Mihail Pliszko

Nyomtatóbarát változat

„A peresztrojka Vendée-ja” – így jellemezte Belorussziát néhány évvel ezelőtt Alesz Adamovics író, s ezt a bélyeget jószerivel azóta se mosták le róla, sőt a parlament és a minisztertanács egymással versengenek, hogy e jelzőre minél inkább rászolgálhassanak.

Az utóbbi hónapok eseményei azt igazolják, hogy Belorussziában „bársonyos ellenforradalom” zajlik, melynek csúcspontja 1992. október 29. volt: a Legfelsőbb Tanács ekkor hozott alkotmányellenes döntést arról, hogy az összegyűlt aláírások ellenére sem ír ki népszavazást a parlament idő előtti feloszlatásáról.

De a minisztertanács már előbb, 1992. szeptember 24-én az ország tudtára adta, hogy megindul a piaci reformok visszaszorítása: rendeletileg megtiltotta, hogy a nem állami szektorhoz tartozó cégek alkohol- és dohánykereskedelmet folytassanak, újra állami monopóliummá kiáltotta ki a teljes külkereskedelmet, egyúttal megtiltotta, hogy a központilag elosztandó forrásokat tőzsdén keresztül értékesítsék. Rá egy hónapra pedig – a népfrontos ellenzék vastapsától kísérve! – rendeletet hozott az épp hogy elkezdett privatizációs folyamat leállításáról.

A korábbi adminisztratív gazdaságirányításra persze már aligha lehet visszatérni, de most nem ez a legfőbb veszély, hanem, hogy az állami tulajdont a nómenklatúrához tartozó néhány klán osztja fel egymás között, ami teljesen befagyaszthatja a gazdaságot.

A belorusz belpolitika legfőbb tényezője jelen pillanatban a nyelvi-nemzeti retorika. Ez jóval nagyobb szerepet fog játszani a közeljövőben, mint például a Baltikumban, mivel itt a denacionalizálás jóval nagyobb méreteket öltött, különösen nyelvi értelemben. És itt ráadásul nem is csak a „hagyományos” külső russzifikálás számottevő, hanem a belorusz etnoszon belül zajló változások is. Ezért aztán csak kívülről tetszik abszurdnak, hogy egyes, nemzeti programmal föllépő pártok, szervezetek orosz nyelven fogalmazzák meg belorusz nemzeti (urambocsá’ oroszellenes) követeléseiket.

De van ugyanennek a helyzetnek egy másik paradox vonása is: a nemzeti-nyelvi követeléseket hangoztató csoportok erős központosított államhatalmi struktúrák fönntartásával kívánják céljaikat elérni. Így minden bizonnyal a nemzeti-etatista és a pragmatikus elvek mentén fognak elkülönülni a pártok az elkövetkező választásokon.

A mai politikai helyzet legfőbb rákfenéje az, hogy hiányzik a tagolt hatalmi szerkezet. A Belorusz Legfelsőbb Tanács magának vindikálja a törvényhozás és a törvényértelmezés jogát egyaránt, eszében sincs Alkotmánybíróságot létrehozni. Ráadásul a képviselőknek nincs állandó státusuk a parlamentben, hanem jó részük a minisztertanács vagy más végrehajtó szerv tisztviselője. Beláthatjuk tehát, mekkora és mennyire ellenőrizetlen hatalom koncentrálódik a parlament kezében. És ebben még az úgynevezett demokratikus tábor sem lát semmi rosszat, nyilván, mert úgy gondolják, majd bármit megtehetnek ők is, ha hatalomra kerülnek.

A tagolatlan hatalmi struktúra legsúlyosabb tehertétele az, hogy hiányzik az ún. kormányzó párt. Azok a politikusok, akiknek a kormány tagjaként vagy parlamenti képviselőként hatalom van a kezükben, nem szerveződnek politikai pártba. A hatalmon lévők pártonkívülisége, ami egyébként nemcsak Belorussziára, hanem más szovjet utódállamokra is jellemző, bármelyik pillanatban folytathatóvá teszi a totalitarizmust, bár most már nem ideológiai, hanem tisztán etatista alapon. Mindaddig ugyanis, amíg a kormányzó elit nem szerveződik párttá, elmosódott és eklektikus politikája nem teszi lehetővé, hogy egy másik politikai párt szembeszegüljön vele. Az uralkodó nómenklatúra ezt nagyon is pontosan érti, s igyekszik minél jobban elodázni a párttá alakulást. Az egykori állampárt mesterséges feloszlatása nyomán keletkezett függetlenség mítosza ráadásul alapot ad arra, hogy ugyanez a nómenklatúra most a stabilitás pártok fölötti és párton kívüli garanciájaként építgesse a maga, bár deklaráltan ideológiamentes és pártatlan, mégis totális államszervezetét.

Az 1995-re kitűzött parlamenti választásokon ezt a megkérgesedett struktúrát az ellenzéki pártok akkor sem tudnák kikezdeni, ha netán összefognának. A Belorusz Egyesült Demokrata Párt az elnöki rendszerben látna garanciát a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztására, persze csak akkor, ha az elnököt közvetlenül a lakosság választja. A Legfelsőbb Tanács ugyanis mindenképp a jelenlegi nómenklatúra jelöltjét préselné keresztül, s akkor minden maradna a régiben. A potenciális elnök az az 58 éves Suskevics, aki lassan húsz éve van az államhatalmi csúcsok közelében: négy cikluson át volt belorusz és szovjet parlamenti képviselő.

(Minszk)

• Külföld