Rónai András

Nyomtatóbarát változat

Érdekes lenne egyszer megvizsgálni, hogy ki mire emlékszik legkedvesebb verseiből, mármint persze azokból, amiket nem tud kívülről. Tandori számos versét, egyebek mellett nyilvánvalóan Az amatőrség elvesztését sem lehet fejből megtanulni, ez elvileg kizárható, még ha gyakorlatilag persze megoldható, de az csak amolyan bohókás trükk lenne. Persze már az is furcsa, hogy legkedv­esebb verseim között tartom számon; akárhogy rekonstruáljuk is a kötet poétikai célját és „nyelvszemléletét”, mintha következne belőle, hogy darabjai nem lehetnek „kedvenc versek”.1 De többek között pont ez izgatott mindig; valamint az az elgondolás (kézenfekvő értelmezés), hogy az amatőrség pusztán grammatikai kategória: el lehet veszíteni pusztán azzal, hogy egyes szám első személyű igealakokat egyes szám harmadik személyűvé írunk át. Továbbá nagyszerű ötletnek tartottam a néha a harmadik személyű változat helyett beszúrt „(SZEMÉLYESEN!)” utasításokat (?); egyrészt nehezen indokolható és rejtélyes (talán szándékoltan rejtélyeskedő is), hogy pontosan hol szerepelnek, másrészt van bennük némi eldönthetetlenség (kinek a személye mit csináljon személyesen?), és persze paradox játék is, hiszen ugye mégiscsak egy verset olvasunk, ahol a „személyesség” csak szimulált lehet.

Ez volt nagyjából az értelmezésem, és furcsa módon ez volt majdnem minden, amire ebből a versből emlékeztem – és persze arra, hogy valami sétáról szól („szól”2) a szöveg, a Balaton partján, talán Ti­hany­ban (igen, ott), és mintha az egésznek volna valami sejtetett, de titkos jelentősége, holott az egész eseménysor nyilván teljességgel jelentéktelen.

Csak azért tartottam ezt érdemesnek leírni, mert ha belegondolunk, meglehetősen egyedi, hogy egy versből elsősorban annak értelmezésére emlékezzünk. Kicsit továbbgondolva ez azt is jelenti, hogy ez a vers voltaképpen nem olvasható. Hatásmechanizmusába bele van építve az, hogy gyakorlatilag lehetetlen (bár természetesen elvileg lehetséges, valamilyen mechanikus értelemben, mondjuk az akarat erős megfeszítésével), hogy valaki végigolvassa az összes sort, miután az első néhány után észrevette a trükköt. (Egyáltalán: hogyan olvassuk a verzállal írt sorokat? Másképpen kell ezeket olvasni, főleg ha nem felolvassuk?) Bár ránézésre rendes szövegről van szó, teljes mondatok olvashatók itt, sehol egy * vagy egy csonka rag vagy sakkutasítás, igen hamar a trükk átveszi a szöveg felének irányítását – és bár az elbeszélt „jelentéktelen” eseménysort többé-kevésbé figyelmesen tudjuk követni, legalább ennyire figyelünk arra, hogy a grammatikai működés, a páros-páratlan sorok kapcsolata, a köztük működő transzformáció ugyanaz maradjon. Aztán egy idő után, főleg, mikor az első néhány „(SZEMÉLYESEN!)” meglepetésén túl vagyunk, ebből is csak az ugyanaz marad. A vers eközben megy tovább, olvassuk is, meg nem is. Ravaszabbul olvashatatlan tehát ez a vers, mint például a Salon; évszám darabjai, vagy mint a nevezetes sakkversek – ez utóbbiakhoz például igen sokan próbáltak olvasatokat adni.3

Újraolvasva a verset, immár erre az írásra készülve (értelmezői amatőrségemet elvesztve), meglepett, hogy mire nem emlékszem belőle, illetve mi az, amit észre sem vettem, vagy ami eszembe sem jutott korábban. Egyrészt kiderült, hogy a „(SZEMÉLYESEN!)” két eset kivételével4 akkor fordul elő, amikor az E/1. beszélő megtorpan, ugyanúgy vagy kicsit eltérő megfogalmazásban megismétel valamit; ezért az egyes szám harmadik személyű elbeszélés úgy is tökéletesen követhető, ha ezeket a sorokat kihagyjuk. Másrészt kiderült, hogy ez utóbbiban nem csak egyszerű grammatikai transzformáció történik: a csupa nagybetűs írásban elvesznek a kurziválások; a gondolatjelek eltűnnek, vagy vesszővé alakulnak5; elvész egy meglehetősen furcsa, de talán a fogalmazásmódtól való távolságtartást jelző idézőjel is („úgyhogy »nem mertem volna megfürdeni«.”)

És ami ennél is fontosabb: hirtelen rádöbbentem arra, hogy mennyire naiv is az az értelmezés, ami pedig korábban kézenfekvőnek tűnt számomra: hogy az E/1. elbeszélő az „amatőr”, és a harmadik személybe átírás volna az amatőrség elvesztése.

Nyilvánvaló számomra, hogy ez természetesen adódik, hiszen az egyes szám első személyű elbeszélés persze „személyesebb”,6 a személyesség pedig amatőrebb – ami valami olyasmit jelenthet, hogy nincs vagy legalábbis kevesebb benne a közvetítés, pontosabban a tudatos megformáltság. Ezt alátámasztja a „(sZEMÉLYESEN!)” sorok egyik értelmezése: itt nem történik meg a transzformáció, csak a „személyes”, egyes szám első személyben szóló sort olvassuk.

De ugyanezt akár fordítva is elmondhatjuk.7 Hiszen „amatőr” nyelvhasználatunkban is számtalanszor mondunk el történeteket E/3.-ban; ha valaki mással történt valami, akkor éppen ahhoz szükséges „profizmus”, hogy az első személyt „imitáljuk”. Ha belegondolunk, egy ilyesféle történetet olyan monoton hangon mesélnénk el (ha egyáltalán), amit a csupa nagybetűs, árnyalatokat nélkülöző írásmód jeleníthet meg. Az ebből a szólamból kimaradó elemek, a kurziválás, idézőjelezés, pláne a gondolatjelek – ezek éppen a „profi” írásmód „eszközei” az élőbeszéd imitálására. Milyen naivság is volna azt hinni, hogy egy nyomatékosító hangsúlyozás és egy szó dőlt betűkkel írása egymás „megfelelői”! És csak az E/3. szólamban jelennek meg a „(SZEMÉLYESEN!)” beszúrások is – ezeket értelmezhetjük úgy is, hogy csak ez a megszólalás tud arról, hogy van, amit nem lehet elmondani egyes szám harmadik személyben vagy írásban, csak személyesen; leggyakrabban megtorpanások, ismétlések után fordulnak elő: ezek jelentőségét, mondhatnánk, csak a személyes (jelenlétű) elbeszélés tudja érzékeltetni.

De, mondom, ez az értelmezés már-már meglepően naiv. Utólag szinte megrázó belegondolni: hogyan is gondolhattam, hogy ebben a kötetben, ahol a nyelv egyetlen eleme és nem-eleme nem marad érintetlenül a felforgató játékoktól; ahol a nyelv ilyen sokszorosan reflektált; ahol nincsen ártatlan morféma; ahol a gyakorító képző rémületes8 – hogy éppen e kötetben a szerző egyszer csak bizonyos grammatikai formákat, szám-személyeket „amatőrnek”, profizmustól, reflektáltságtól, megalkotottságtól mentesnek tételez? És egyáltalán: miért feltételezzük, hogy az amatőrség elvesztése a versben történik meg? (Egyáltalán kivel: a lírai énnel? A lírai ővel? A szerzővel, a költővel? A mondatokkal?)

Egyszer régen tartottam egy magyarórát a versformákról, és megmutattam a diákoknak e kötetből A szonett című verset. Egy diák9 nagyon meglepő, mert voltaképpen triviális dolgot mondott: miért ne lehetne, hogy a rímképletbe betoldott nevezetes két sor: „(Ennél a sornál megakadt,)” és „(aztán mégis folytatta és befejezte.)” – valójában nem egy szonettet író költőre, hanem a szonett olvasójára vonatkozik. És valóban, persze hogy lehet.

Miért ne lehetne, hogy az amatőrség elvesztése valójában az olvasóra vonatkozik, és nem arra, ami a versben történik? Próbáljuk ki ezt az értelmezést!

Lehetséges, hogy éppen akkor veszíti el az olvasó az amatőrségét, amikor az értelmezés során grammatikai szerkezetekbe próbálja meg belelátni az amatőrség elvesztését; amikor az amatőrség egyébként meglehetősen ismerős fogalmát puszta E/1. vagy E/3. igealakokhoz próbálja kötni. De az is lehetséges, hogy akkor, amikor lemond arról a korábban kézenfekvőnek tűnt feltevésről, hogy például a személyes elbeszélés „amatőrebb”, mint az ezt megismétlő „eltávolított”.10

Végül pedig lehetséges, hogy az olvasó akkor veszíti el amatőrségét, amikor a vers egyszerű nyelvi játékában, grammatikai trükkjében keresi a cím megfejtését. Hiszen „amatőr” olvasási megszokásainkkal azt várjuk, hogy egy történetet elmondó szöveg címe valamiképpen a szövegbeli történést foglalja össze, megnevezze az „értelmét”, stb. Miért ne lehetne, hogy a cím egyszerűen azt jelezze, hogy a vers sztorija a lírai én (vagy lírai ő?) amatőrségének elvesztéséről szól?11 Első látásra aligha értelmezhető a tihanyi séta az amatőrség (látványos vagy akár csak megragadható) elvesztéseként, de a rejtélyes bevezető és részben a lezáró sorok megengednek valami olyasféle értelmezést, mintha a vers egy radikális változás előtti utolsó eseménysort írna le – egy amatőr, „csak úgy” megtett tihanyi sétát. „CSAK AMIKOR MEGTUDTA, HOGY NEM MEHET VISSZA”, akkor lett minden más, „BÁR NEM MONDJA, HOGY EZ VOLT AZ ELSŐ”.

Csakhogy ez az egyszerű értelmezés most már többszörösen reflektált is: Az amatőrség elvesztése címet korábbi kísérleteink után az olvasóra és a cím e megfejtési kísérleteire vonatkoztattuk, és csak ezen keresztül állítottuk vissza talán sosem volt egyszerű, immár tehát nem közvetlen értelmét. El tudunk-e képzelni egy olyan olvasót, aki minden előzetes (Tandorira, a kötetre stb.) vonatkozó tudás nélkül találkozik ezzel a verssel, végigolvassa (feltehetőleg csak az E/1. sorokat), és így egy az egyben értelmezi a címet? Aligha, és nem képzelőerőnk fogyatékossága miatt, hanem elvi okokból. Az eseménysor „jelentéktelenségének” ez lehet az egyik értelme: a szöveg mintha ezzel is megpróbálná eltaszítani magától ezt az elképzelt amatőr olvasót.

Az biztos, hogy mi képtelenek vagyunk erre az amatőr olvasásra, egyebek mellett épp a kötetnek köszönhetően. Bár nem mondom, hogy ez volt az első: nyilván számtalan korábbi (korábban olvasott és korábban írt) szövegben is már elvesztettük amatőrségünket. De nem mehetünk vissza – oda, amikor még csak úgy, amatőr módon olvashattunk. De semmi baj: az amatőrség lehet talán problémátlanabb; a nem-amatőr viszont, ha nem is vezet megnyugtató – vagy akár: bármilyen – eredményre, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb.

Lehetséges tehát, hogy Az amatőrség elvesztése e kötet (egyik) kulcsverse12 – ám ezt ne úgy értsük, hogy csak a kötetről, a nyelvről, a kötet nyelvhez való viszonyáról szól. Éppen ezáltal szól valami másról is; még ha e más persze csak a nyelven keresztül, nyelvben mutatkozhat meg.

Jegyzetek

1          Leszámítva talán A damaszkuszi út című nyitóverset, amit ráadásul jól lehet „idézni” is megfelelő alkalmakkor.

2          Egyrészt nyilván arról szól, másrészt nyilván nem. Tanulságos, de itt nem vizsgálandó megfigyelés, hogy szemben minden ellenkező, közhelyszerű tudásunkkal, itt „tartalom” és „forma” látszólag szinte tökéletesen elválik egymástól.

3          Érdekes kérdés lehetne, hogy az Egy Kosztolányi-vers vagy a Posztumusz játékszelvény mennyire olvasható szövegek a szó persze közelebbi meghatározásra váró értelmében.

4          Amikor először a „rossz volt, nagyon rossz”, valamint amikor utoljára a „– bár nem ez volt az első –” sor visszatéréséhez kapcsolódik.

5          Kivéve a „NEM IS TUDTA, HOGY OTT VAN A HAJÓGYÁRI TELEP –,” sort, legalábbis az 1995-ös kiadásban (Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása. Budapest, Enigma, 1995, 91.). Nem tartom egészen kizártnak, hogy ez egyszerűen egy hiba.

6          Ezt ízlés szerint tarthatjuk kulturális konvenciónak vagy pedig mélyebb, mondjuk az interszubjektivitás szerkezetéből fakadó jellegzetességnek – így például Lévinas késői filozófiája szerint.

7          Ahogy Kálmán C. György is megjegyezte: „Az amatőrség elvesztése végig két hangon szól – a »lírai én« egyes szám első személyű, és az őt kívülről szemlélő, de voltaképpen csak a mondottakat egyes szám harmadik személyben ismétlő személy hangja. Hogy azután mit tekintsünk amatőrnek, a »személyeset«, amely nem tud az élménytől eltávolodni, de van személyes mondandója is, vagy a »külsőt«, amely szolgaian követi a személyes beszámolót, de felülemelkedik rajta – homályban marad. A költő-szereppel (és a szerep meg­követelte személyiséggel-személyességgel) Tandorinak komoly gondjai vannak.” Kálmán C. György: A részek győzelme a józan egész fölött; az 1973-as szöveg olvasható itt: http://irodalom.elte.hu/villanyspenot/index.php/1973:_A_részek_győzelme_a_józan_egész_fölött

8          Ez persze csak poentírozás.

9          Itt mondanék köszönetet a Radnóti Gimnázium egykori diákjának, akinek sajnos nem emlékszem a nevére.

10        Persze kérdéses, hogy ezt a fenti gondolatmenetet mennyire lehet a vers intenciója követésének tartani; én legalábbis nem tudok arról, hogy valaki mindezt leírta volna, ami persze nem feltétlenül jelenti, hogy mások nem gondolták végig, vagy hogy a szerző ne kívánta volna, hogy valaki végiggondolja.

11        A kis számú, e vershez hasonlóan „hagyományos” történetet (is) elbeszélő szövegek közül kettőnek is ilyen „hagyományos” címe van: Előkészületek és születésnap, Tallózás az őszi-tavaszi táblázaton.

12        Gyanús, hogy az Egy talált tárgy megtisztításának az átlagosnál több kulcsverse van, vagy legalábbis található.

• TD 70

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges