–g [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

A strandon, különösen kora délelőtt csak német szót hallani. A német nők korra (majd hozzátettem: vallásra és nemre) való tekintet nélkül oben ohne napoznak, promenádoznak. A kölcsönző ablakán az errefelé honos Balatondeutsch nyelven: Sturm Signal.

Kein Boot ausgeben. Azaz magyarul: Vihar jelzés. Semmi csónak kiadni. Ahogy a reggeli felhők eltünedeznek, mind több a hazai fürdőző. Délre zsúfolt a strand.

A kabinosnéni mégis panaszkodik. Kevés a vendég – mondja. A csehek – próbálkozom. Vállat von, szemmel láthatólag nem őket hiányolja. – Tavalyelőtt még annyi volt itt a német. – Persze, kelet-németek – okoskodom világpolitikai kitekintéssel. – Nem! – sikoltja – osztrákok. Egész nyáron jöttek az osztrákok. Ez itt most semmi! Vajon milyen zsúfolt lehetett a strand akkor? Vagy csak a kabin felárát fizették meg többen?

Késő délután, 40 perc múlva indul az utolsó közvetlen vonat Pestre. Most kell eldönteni, megyünk-e, maradunk-e. A kempingben egy bungaló 3700 forint, nem jön szóba, szerencsére úgy sincs üres. Egyébként csak sátorhelyet adnak, sátrat nem, sátorkölcsönzés sincs. A szállodát kérdezni se merjük. Elindulunk arra, ahol a legtöbb Zimmer frei-t láttuk délelőtt.

Az első háznál nincs szerencsénk: 1500 volna egy éjszaka, de minden szoba foglalt. Vészesen közeledik az utolsó vonatindulás ideje.

Ekkor toppan elénk Károly bácsi. Kezében valamilyen gyökerestül kitépett virág, dülöngélve lép ki az egyik udvarból, és németül köszönti hazánk vendégeit. Ne fárassza magát, mondjuk, mi is bennszülöttek vagyunk. De ha már így találkoztunk, nem tud-e kiadó szobát. Kein Problem, folytatja még egy darabig németül, de máris citál be a következő házba. Károly bácsi mindent elintéz. Nyilvánvaló, most már akármi történik, maradnunk kell, Károly bácsi úgy sem hagy elmenni.

A nagy telken véletlenszerűen egymás mellé hajigált épületek. Az egyik kerti asztalnál nagymama szeleteli az unokája számára a paradicsomot, mellette a padon ifjú pár keni az ölében a margarinos kenyeret. Valamennyien németek. Károly bácsi riasztja a füvön labdázó gyerek sereget. – Hol van anyátok? Keressétek meg gyorsan. A gyerekek szétszaladnak.

Pincérkabátos férfi bukkan elő. Szobát szeretnénk, mondjuk a főnökasszonyt keressük. A férfi kihúzza magát: – A férje vagyok. Van kiadó szoba. 700 forint plussz áfa, az 800. Nyomban rábólintunk, még mielőtt észre tér. A szoba egyetlen nyílászárója egy üvegajtó, de van rajta függöny. A mennyezetről 25-ös körte lóg alá. Időközben előkerül a főnökasszony, rosszat sejtve felajánljuk, hogy nyomban fizetünk. Nem az O.-nál dolgoznak – egy nemrégiben részvénytársasággá alakult nagyvállalat nevét mondja. – Nem. – Kár, mert akkor olcsóbb volna. Ezerhatszáz forintot kértek. – A kedves férje nyolcszázat mondott. Döbbent hallgatás, aztán mint akit tornádó emel magasba, felugrik, és rohan a Büfé feliratú ajtó felé. Óvatosságból utána lopakodunk, A konyha közepén leforrázva áll a férj. – Ha annyit mondott, annyit mondott. Ő csak a büfét csinálja. Nem ért a szobákhoz. – Legyen ezer, ajánlom hiábavaló gavallériával. A főnökasszony undorodva vállat von, beírja az adataimat, elteszi az ezrest, nyugtát nem ad. Legkésőbb tízkor el kell hagyni a szobát, sziszegi még, hogy ledolgozzon valamit a veszteségéből. Kimenve a kapun most vesszük észre: az O. Részvénytársaság üdülője.

