Alekszander Potupa

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Uraim,

legnagyobb sajnálatomra azt kell tapasztalnom, hogy megint bevált, amit 1991–92 fordulóján jósoltam: az úgynevezett „államtalanítás és privatizáció” címkéje alatt valójában a szabad (nem állami, alternatív) vállalkozói struktúrák államosítása folyik. A múlt évben gyakorlatilag megszüntették a vállakozások óriási körét érintő kedvezményrendszert. Se szó, se beszéd, teljesen hasraütésszerűen maximálták a kisvállalkozások forgalmát, holott ezek addig (1991 májusáig) még egy éve sem működtek. Volt, amelyik nem bírta, bezárt. Volt, amelyik kénytelen volt kivonulni a termelői szférából, mert az adók elvittek minden tervezhető befektetést.

1992-re az új vállalkozói struktúrák tulajdonképpen ugyanazon költségvetésialap-fizetési feltételek közé kerültek, mint a régi hatalmas állami monopolvállalatok. És mindezt a káprázatos jelszóval: minden tulajdonforma egyenlő. Ennek két, csöppet sem meglepő következménye lett. Miután az állami monopolvállalatok rájöttek, hogy nyereségüket szabadon használhatják fel, az árakat felsrófolták, és 1992 közepére jelentős előnyt szereztek a szabad vállalkozókkal szemben az átlagfizetések terén. A szabad vállalkozók világosan átlátták, hogy képtelenek a termelői szférában működni. És megkezdődött a behátrálás a közvetítői kereskedelembe.

Az adókedvezmények a törvényhozókra tartoznak, ám ők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy épeszű vállalkozónak meg se forduljon a fejében, hogy valamilyen termelő tevékenységet végezzen… Voltaképp az a különös, hogy egyáltalán maradtak még termelő tevékenységet folytató szabad cégek. De ne aggódjanak. Már nem sokáig lesznek. Abban sem vagyok biztos, hogy maradnak szabad cégek, amelyek tevékenysége legalább 20 százalékban legális lesz, s nem merül el a „fekete gazdaságban”…

Ha mindez folytatódik, az államosítás következő hulláma a kereskedelmi-közvetítő struktúrákat sújtja. A termelés zuhanni fog, mert termelni már most sem nyereséges, és az import előtt tornyosuló s egyre szaporodó akadályok még tovább apasztják az árucikkek amúgy is vékonyan csordogáló patakját, másfelől jelentősen csökkentik a lakosság vásárlóerejét.

Növelni fogják viszont a szükségletet a normatív elosztási intézkedések iránt, s ennek megfelelően szaporodnak a kereskedelem bizonyos fajtáira vonatkozó tilalmak. Nőni fog a feszültség a dolgozók legszélesebb rétegeiben, jelentős részük a munkanélküliek csoportjába vándorol át. A düh levezetéséhez megint csak megvetett ellenségre lesz szükség, akik pedig kéznél vannak: elárusító bódék és kis boltok tulajdonosai, sőt az egyszerű utcai árusok, akiknek sorai mind gyorsabban fognak feltöltődni a munkanélküliekkel. De ellenség lesz minden faxszal felszerelt iroda, minden, Zaporozsecnél előkelőbb autó tulajdonosa. Az egyre fokozódó nyomás folytán az egész vállalkozói réteg „fekete üzletelésbe” menekül, így rendkívül összeszűkül a valamennyire is hatékony legális üzleti szféra. Egyre kiterjedtebb bűnözéssel kell számolni: bűnöznek azok is, akik úgy kénytelenek kereskedni, hogy kizsákmányolható jövedelmük nagy részét eldugják a rablóadóztatás elől, de azok is, akik mind nyíltabban szervezkedve, a bűnözés minden elképzelhető (olykor elképzelhetetlen, sőt egyenesen hajmeresztő) formájából élnek.

Az adóbázis rohamos csökkenése és a költségvetés növekvő deficitje nem engedi meg, hogy meghozzák a szükséges intézkedéseket a minimálbérek növelésére. Sőt, általános fizetéskorlátozást kell bevezetni. Az állami szektor dolgozói elnyomorodnak, nem bíznak munkahelyük megtartásában, innen fakadnak az elkeseredett sztrájkhullámok. A hatóság minderre megszigorításokkal válaszol, új adókat vezet be, elsősorban a magántulajdont és magánjövedelmeket csapolja meg. És természetesen fölpörgeti az összes erőszakszervezetet, hogy fellépjen az államrendszert megbénító sztrájkok ellen. Kibővítik a KGB jogait, mert az az egyetlen olyan szervezet, amely képes ellenállni az állami apparátus szétbomlásának, és fölvenni a harcot minden szabotőrrel. Szigorú ellenőrzés alá helyezik azokat a tömegkommunikációs eszközöket, amelyek még bírják a papír és energiahordozók világpiaci árával folytatott harcot. Aztán pedig jön és személyes alakot ölt az az erős kéz, amelyik vasmarokkal ragadja meg az államapparátus minden liberális örvénytől alaposan megtisztított csúcsát: a hadsereget és a biztonsági erőket.

Szomorú kép? Pedig nagyon is természetes. Nem egy égő tekintetű próféta látomása, nem is egy ellenzéki pártfuturológus tribünről elhangzó jajveszékelése (szavazzatok az én pártomra, hogy elkerüljük az ilyen rossz dolgokat!). Pusztán egy szerintem igen valószínű forgatókönyv ez az elkövetkezendő hónapokra…

Mire számítsunk mi, akik valamit termelni igyekszünk, még ha torzak is a politikai-jogi perspektívák, még ha minden kecmec nélkül el is veszik tőlünk adókedvezményeinket, sőt a bankban lévő pénzünket, legyen dollár vagy orosz rubel. Nem is beszélve az olyan „apróságokról”, mint az egyetlen nagy gazdasági tér elkobzása. Csak a legostobább honi bugris vagy ifjonc külföldi üzletember nem tudja, hogy itt előbb-utóbb, azonnal vagy fokozatosan, udvariasan vagy bunkósbottal mindent elvesznek. Ahogy a lágerek normális farkastörvényei diktálják. Úgy kell annak, aki hülye!

Persze meg lehet próbálni azt is, hogy a gazdasági prioritások fönt elemzett rendszerét fejéről a talpára állítsuk. Rosszabb nem lesz tőle. Sok mindent ki lehet próbálni az alatt a pár hónap alatt, ami a rendkívüli állapot bevezetéséig maradt. Majd ítél a történelem. Ebben az országban úgysem vonnak felelősségre senkit. Se az októberi puccsért, se a polgárháborúért, se az éhínségért, se a Gulagért, se a gabonaimportért, se a 80 milliárd dollárnyi külföldi adósságért, se a trillió-rubelnyi belső adósságért, se a terroristák támogatásáért, se Afganisztánért, se Csernobilért. Nincs és minden bizonnyal nem is lesz felelős. Felelőselvtársak országában, ahol az orwelli Újnyelv maradéktalanul testet ölt, nincsenek felelősök. És nem is kellenek.

(Minszk)

• Külföld