Skip to main content

A változás jelei?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nem kisebb dologra vállalkozott a Tölgyfa Galéria legutóbbi kiállítása, mint „hogy képet adjon az új Magyarország vizuális arculatának egy jellegzetes oldaláról, a politikai plakátok, a vizuális propagandaanyagok világáról”. A „bemutató (…) a különböző pártok anyagaiból esztétikai-szakmai szempontok szerint válogat” – hirdeti a szórólap, melynek olvasásakor felmerülhet a – pesszimista – nézőben a kérdés: vajon merre található az az „új” Magyarország, amelyre a mondat fogalmazója gondolt…?! Ám okosabb a kiállítás megtekintése után sem lesz.

A kiállított anyagból az sem tűnik ki világosan, milyen „esztétikai-szakmai” szempontokra gondoltak a rendezők (Beke László, Bodor Ferenc, György Péter, Sinkó István, Varga Éva). Ennek a nagy igényű tudományosságnak ellentmond ugyanis az a felirat, amely a bejáratnál közli a látogatóval, hogy a pártok plakátjai ábécérendben kerültek a falra. Elképzelhető természetesen az is, hogy a rendezők úgy vélték, jobb, ha nem „tukmálják” a nézőre saját véleményüket és szempontjaikat, csakhogy ebben az esetben a kiállítóterem kevesebbet nyújt, mint egy-egy „jobbfajta”, „szaftosabb” aluljáró vagy házfal. Éppen ezért nem véletlen, hogy a bemutató egyik legélvezetesebb részét Nagy Piroska és Sándor Tibor utcai fotói jelentik.

A szervezők azonban láthatólag nem az utcán voltak kénytelenek a kiállított anyagot begyűjteni, így az a sajnálkozás is valójában érthetetlen, amivel bejelentik, hogy vidékről nem került kiállításra szinte semmi. Az idő rövidségével csak részben igazolható ez a tény.

Bizonyos fokig ad hocnak tűnik a vizuális előzménynek tekintett szubkultúra plakátjaiból készült válogatás, mely ha a diszkontinuitást van hivatva illusztrálni, úgy ennek a szerepének eleget is tesz.

Rátérve a tárgyakra, az első és legfontosabb módszertani lépés, hogy leszögezzük, a bírálat itt és most nyugodtan követheti Riegl némileg átértelmezett ajánlását, miszerint „az a legjobb művészettörténész, akinek nincsen személyes ízlése”, ami alatt ebben az esetben persze politikai elfogultságot kell érteni. Más szóval, a különböző plakátokon, jelvényeken, matricákon stb. megjelenő feliratok, szövegek egy más jellegű írás tárgyát képezhetnék, mely vélhetőleg a pártokkal kapcsolatos értékítéletet is tartalmazna. Ez azonban a vizuális értékrendszerrel nem áll egyenes és feltétlen kapcsolatban, mint azt – remélhetőleg – látni fogjuk.

Az 1990-es budapesti tavasz legkedveltebb színei a piros, a fehér és a zöld, kevés feketével vegyítve. Ettől a hagyományosnak tekinthető nemzeti színösszeállítástól csak a szabad demokraták helyenként felbukkanó kékje és a Fidesz narancssárga–kék kombinációja tér el, mely a vörös–zöld komplementer színpár ötletes alternatívája, lévén, hogy maga is kiegészítő színpár. A Fidesz ezek után bátran variálhatja plakátjai tipográfiáját, grafikai elrendezését, ez már nem megy azonosíthatóságának rovására.

A xeroxművészet eszköztelenségének erejét, ám gyengébb darabjait idézik a Magyar Október Párt és a Magyar Radikális Párt hirdetményei. Az MRP a fekete mellé egy másik divatos színt, a pinket választotta, de ez kevés ahhoz, hogy elterelje gondolatainkat elmúlt korok monolitikus diktatúráinak művészetére emlékeztető szimbólumairól.

A politika és művészet ilyen direkt keveredése az MDF-nél sem igazán vált be. A G. Klimt nem létező expresszionista stílusában megrajzolt állapotos nő, amint hajzuhataga domborodó hasán Magyarország alakját veszi fel, jóllehet mondanivalójában egyértelmű, képi megoldásában zavaros eklekticizmust teremt.

A látott plakátok közül messze kiemelkedik Bachman Gábor és Ocztos István munkája, mely éppen a Beszélőt hirdeti. Bachman Rajk Lászlót hirdető műve viszont közelebb áll egy műalkotásként felfogható utópisztikus tervhez, mint egy tömegméretekben terjesztett hirdetéshez.

A jelvények szimbólumhasználatában érhető leginkább tetten, fogható meg az a kép, amit a pártok magukról láttatni szeretnének. Az MDF vissza-visszatérő tulipánja mintha egy Korniss-festményből hullott volna alá a politika régióiba, az Agrárszövetség jelképéről nem is beszélve, mely édestestvére a Kiváló Áruk Fóruma vagy a BNV rossz emlékű, ötlettelen emblémáinak. Érdekes, hogy a Duna Kör frappáns és szemnek is kellemes jelvénye évek óta „forgalomban van”, mégsem vesztett semmit értékeiből az eltelt időben.

A kiállítás legmegkapóbb darabjai azok a nejlonszatyrok, melyek talán a politika és a hétköznapi élet közeledését vannak hivatva elősegíteni; „mindenki Annuskája, a szocdemek Petrasovits Annája” így válik a bevásárlószatyrok sztárjává. Csak irigykedni lehet viszont az MSZP barna papírból készült, ráadásul környezetbarát zacskójára, amelyen a stilizált vörös szekfű ornamentikája leginkább az art decós tapétákat idézi.

Megdöbbentő végignézni a különböző napilapok és folyóiratok címlapjait: egyöntetűen érdektelenek, kivételt ismét csak a Fidesz és lapja, a Magyar Narancs képez. Sokkal több pozitívum a könyvborítókról sem mondható el, mint hogy egy részük szép színes, az erőszak és a halál patetikus ikonográfiáját variálják.

Elvben elképzelhető mégis, hogy az a bizonyos új Magyarország mégiscsak létezik valahol, netalán alakulóban van, csak – mélységes bánatunkra – ebből a vizuális kultúrában még szinte semmi sem látható.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon