyenkezzék, mert az – hibái ellenére – az ország javát szolgálta: megoldotta a köztársasági elnök kérdését, és semlegesítette az MDF által veszélyeztetett nemzeti médiát.

Ezek fontos eredmények voltak – még akkor is, ha Eörsi szerint az SZDSZ most változtat politikáján, és „még egy paktumba nem megy bele”. Remélem azonban, hogy az SZDSZ ellenzékisége nem áll oly ingatag lábakon, mint ahogy azt Eörsi gondolja, s nem „csak abban az esetben őrizheti meg a 101. napon megtisztult ellenzéki szerepét, ha a Fidesz kisegíti, és belép az új kormánykoalícióba”. Már csak azért is remélem ezt, mert – Eörsi javaslatával ellentétben – a Fidesznek nem áll szándékában részt venni ebben a kormánykoalícióban. Ha így lenne, az MDF-fel kötött volna választási megállapodást, és nem az SZDSZ-szel. Egyáltalán nem bánja viszont a Fidesz, ha a parlamenti ellenzékben végre együttműködhet korábban tékozló, de ellenzékiségében mára örvendetesen „megtisztult” liberális szövetségesével.

Bozóki András

Nem akarok vitázni, bár tudnék. Csupán egy megjegyzés: cikkem az ellenzék parlamenti kivonulása előtt jelent meg. Jeszenszky jó házasságszerzőnek bizonyult: megnyerő szózatának hatására a két ellenzéki párt együtt vállalta a politikai (vagy, ha Bozóki barátomnak úgy tetszik: ideológiai) bírálatot.


Eörsi János

• Visszabeszélő