Skip to main content

Büntetőpolitika „társadalmi érzületből”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Zsúfoltság a börtönökben és beilleszkedésre esélytelen szabadulók


Az Orbán-kormány szigorú büntetőpolitika ígéretével lépett fel, amely célul tűzte ki, hogy „szűküljenek a bűnelkövetés esélyei”. A koncepció határozott bűnüldözésre, hatékony igazságszolgáltatásra és következetes (büntetés)végrehajtásra épült. A büntetőpolitika három területe közül a két utóbbi leginkább az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik.[1]

A látványosan kommunikált szigorító büntetőpolitika[2] – amelynek első intézkedéseit még a Horn-kormány hozta – azonban valójában képtelen volt enyhíteni a börtönzsúfoltságon, nem kezelte súlyának megfelelően a fegyintézetekből szabadulók reszocializációját, és nem adott valódi tartalmat a szabaduló elítéltek utógondozására hivatott pártfogói rendszernek sem. Végeredményben tehát nem vezettek eredményre azok az intézkedések, amelyek a bűnözés visszaszorítását ígérték, nem sikerült megálljt parancsolni a bűnözés bővített újratermelésének: a jogerősen elítéltek között a bűnismétlők és visszaesők aránya folyamatosan emelkedik.[3]

A jelenség büntetőpolitikai okaival foglalkozó írásom a vonatkozó irodalom mellett elsősorban a Magyar Helsinki Bizottság által 2000 áprilisa és 2001 januárja között, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával kötött együttműködési megállapodás keretében lefolytatott börtönmegfigyelő program tapasztalatain alapul.[4]

Szigor és tömeg

Tizenöt év távlatában a magyar büntetés-végrehajtás (bv.) fogva tartotti létszáma (amely a jogerős bírósági ítéletben kiszabott szabadságvesztés-büntetésüket töltő személyeken kívül többek között az előzetes letartóztatottakat, a szabálysértési elzárásukat töltőket és a kényszergyógykezelteket is magában foglalja) 1986-ban volt a legmagasabb: 24 812. A rendszerváltozáskor kibocsátott közkegyelmi és büntetőjogi rendelkezések következtében jelentősen csökkent, és némi ingadozást követően a 90-es évek közepe táján 12 és 13 ezer fő közé állt be. 1997-ben azonban ismét növekedésnek indult. Ennek oka a büntetőpolitika szigorítása volt: a Btk. módosításáról szóló 1997. évi LXXIII. törvény számos bűncselekmény büntetési tételét – illetve annak alsó határát – megemelte.[5]

A törvény indokolásában érdekes kettősség mutatkozott: egyfelől leszögezte, hogy „Magyarországon még a közép-kelet-európai országokkal összevetve is igen magas a szabadságvesztésüket töltők aránya. Feltételezhető, hogy a szabadságelvonással nem járó szankciók törvényi szabályainak jobbításával emelkedhetne azoknak a száma, akikkel szemben szabadságelvonással nem járó szankciók hatásosan alkalmazhatók lennének. Ha nem akarjuk a szabadságvesztés-büntetésüket töltők számának jelentős emelését – ami igen sokba kerül a társadalomnak –, a szigorító rendelkezésekkel egyidejűleg ki kell alakítani a jelenleginél hatékonyabban működő alternatív (szabadságelvonással nem járó) szankciókat.” Másfelől azonban nyíltan kimondta, hogy az egyes súlyos bűncselekményeknél tapasztalható „indokolatlanul enyhe büntetéskiszabási gyakorlatot” is át kívánja alakítani: „a törvény másik célja, hogy gondoskodjék arról: ilyen ítéletek ne szülessenek”.

Az 1998-as választások során hatalomra került Orbán-kormány alatt felgyorsult az előző ciklusban megkezdődött tendencia. Ennek jegyében fogadta el az Országgyűlés a Btk. újabb módosításait tartalmazó 1998. évi LXXXVII. törvényt, amely a bírói függetlenséget korlátozó változásokat hozott a büntetés kiszabásának elveiben.

