Skip to main content

[Olvasói levél]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Kozák Gyula: Megzápult-e a lakitelki gondolat? – Beszélő 47. szám)


Aki valamelyest eligazodik a kimúlt rendszer élettanában, annak nyilvánvaló, hogy a Beszélő december 1-jei számában megjelent cikk túlértékeli a szerepemet a lakitelki jegyzőkönyv megjelenésének megakadályozásában. Ilyen súlyú kérdést nem bíztak minisztériumi főosztályvezetőre. Általában sem, és konkrétan rám még kevésbé, ugyanis kiadói főigazgatói kinevezésemkor kölcsönösen tisztáztuk, hogy a politikai cenzúrához nem sok közöm lesz. (Ehhez legalábbis párttagságra lett volna szükség.) Természetesen ahhoz, hogy az egyéb – számomra ténylegesen vonzó – feladatok mellett az előzetes engedélyezés teendőit is ellátó részleg vezetője lehessek, az akkori hatalom szempontjából gyanú felettinek és feddhetetlennek kellett lennem. Tudom, s akkor is tudtam, hogy más oldalról éppen ettől kerülök gyanú alá és válok feddhetővé.

A lakitelki jegyzőkönyvről a tényleges döntés valahol a pártvezetés csúcsain született. Nekem annyi szerep jutott, hogy ennek nyomán a minisztériumi vezetés elhárító álláspontjáról értesítsem Vitányi Ivánt. Valójában a miniszter véleménye aligha nyomott többet a latban, mint a kiadói főigazgatóságnak a megjelenést támogató voksa. Ennél nem derül ki több a tárca irattárában levő aktáról, ami végképp nem kínál kulcsot a jegyzőkönyv későbbi sorsához.

Ki kell térnem a cikknek arra a mondatára is, amely áttételesen belügyes (besúgói?) múlttal vádol meg. 25 és 28 éves korom között valóban a Kulturális Kapcsolatok Intézetében a Magyar UNESCO Bizottság előadója voltam. Ezen az alapon azonban százak, ha nem ezrek vannak még annak kitéve, hogy a Beszélőben vagy másutt hasonló inszinuációk érik. Amíg helyénvalónak tartom, hogy ki-ki adjon számot múltbeli tetteiről és szerepéről, addig az efféle sommás gyanúsítások fölösleges méregként hatnak. Azt hittem, hogy az elmúlt hónapok erre megtanítottak minket.

Budapest, 1990. november 29.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon