[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Objektív cinizmus

Az elmúlt héten bejelentette a kormány, hogy határozott a Hungária Televízió megalapítása ügyében. A döntést övező titkolózásból már önmagában is örvendetes következtetésekre lehet jutni a kormány és a nyilvánosság viszonyát illetően. Talán érdemesebb lenne titkolózáspolitikának nevezni. Rögtön hozzátéve: objektív titkolózáspolitikának.

Az objektivitás biztosítékának pedig mi is csak a kuratórium tagjainak függetlenségét tekinthetjük. Makovecz úr például bizonyosan sürgetni fogja, hogy az egyetemes magyarság és a magyar egyetemesség tárgyszerű képet kapjon a kormánypolitikát ellenző elmebetegek lelkiállapotáról. Csoóri Sándor is barkácsműsorokat tervezhet a dobogóácsolásból. Szóval tárgyszerű lesz itt minden. Kodolányi úrnak, akit Fülig Jimmyvel együtt csak főtitkosnak becézhetnénk, jóindulatúan tanácsoljuk: vegye már be Pálfy G. urat is e jeles társaságba. Az objektivitás ilyen szakértőjét aligha mellőzhetik: hadd kúrálja ott is beteg nemzetünket!

E heti rejtvényünk szerzője 1906-ban született Hannoverben. Filozófiával, eszmetörténettel foglalkozott, 1933-tól Párizsban élt (nyilván csak azért, mert szép város!). Ezt követően, 1941-ben az USA-ba költözik. New York is szép város! Itt lett a politikaelmélet világhírű művelője. Totalitarianizmusról írott műve különösen nevezetes. Nagy tudása sem gátolhatta meg azonban, hogy időnként ne tévedjen. Idézett szövegünkben pl. azt írja, hogy az (át)nevelési célzatú propaganda eredménye hosszú távon egyfajta cinizmus lesz. Nos, a Hungária körüli nyilatkozatokból láthatjuk: a cinizmus már az átnevelés előtt is nagy szerepet játszhat.

Az önbecsapás kilátásai

„Miért vált az önbecsapás az image-gyártás iparának nélkülözhetetlen eszközévé, és miért lenne az rosszabb a világnak és a hazugnak egyaránt, ha saját hazugságai őt magát is félrevezetik, mintha egyszerűen csak másokat csap be? Mi jobb morális mentséget hozhatna fel a hazug, mint azt, hogy olyannyira iszonyodott a hazugságtól, hogy előbb magát kellett meggyőznie, mielőtt másoknak hazudni tudott volna…

Még a szabad világban is, ahol a kormány nem sajátította ki magának azt a hatalmat, mely eldönti és megmondja, hogy tényszerűen mi van és mi nincs, gigászi érdekszervezetek tettek általános érvényűvé egyfajta raison d’état gondolkodásmódot, ami korábban a külügyek kezelésére és – legvégletesebb formájában – a nyilvánvaló és valóságos veszély helyzeteire korlátozódott. Az idegen ellenségnek szánt hazugságtól eltérően, a hazai fogyasztásra készült image-ek valósággá válhatnak mindenki, de elsősorban az image-gyártók számára, akiket, miközben még csak készítik termékeiket, fogva tartja áldozataik lehetséges számának puszta gondolata. Nem kétséges, hogy a hazug image láthatatlan rábeszélőket »ihlető« létrehozói még tudják, hogy társadalmi vagy nemzeti szinten egy ellenséget akarnak megtéveszteni, az eredmény mégis az, hogy egy egész embercsoport, sőt egész nemzetek tájékozódhatnak a megtévesztések azon szövedéke alapján, melyet vezetőik csak ellenségeiknek szántak.

Az események ezután már szinte automatikusan zajlanak. Mind a megtévesztett embercsoport, mind maguk a megtévesztők fő erőfeszítése várhatóan arra irányul, hogy a propaganda céljait szolgáló image sértetlen maradjon, amit nem is annyira az ellenség és a valódi ellenséges érdekek fenyegetnek, hanem magán a csoporton belül azok, akikre nem hatott varázsereje, és hajthatatlanul azokról a tényekről és eseményekről beszélnek, amik nem illenek az image-be… Az önbecsapás modern művészete nagy valószínűséggel egy külső ügyet alakít át belső problémává úgy, hogy egy nemzetközi vagy egy csoportok közötti konfliktus bumerángként tér vissza a belpolitika színterére.

A nagyszámú független nemzetre kiterjedő világméretű kommunikáció jelenlegi rendszerében egyetlen fennálló hatalom sincs még a közelében sem annak, hogy image-ét kikezdhetetlenné tegye. Az image-eknek ezért viszonylag rövid a várható élettartama; könnyen megeshet, hogy nem csupán akkor pattannak szét, amikor bekövetkezik a kritikus pillanat és a valóság újra megjelenik a nyilvánosság számára, hanem már korábban, mert a ténytöredékek állandóan zavarják és kizökkentik az ellentétes image-ek propagandaháborúját. Ez azonban nem az egyetlen, s még csak nem is leglényegesebb módja annak, ahogyan a valóság bosszút áll azokon, akik dacolni merészelnek vele. Az image-ek élettartamát még egy világkormány vagy a Pax Romana valamiféle modern változata sem tudná jelentősen megnövelni. (…)

Mivel minden, ami az emberi dolgok világában ténylegesen megtörtént, akár másként is lehetett volna, a hazugság lehetőségei határtalanok, és ez a határtalanság az önmegsemmisítés felé visz. Csak az alkalmi hazug teheti meg, hogy rendíthetetlen következetességgel kitart valamely valótlanság mellett; akik azokban image-eket és történeteket alakítgatnak örökké változó körülményekhez, azok a lehetségesség tág horizontján lebegnek egyik lehetőségtől a másikig sodródva, s képtelenek koholmányaik bármelyikében is megkapaszkodni. (…)

Az nyilvánvaló, hogy a tények nincsenek biztonságban a hatalom kezében; a hatalom, éppen természeténél fogva, sosem tud pótlékot állítani a tényszerű valóság nyugodt stabilitása helyett… A tények önállítása makacsságukban rejlik, törékenységük pedig furcsa mód nagy rugalmassággal párosul – éppen ez a megmásíthatatlanság fémjelez minden emberi cselekvést. Makacsságukban a tények a hatalom felett állnak; kevésbé mulandók, mint a hatalmi formációk… E múlandóság a hatalmat rendkívül megbízhatatlan eszközzé teszi bármiféle állandóság eléréséhez, és ezért nemcsak az igazság és a tények, de az igazságtalanság és a tényszerűtlenség sincs biztonságban kezei közt.”

???

• Ki beszél?