–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Voszka Éva a Pénzügykutató Rt. tudós munkatársa „Az agyaglábakon álló óriás” című nagy tanulmányában elemezte az állami vagyon kezelésének módját 1990 és 1994 között. Mint köztudott, ez idő alatt e célra két szervezet is létrejött, az ÁVÜ – elsősorban az állami vagyon értékesítésére –, majd később az ÁV Rt., a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon kezelésére. Az alábbiakban e tanulmány legfontosabb megállapításait ismertetjük.

Voszka Éva kimerítő esettanulmányokra támaszkodva az állami vagyonkezelésnek három alaptípusát különbözteti meg. A passzív vagyonkezelést, a nyílt redisztribúciót és a rejtett redisztribúciót.

A passzív vagyonkezelés

jellegzetes példája az EGIS Gyógyszergyár. Az ÁV Rt. gyógyszeripari portfoliója az állami vagyon volumene szempontjából nem jelentős, de az idetartozó vállalatok nyeresége már egyáltalán nem elhanyagolható. Talán ennek köszönhető, hogy a gyógyszeriparon belül is jó cégnek számító EGIS-t a tulajdonos – vagyis az ÁV Rt. – békében hagyta. A vállalati menedzsment maga szabta meg a vállalat részleges privatizációjának kereteit, s elérte, hogy az EGIS működésére a tulajdonosok ne gyakoroljanak számottevő hatást. A gyógyszeripar másik sikercége, a Chinoin azonban éppen azt példázza, hogy a magas jövedelmezőség is veszélyessé válhat egy állami tulajdonú vállalat számára.

A nyílt redisztribúció esetei

1993 tavaszán az ÁV Rt. a Chinoin teljes nyereségét elvonta osztalékként. Ez az „állam szempontjából” a részvények névértékére vetítve 57%-os jövedelmezőségnek felelt meg. Az ÁV Rt. mint többségi tulajdonos döntése több okra vezethető vissza, de elsősorban arra, hogy esedékessé vált az addigi kisebbségi tulajdonos, a francia Sanofi opciós vásárlása, amelynek révén a többségi tulajdon 1994-től kezdve immár a Sanofié. Ez volt tehát az utolsó lehetőség, amikor a magyar állam megcsapolhatta a jól működő Chinoint.

A nyílt redisztribúció vagyonkezelési taktikáját példázzák a nevezetes „tizenhármak”, vagyis azok a cégek, amelyeket a kormány mint különleges bánásmódra szorulókat 1992-ben kiemelt. Közülük hat került a tartós állami tulajdon körébe, vagyis az ÁV Rt. kezelésébe. A „tizenhármak” megmentésének folyamatát az Ipari Minisztérium vezényelte, az ÁV Rt. csak végrehajtotta a döntéseket, illetve saját forrásaiból is kiegészítette a költségvetés kedvezményeit. A kedvezmények kiemelkedő nagyságrendje jellemezte a Dunaferr Rt. esetét. 11,5 milliárdos adósságából a kormány parlamenti megerősítéssel 5 milliárdot elengedett, 3 milliárdot részvényre váltott az Állami Fejlesztési Intézet, s további 3,5 milliárdot pedig átütemeztek. Ezenkívül még 300 millió forintot kapott a Munkaügyi Minisztérium intervenciós alapjából. Ezek a kedvezmények még a „tizenhármak” egységes csomagtervébe tartoztak, ezt követően azonban az ÁV Rt. 1993-ban a Dunaferr 3 milliárdos hitelfelvételéhez, illetve kötvénykibocsátásához adott garanciát, továbbá lehetővé tette, hogy az ÁFI újabb 3,5 milliárdos alapjuttatást alakítson át részvénnyé. 1994 elején az ÁV Rt. további hitelgaranciát és 3,3 milliárd forintnyi hitel „konszolidálását”, vagyis lenyelését javasolta, valamint egy részleg privatizálását, de úgy, hogy a privatizációs bevétel a cégnél maradhat. A Dunaferr ehhez még fejlesztési igényekkel is előállt.

A kiemelt vállalatok megkülönböztetett kezelése tehát gyűrűzik tovább. Nemcsak a Dunaferr-re, hanem a „tizenhármak” mindegyikére igaz, hogy a vállalatok helyzetének tartós rendezéséhez az első válságkezelő csomag nem volt elég, újabb és újabb preferenciákra volt szükség. A cégek folytatni tudják a régen bevált állami vállalati magatartást, mint például a Borsodchem, amelyik a frissen kapott 1 milliárd forintos hitelből saját reorganizációs elgondolásai szerint beruházásba kezdett, s az állami tulajdonos most már újabb pótlólagos forrásokkal „fut a pénze után”.

A rejtett redisztribúció útjai

Az ÁV Rt. a vállalatai körében mint tulajdonos olyan közvetlen átcsoportosításokra képes a szállítások-vásárlások mennyiségének és árának előírásával vagy szervezeti átalakításokkal, hogy ezek a ráfordítások sem a költségvetésben, sem az ÁV Rt. mérlegében nem jelennek meg. A Péti Nitrogénművek, amely az 1989-es csőd után társasággá alakult, s egyik tulajdonosa a legnagyobb alapanyag-szállítója, a Magyar Olajipari Rt. lett, 1992-ben ismét csődhelyzetbe került. 1993-ban a MOL-lal mint alapanyag-szállítóval szemben fennálló tartozása megközelítette az 1,2 milliárd forintot. Őszre az 1992 végén még hevesen tiltakozó MOL hajlandónak mutatkozott arra, hogy a Nitrogénművek tartozását tulajdoni hányaddá alakítsa át. Nyilvánvaló az ÁV Rt. nyomása a MOL-ra, bár az is kétségtelen, hogy a Nitrogénművek nagy volumenű földgázvásárló, fontos partnere a MOL Rt.-nek még akkor is, hogyha a földgáz árát az ipari tárca adminisztratív úton szabja meg. A MOL-nak kellett állnia a számlát a Tiszai Vegyi Kombinát működőképességének fenntartásáért is. A MOL évi 1 millió tonna kőolajat ad el a TVK-nak, s inkább lenyelte, hogy az „ÁV Rt. által katalizált”, vagyis csökkentett áron szállítson, továbbá inkább átvállalta a TVK 2,5 milliárdos tartozását, semmint hogy „integrálja”, vagyis lenyelje saját szervezetébe a TVK-t.

A két gyengélkedő vegyi üzemet tehát az ÁV Rt. legnagyobb társaságának, a MOL-nak kell az új jogszabályokhoz alkalmazkodó trükkökkel, de lényegében az állami tulajdonos óhajának megfelelően életben tartania, ami persze a MOL által kimutatott nyereséget és a tőle közvetlenül beszedhető osztalékot csökkenti.

Ami egyáltalán nem vagy csak részben sikerült a vegyipari cégek és a MOL esetében, az többé-kevésbé keresztülvihető volt a szénbányák és a Magyar Villamos Művek viszonylatában. A bánya–villamoserőmű-összevonásig a kormányzat közvetlenül finanszírozta a szénbányák veszteségeit – ez 1992-ben mintegy 20 milliárd forint volt –, az összevonás óta a direkt kormányzati beavatkozás helyett az ÁV Rt., illetve közvetlenül a villamosenergia-ipar viseli a szénbányászat átstrukturálásának finanszírozását és konfliktusait.

Érvényesíthető-e az állami akarat?

A vizsgálódások azt bizonyítják, hogy a korábbi trösztök és nagyvállalatok a piacgazdaság jogi kereteihez alkalmazkodó társaságokká alakulás után is képesek sáncaikon kívülre utasítani a tulajdonost, vagyis az államot. A régi gazdasági nagyhatalmak többnyire kétszintű tulajdonosi szervezetté alakultak át, ahol az ÁV Rt. csak a központi részvénytársaságot utasíthatja közvetlenül mint tulajdonos, ám nem gyakorolhat ilyen befolyást az alárendelt társaságokra, amelyek egymás között nem feltétlenül piaci kapcsolatokat alkalmaznak. Ha a régi nagyvállalatból egyszintű szervezet jött létre, mint például a MOL Rt., akkor ez olyan óriási, hogy inkább diktálhat az ÁV Rt.-nek, mintsem utasítható. Az egyszintű MOL és a többszintű MVM a tulajdonosi jogosítványok dacára egyaránt átláthatatlan és irányíthatatlan az állam számára.

• Belföld