A módosítást megelőzően a Btk. a következőket mondta: „A büntetést – céljának szem előtt tartásával – a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez.” Ezt a Btk. novella az alábbiakkal egészítette ki: „Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke [az] irányadó. A középmértéket akként kell megállapítani, hogy a büntetési tétel alsó határához a felső és az alsó határ közötti különbözet felét kell hozzáadni.” Ha tehát egy bűncselekmény büntetési tétele kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, a bírónak – enyhítő körülmények hiányában – ötévi szabadságvesztést kell alapul vennie, illetve kiszabnia. A novella indokolásából egyértelműen kiviláglik, hogy a jogalkotó – meghatározott bűncselekménytípusok vonatkozásában – súlyosabb büntetések kiszabását tartaná kívánatosnak: „Tény, hogy általában véve a büntetéskiszabási gyakorlat jelentősen alatta marad a törvény szerint kiszabható felső határnak, és a büntetési tétel középmértéke sem tekinthető tipikusnak. [...] Az enyhébb büntetéskiszabás okaként merült fel, hogy 1989–93 között olyan Btk.-módosítások születtek, amelyek lazítottak a büntetéskiszabás törvényi kötöttségein, nagyobb teret engedve a bírónak. Téves azonban az a következtetés, ami ebből azt vonta le, hogy a jogalkotó az enyhébb elbírálásra sarkallta a jogalkalmazókat; egyszerűen nem történt más, mint nagyobb hangsúlya lett a bírói mérlegelésnek; azonban tény, hogy ezt követően enyhültek a kiszabott büntetések.” Ez az indokolás már nem ejt szót a szabadságvesztés alkalmazásának visszaszorításáról, sem humanitárius, sem pedig költségmegfontolások alapján.

Mit is lehetett várni a büntetőpolitikai szigorítástól? Kézenfekvő válasznak tűnik a potenciális bűnelkövetők elrettentése. A kriminológia régi igazsága szerint azonban az elrettentésben nagyobb szerepe van a büntetés elkerülhetetlenségének, mint a büntetés súlyosságának. Kertész Imre számításai szerint[6] az 1999-ben elkövetett bűncselekmények száma (az ismertté vált bűncselekmények háromszorosára) mintegy másfélmillióra, az elkövetőké hétszázötvenezerre tehető. Jogerősen ezen elkövetők 13%-át ítélték el, végrehajtandó szabadságvesztést csupán 1,5%-ukra szabtak ki.

A szabadságvesztés-büntetést központi eszközzé emelő büntetőpolitika hatékonyságáról Kertész a következőket mondja: „ha jelenleg az elkövetőknek kevesebb, mint 1,5%-a részesül végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésben, akkor egy 100%-os emelés is csak az elkövetők mintegy 3%-át érintené, ennek pedig nem lehet túl nagy hatása a többi 97% magatartására.” Ráadásul – folytatja – „a bűn elkövetését csak a gazdasági bűncselekmények kis részénél előzi meg a kockázat józan mérlegelése”.[7] Az ilyen mérlegelés lehetősége az erős felindulásban és a gondatlanul elkövetett bűncselekményeknél egyébként is kizárt.

A tapasztalatok tehát azt mutatják, hogy a szigorítás nem hat egyértelműen a bűnözés visszaszorításának irányába. Egyetérthetünk Nagy Ferenccel abban, hogy hátterében nem annyira kriminológiai, mint inkább politikai okok állnak. Nagy szerint a „kriminálpolitika egyrészt növekvő mértékben »politizálódott« és nyilvánossá vált, másrészt eltávolodik a bűnözésre és a bűntettesre vonatkozó tudományos tételektől, ismeretektől. [...E]mocionálisabb és közvetlenebb lett, mindenekelőtt a [...] biztonságérzet helyreállításának az eszköze. [...] A kriminálpolitika a biztonság szubjektív oldalának hangsúlyozása mellett olyan politikai, törvényhozási megoldásokat érvényesít, ami az egyes bűnelkövetőt szigorúan, keményen érinti, de azon a problémán, amit meg kellene oldani, semmi lényegest, döntőt nem változtat.”[8] [Kiemelés tőlem – K. A. K.] Árulkodó ebből a szempontból az 1998-as Btk.-novella indokolása, amely szerint a „büntetéskiszabási gyakorlat ilyen alakulása [enyhülése] mellett a bűnözési helyzet rosszabbodása együttesen azt eredményezte, hogy a büntetőjog távolodni kezdett a társadalom érzületétől.” [Kiemelés tőlem – K. A. K.]

Úgy tűnik tehát, hogy az utóbbi évek szigorú büntetőpolitikáját nem a kriminológia eredményei, hanem sokkal inkább választáspolitikai megfontolások indokolták (ez a Horn-kormányra ugyanúgy vonatkozik, mint Orbán kabinetjére). A politikusok a feltételezett társadalmi hangulatból kiindulva, átfogó (tehát a kérdés reszocializációs oldalát is figyelembe vevő) koncepció nélkül döntöttek a szigorítás mellett. Ebből a szempontból is érdekes Kertész Imre megfigyelése, aki már idézett tanulmányában a következőre hívja fel a figyelmet: „Sokszor a szigorúságpárti közvélemény hatására keletkeznek a szigorú törvények és alakul a szigorú ítélkezés, de ezek nem egyirányú, hanem kölcsönös kapcsolatok. Finnországi felmérések például kimutatták, hogy a közérdekű munka bevezetése, majd széles körű alkalmazása a 90-es évek elején visszahatott a közvéleményre, és növelte a szabadság korlátozásával nem járó büntetéseket támogatók táborát.”[9]

A kritikus tömeg

A kriminálpolitikai szigorítás okainak vizsgálata után nézzük, hogyan hatottak a fent vázolt intézkedések a börtönnépesség alakulására. Nem meglepő, hogy a szigorítások elsődleges hatása a fogvatartottak számának további emelkedése volt, ahogy ezt az 1. táblázat is mutatja.

1. táblázat: Az azonos időben fogvatartottak átlagos létszámának alakulása, 1986–2000


Év<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />

Előzetesen letartóztatott

Elítélt

Kényszergyógykezelt

Elzárásra beutalt

Egyéb*

Összesen

1986

3834

17194

231

1709

1844

24812

1987

3131

15950

225

1646

1591

22543

1988

2829

15178

223

1236

1455

20921

1989

2402

12632

199

155

540

15928

1990

3246

8819

146

30

78

12319

1991

4264

10240

152

68

86

14810

1992

4272

11424

143

74

15913

1993

3557

9390

130

119

13196

1994

3433

8944

121

196

12694

1995

3183

8928

128

215

12455

1996

3455

8989

147

174

12763

1997

3660

9408

165

172

13405

1998

3909

10171

173

113

14366

1999

4114

10800

181

15

15110

2000

4105

11201

173

60

15539

2001

4263

12755

194

63

17275

* Ez a kategória időközben megszűnt intézményeket tartalmaz: például szigorított javító-nevelő munka, munkaterápiás alkoholelvonás, szigorított őrizet stb.
Forrás: Lőrincz József – Nagy Ferenc: Börtönügy Magyarországon. BVOP, 1997; valamint a BVOP statisztikái.


A helyzet 2001 decembere óta tovább rosszabbodott, hiszen a börtönnépesség jelenleg a 18 ezerhez közelít, noha a magyar bv. a vonatkozó szabályok értelmében csupán 10 799 személyt tudna elhelyezni. Ez 165%-os túlzsúfoltságot jelent. A helyzet még riasztóbb, ha figyelembe vesszük, hogy körülbelül tízezerre tehető azoknak a száma, akik valamilyen okból nem vonulnak be a bv.-intézetbe.[10] Ha ők jogkövető magatartást tanúsítanának, a körülbelül 11 ezer férőhelyen majd 28 ezer fogva tartottnak kellene osztoznia. Ugyancsak számolni kell azzal az egy időben fogva tartott körülbelül háromezer személlyel, akiknek előzetes letartóztatása rendőrségi fogdában történik. Amennyiben hatályba lép az 1998-ban elfogadott új büntetőeljárási kódex (1998. évi XIX. törvény), legfeljebb 60 napig lehet majd az előzetes letartóztatottat a rendőrségi fogdán tartani, utána bv.-intézetben kell elhelyezni.

