Kemény István

Nyomtatóbarát változat

Kupa Mihály programjának elfogadásáig a magyar kormánynak nem volt gazdaságpolitikai stratégiája. Ehhez ugyanis dönteni kellett volna alapvető kérdésekben, mégpedig úgy, hogy e döntések koherens egységet alkossanak.

Mindmostanáig nem döntöttek abban a kérdésben, hogy milyen gyors legyen az állami szektor privatizálása. A gyorsaság természetesen nemcsak a kormány vagy a parlament döntésétől függ, hanem jóval nagyobb mértékben a magyar és a nemzetközi gazdasági élet szereplőitől, de függ a döntéstől is, attól az elhatározástól, hogy gyorsítsuk vagy lassítsuk ezt a folyamatot. Voltak, akik gyorsítani, voltak, akik lassítani akartak, s a gyorsítók és a lassítók megbénították egymást. Most döntés született a gyorsítás mellett.

A második eldöntetlen kérdés a privatizálás módja volt. Van állami kezdeményezésű privatizálás, ennek lennie kell, ebben nem volt vita. Vita folyt viszont a vállalati és befektetői kezdeményezésű privatizálásról. Egyesek nagyon kis mértékben vagy egyáltalán nem, mások nagyon nagy mértékben akarták. Az eredmény e kérdésben is a bénultság volt. Kupa programja most határozottan állást foglal a vállalati és befektetői kezdeményezésű privatizálás mint fő folyamat mellett.

A harmadik kérdés a külföldi részesedés mértéke. Hívek és ellenfelek küzdelméből e kérdésben is bénultság származott. Az új program határozottan foglal állást a külföldi tőke beáramlása mellett. Az egyik változatban az a nyomtatásba valószínűleg nem kerülő mondat olvasható, hogy távlatilag 30 százalékos külföldi részesedésre kell törekedni. Ennél lényegesebb a külföldiek ingatlanszerzésének és pénzintézetekben való tulajdonszerzésének biztosítása.

Eldöntetlen vita folyt a kereslet korlátozásáról is. Volt és van olyan álláspont, amely szerint a kereslet szigorú korlátozására van szükség, pénzszűkítésre, a fogyasztás korlátozására, csődeljárásokra.

A másik álláspont az élénkítés szóval jellemezhető. Kupa programja a kereslet korlátozása kifejezést a kereslet és kínálat szabályozásával helyettesíti, és azt állítja, hogy a keresletkorlátozás és a kínálatösztönzés pragmatikus ötvözetét kívánja kialakítani. Az egyik változatban szerepelt az a mondat, hogy a magyar gazdaságban jelenleg nincs lehetőség a belföldi összkeresletnek a költségvetési deficit növelése árán történő kibővítésére, de egy későbbi változatból ez kimaradt. Jó lenne, ha a végső változatban újra szerepelne.

Az infláció kontra munkanélküliség vitában a program az infláció csökkentése mellett foglal állást. Egy korábbi változat szerint a munkanélküliség mérséklésének követelményét kell érvényesíteni (az inflációellenes politika rovására) akkor, ha a munkanélküliség növekedése társadalmilag elfogadhatatlanná válik. Úgy látszik, hogy a végső változat e kérdésben koherensebb.

Vita folyt és folyik a konvertibilitásról is. Abban természetesen mindenki egyetért, hogy a forintot előbb vagy utóbb konvertibilissé kell tenni, de nincs egyetértés abban, hogy ez mikor érhető el. A vita ma sem zárult le. Bokros Lajos, a Magyar Nemzeti Bank igazgatója a Magyar Hírlap március 9-i számában azt írja, hogy a nemzeti elszámolások folyó tételeinek konvertibilitása csak az infláció lényeges csökkentése után, egy felfelé ívelő periódus kezdetén lehetséges, a teljes konvertibilitás pedig csak a kilencvenes évek második felében érhető el. Kupa programjában viszont az szerepel, hogy a konvertibilitás feltételei két év alatt megteremthetők.

A program egyik pontja széles körű magántulajdonosi és magánalkalmazotti középosztály megteremtését említi, és kijelenti, hogy támogatni kell a hazai polgárok tulajdonossá válását. A magánszektor támogatásáról és kibontakozásáról azonban alig esik szó a programban. E téren jóval határozottabb, erőteljesebb és kielégítőbb az SZDSZ kék könyve és Kornai röpirata.

Az említett kérdésekben legalább ismerjük a különféle álláspontokat, az agrárpolitikában azonban még tisztázott álláspontok sincsenek. Kupa is csak annyit ír erről, hogy az új típusú szövetkezetek kialakulásának előfeltétele a szövetkezeti vagyon magántulajdonná alakítása, és az új szövetkezeti és földtörvény már a magántulajdonon alapul majd. E mondatok nem pótolják az agrárpolitika alapelveinek hiányát.

A lakásgazdálkodás és a lakáspolitika elveit a Világbank ajánlásaira építi a program, de ezek csak a mátrixban szerepelnek, holott a kulcskérdések közé tartoznak, és jóval részletesebb kidolgozást igényelnének. Arról sem esik szó, hogy a lakások önkormányzati tulajdonba, illetve a fővárosban kerületi tulajdonba adása nagyon megnehezíti az egységes lakáspolitika kialakítását.

A programban szétszórtan találhatunk szociálpolitikai elgondolásokat, de nincs átgondolt és koherens szociálpolitikai fejezet, holott nyilatkozataiból ítélve Kupa Mihály jól tudja, hogy nem lehet piacgazdaságot teremteni olyan egységes és kidolgozott szociálpolitikai rendszer nélkül, amely megvédi a szegényeket, és akadályozza az alsó középosztály további lecsúszását.

A négyéves program alapos áttanulmányozójának figyelmét nem kerülheti el az a tény, hogy az alapvető változtatások nem oszlanak szét négy évre, hanem az első két évre, sőt zömmel az első évre esnek.

Az egyik legnagyobb nehézség éppen abban áll, hogy a program szerint az első évben negyven törvényt kellene megszavazni. Ez nyilvánvalóan lehetetlen. Szelektálni kellene, és az első évben csak a legfontosabb húsz törvényt előterjeszteni. Nyilvánvalóan szükséges a házszabályok átalakítása is, amiről amúgy is szó van. Ennél azonban jóval fontosabb a politikai előfeltételek megteremtése: az alternatívák nyilvános vitája, az alapkérdésekben megegyezés keresése az országban működő politikai erők között.

• Beszélő