Még húsz perc van a mozi kezdetéig, de minden jegy elkelt. A szomszédos kertmoziba bőven van jegy, de arra a filmre senki sem kíváncsi. Vajon miért nincs még egy előadás, ha így megy a film? A pénztárosnő a vállát vonogatja. Ezt a mozit nyilván még nem privatizálták. Bezzeg az előcsarnokban a pattogatottkukorica-árus már szép csíkos félliteres meg egyliteres zacskókba töltötte az áruját, készen várja a rohamot. A moziban a néző olajos, sós pattogatott kukoricát eszik. Tiszta Amerika.

Szemközt sodródva a jegyes közönséggel a frusztrált embert elfogja az amatőr közgazdászok elemző szenvedélye. Most már mindent nagy piaci összefüggésekben szemlélünk. Vajon mennyibe kerülhet egy szoba a főtéren az ütött-kopott szállodában, amely az idő tájt épülhetett, amikor a felkapott fürdőhely még csendes tóparti község volt? Szállásunk birtokában magabiztos fölénnyel érdeklődünk. Meglepetésünkre mindössze 1300 forint, és van is hely. Vajon mások is a hotel szótól megrettenve zsúfolódtak a drágább Zimmer frei-be?

Valahogy úgy lehet ez, hogy hosszú időn át Magyarország volt az egyetlen majdnem nyugatias kínálatot nyújtó ország Keleten: nem olyan szegény, mint Lengyelország, nem olyan sivár, mint Csehszlovákia, nem olyan gyanakvó, mint az NDK. És mint a „legvidámabb barakk” kicsit egzotikus is volt, mégis kicsit olcsóbb, mint a Nyugat. Aki idejött, könnyű szafarira készült, és számolt bizonyos nehézségekkel. Persze nem akkorákkal, mint a Moszkvába látogató elefántvadászok, csak amolyan vasárnapi turistáknak való apróbb megpróbáltatásokkal.

Ahogy azonban eloszlik körülünk a kommunizmus lúdbőröztető egzotikuma, már nem izgalmas, hogy a szobában az ágy fölött nincsen lámpa, és este tízkor már nincs mozi, miközben az árak utolérték a nyugatiakat. Ahogy közeledni vélünk Európához, a Balatonnak is olyan unalmasnak illene lennie, amilyen a Garda-tó vagy a Wannsee. Félő, hogy akinek most épül a panziónak a tervezett balatoni háza, már nem fog akkora haszonra szert tenni, mint a pénz összegyűjtésekor képzelte. A magángazdaság a szocializmusban extraprofitot termel – ennek most vége. Az új versenyben az nyer, aki máris megértette ezt.

A facéran maradt estén nekivágunk a szőlőhegynek. Fenn a gerincen messze földön híres fogadó, torokszorító kilátás a tóra. A helynek ellenzéki múltja is van, még a régi tulajdonosok idején szamizdatgyártó műhely rejtőzött az alagsorban. Egy zimankós téli éjszakán vacogva raktuk itt össze a régi Beszélő friss számát, és hajnalban a szabadtéri tűzhelyen égettük el fölösleges lapokat. A majdnem üres étteremben most egyetlen szál, a fáradságtól lesántult pincér. Az étlapon egy-egy frissensült átlagára 1000 forint. – Leves nincs, készétel nincs, világosít fel a pincér, először mogorván a meglepetéstől, hogy magyarok érkeztek, aztán boldogan, hogy nem kell a némettel kínlódnia. – A szakács itthagyott a szezon közepén, magyarázza, a pincérkollégám csinálja a konyhát. Valami gyerekadagot meg salátatálat rendelünk, Az étlap előkelőségéhez képest sántító barátunk húsz perc különbséggel hozza a két ételt. – Nem főtt meg a tojás, szabadkozik. A salátatálhoz keménytojás dukál.

Lent a centrumban a butik este tizenegykor még nyitva tart. Mellette a járdán asztalok, valamennyin csinos gömblámpák, józan árak, a fentieknek alig a negyede. Minden asztal foglalt, a hangulat akár egy párizsi kisvendéglőben. Itt alakulna az új vállalkozóréteg, az új polgárság, amely legyőzi a szocializmuson nevelkedett régi maszekot?

Kár, hogy már megvacsoráztunk.

• Hátsó oldal