A bv. szervezete a fogva tartottak elhelyezésének terén sajátos jogszabályi harapófogóban vergődik: egyfelől törvényi kötelezettsége áll fenn a bíróság által kiszabott, szabadságelvonással járó büntetések végrehajtására, másfelől kötik az elítéltek elhelyezésének mikéntjére vonatkozó, humanitárius szempontok alapján megfogalmazott jogszabályi rendelkezések is, amelyeknek rendkívül kedvezőtlen anyagi helyzete miatt nem képes eleget tenni.

A nemzetközi normákkal összhangban a magyar büntetés-végrehajtási kódex (1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról – továbbiakban: Bv. tvr.) kimondja, hogy „az elítéltet egyedül, ha azonban ennek feltételei hiányoznak, közösen kell elhelyezni.”[11] Mivel e rendelkezés széles körű érvényesülése gyakorlatilag kizárt, valódi jelentőséggel a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996 (VII. 12.) IM rendelet (továbbiakban: Bv. Szabályzat) 137. § (1) bekezdése bír, amelynek értelmében „a zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre legalább hat köbméter légtér és férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson”. A (2) bekezdés szerint „a mozgástér meghatározása szempontjából a zárka (lakóhelyiség) alapterületéből az azt csökkentő berendezési és felszerelési tárgyak által elfoglalt területet figyelmen kívül kell hagyni”.

Ehhez képest alig van olyan magyar büntetés-végrehajtási intézet, amelyben ezt a rendelkezést betartanák. A Budapesti Fegyház és Börtönben például a 10-13 elítélt elhelyezésére szolgáló zárkák alapterülete 27,5 négyzetméter. Az előírásos három négyzetméter tehát még akkor sem lenne meg, ha a zárkában nem lennének szekrények, ágyak. Szembetűnő a zsúfoltság a Váci Fegyház és Börtön három fogva tartott elhelyezésére szolgáló – 1854-ben még egyszemélyesre tervezett – zárkáinak esetében is, ahol a zárka átellenes falainál elhelyezett ágyak között alig 25-30 cm a távolság; valamint a Sopronkőhidai Országos Fegyház és Börtönben, ahol az eredetileg (1884-ben) szintén egyszemélyesre tervezett zárkákban ugyancsak három személyt tartanak fogva. A zsúfoltságot jelzi az is, hogy bizonyos büntetés-végrehajtási intézetekben – például a szegedi „Csillagban” – háromemeletes ágyakat helyeztek el egyes zárkákban. Magyarországon egy férfi elítéltre az előírt három négyzetméteres mozgástér helyett átlagosan 0,4-1,2 négyzetméter jut.[12]

A kötelezően biztosítandó mozgásteret előíró rendelkezés kapcsán egyébként érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a fogvatartotti létszám már 1995. december 31-én 12 455 volt, és a férőhelyek száma ebben az időben sem haladta meg jelentősen a tízezret, tehát az 1996 júliusában elfogadott IM rendelet előkészítése idején sem álltak fenn azok a feltételek, amelyek lehetővé tették volna a zárkában elhelyezhető létszámra vonatkozó – három négyzetméteres – szabály betartását. Vajon a jogszabály szövegezése idején egyáltalán komolyan gondolták-e a minisztériumban ezt a rendelkezést, vagy pusztán az a szándék vezérelte a kodifikátorokat, hogy a szavak szintjén megfeleljenek a nemzetközi elvárásoknak?

Az 1999-es magyarországi látogatásának tapasztalatait összefoglaló jelentésében a Kínzás Megelőzésére Létrejött Európai Bizottság (Committee for the Prevention of Torture – CPT) is foglalkozott a túlzsúfoltság kérdésével. A CPT-jelentés 88. pontja[13] szerint „egy túlzsúfolt börtön olyan következményekkel jár, mint a szűkös és egészségtelen elhelyezési körülmények; a privát szféra teljes hiánya (még olyan alapvető tevékenységek vonatkozásában is, mint a vécéhasználat); a zárkán kívüli tevékenységek körének szűkülése a büntetés-végrehajtási állomány túlterheltsége és a rendelkezésre álló felszerelés hiányosságai miatt; az egészségügyi személyzet túlterheltsége; olyan körülmények, amelyek hozzájárulhatnak a fertőző betegségek elterjedéséhez; feszült viszony a fogva tartottak és a büntetés-végrehajtási személyzet tagjai között, ami növeli az erőszakos megnyilvánulások valószínűségét. [...] Alapvető követelmény, hogy azok, akiket a bíróság szabadságvesztésre ítélt, biztonságos és elfogadható körülmények között nyerjenek elhelyezést. Ameddig egy börtönben túlzsúfoltság uralkodik, fennáll a fogva tartottakkal való embertelen és megalázó bánásmód veszélye.”

Ezzel elérkeztünk a túlzsúfoltság – egyébként meglehetősen kézenfekvő – következményeinek kérdéséhez. A jelenség elsősorban a fogva tartottakra nézve jár hátrányos következményekkel (fizikai körülmények romlása, kevesebb és rosszabb minőségű étel, a sportolási lehetőségek szűkülése, a programok számának csökkenése, megnövekedett feszültség és agresszió stb.), de a bv.-állomány számára is óriási terhet jelent: több – és a zsúfoltság miatt nehezebben kezelhető – fogva tartott jut egy büntetés-végrehajtási dolgozóra, ami nehezebbé, kockázatosabbá teszi a munkát, növeli a stresszhatást. Ahogy a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának beszámolójából kitűnik, az elmúlt időszakban „az állományból távozók negyede egészségügyi okból hagyta el a testületet. Ma már az ilyen jogcímen szolgálati nyugdíjba helyezettek átlagos életkora alig haladja meg a 40 évet.”[14]

A túlzsúfoltságért elsődlegesen a politikát, leginkább a mindenkori kormányt terheli a felelősség. Ha a kormány és a törvényhozás többsége úgy véli, hogy a köz érdekében a büntetőpolitika szigorítására, azaz több és hosszabb ideig tartó börtönbüntetés kiszabására van szükség, úgy a költségvetésben kell biztosítania – többnyire más közérdekű beruházások, például a kórház- vagy az iskolaépítés kárára – a szükséges forrásokat az új börtönök építésére és a fogva tartásért felelős állomány létszámának növelésére. Amint azt a Legfőbb Ügyészség Büntetés-végrehajtási Törvényességi Felügyeleti és Jogvédelmi Önálló Osztályának a fogva tartottak elhelyezésének, anyagi és egészségügyi ellátásának törvényességéről szóló 2000. évi jelentése is leszögezi: „A jogszabályi rendelkezések megtartásának alapvető kritériuma a végrehajtáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek biztosítása. A feltételek hiánya akadályozhatja a törvényi előírások hatályosulását, ezért az ahhoz szükséges pénzügyi fedezet biztosítása alapvető törvényességi követelmény.” [Kiemelés tőlem – K. A. K.]

Tagadhatatlan, hogy az Orbán-kormány a büntetőpolitikai szigorítás szempontjából konzekvens módon sokat áldozott a büntetés-végrehajtási rendszer fejlesztésére: 2000-ben ezer férőhelyes „előzetes házat” – az előzetes letartóztatás foganatosítására szolgáló intézetet – adtak át Budapesten, és bővült Sátoraljaújhely, valamint Márianosztra is. 2002 márciusában Miskolc mellett egy 115 fiatalkorú fogva tartott befogadására alkalmas létesítmény átadására került sor, és – 2001–2002 fordulóján – jelentősen javultak a büntetés-végrehajtási állomány hivatásos tagjainak jövedelmi viszonya is.

A CPT szerint azonban nem elégséges megoldás az újabb börtönök felépítése. Az 1999-es jelentésük 89. pontja a büntetőpolitika átgondolását javasolja a magyar kormánynak: „a CPT valószínűtlennek tartja, hogy a férőhelyek számának növelése önmagában hosszú távú megoldást kínál a túlzsúfoltság problémájára. Jó néhány, nagyszabású börtönépítési programba fogó európai állam döbbent rá arra, hogy a börtönnépesség az új büntetés-végrehajtási intézetekkel nyert befogadóképességgel párhuzamos ütemben növekszik. Ezzel szemben azokban az országokban, ahol a börtönrendszer viszonylag kevéssé zsúfolt, a szabadságvesztésre ítélt személyek számát korlátozó és/vagy módosító büntetőpolitika fontos eleme a börtönnépesség elfogadható szinten való tartásának.”

Magyarországon a fogva tartotti ráta (azaz a százezer lakosra eső fogva tartottak száma) 180. A mintaként emlegetett nyugat-európai államok között nem találunk olyat, ahol ez az arány 150 fölött lenne. A legtöbb nyugati demokráciára a 61 és 100 közötti ráta jellemző.[15] Érdemes megemlíteni a finn példát. Itt 1950-ben százezer lakosra 190 fogva tartott jutott, ám progresszív büntetőpolitikai intézkedések segítségével 1999-ig bezárólag 45-re sikerült csökkenteni ezt az arányt.[16] Úgy tűnik tehát, hogy a felzárkózás elsődleges útja nem a fogva tartotti létszám növekedésének ütemét meghaladó tempójú börtönépítés, hanem a szabadságvesztést kiváltó büntetési nemek kidolgozása, illetve a meglévő intézmények alkalmazása (hiszen a fogva tartottak számának erőteljes növekedéséhez az is hozzájárul, hogy a rendszerváltás után bevezetett alternatív büntetési formákat – elsősorban a közérdekű munkát – kevéssé alkalmazzák).

A „bűnözés egyetemei”

A Bv. tvr. 19. §-a szerint „a szabadságvesztés végrehajtásának célja az, hogy [a] törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során elősegítse az elítéltnek a szabadulása után a társadalomba történő beilleszkedését, és azt, hogy tartózkodjék újabb bűncselekmény elkövetésétől”. [Kiemelés tőlem – K. A. K.] Ezt megerősíti a 38. § (1), amelynek értelmében „a szabadságvesztés végrehajtásának feladata, hogy fenntartsa az elítélt önbecsülését, fejlessze a felelősségérzetét, és ezzel elősegítse, hogy felkészüljön a szabadulása utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre”. A jogszabály tehát – összhangban a nemzetközi dokumentumok iránymutatásával – egyértelműen a reszocializációt állítja a büntetés-végrehajtás középpontjába.

E cél tükröződik a büntetés-végrehajtás alapelveiben is. A normalizálás elve azt fejezi ki, hogy közelíteni kell a „benti” feltételeket a szabad élet körülményeihez. Az ellenhatás elvének értelmében minimalizálni kell a szabadságvesztésnek az elítélt személyiségére gyakorolt hátrányos következményeit, tehát az elítélt önbecsülésének és felelősségtudatának károsodását. A felelősség elvének alapján az elítéltnek segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy önmagán segítsen, azaz olyan készségeket sajátítson el, amelyek biztosíthatják a szabadulás utáni beilleszkedését. E három elvvel szorosan összefügg a nyitottság követelménye, azaz a külvilág felé való nyitás elvárása, amely szintén megjelenik a fontosabb nemzetközi dokumentumokban.

A Fogva tartottakkal Való Bánásmódra Vonatkozó ENSZ Minimum Standard Szabályok (továbbiakban: ENSZ Minimum Szabályok) 61. pontja szerint „az elítéltekkel való bánásmódnak nem a közösségből való kirekesztésükre, hanem abban való további és folyamatos részvételükre kell irányulnia”. A 79. pont értelmében „különös gondot kell fordítani az elítélt és családja azon kapcsolatainak ápolására és javítására, amelyek mindkét fél érdekeit szolgálják”, a 80. pont pedig kimondja, hogy „a büntetés-végrehajtás kezdő időpontjától figyelmet kell fordítani az elítélt szabadulás utáni jövőjére, és támogatni és ösztönözni kell olyan kapcsolatok fenntartására és kiépítésére az intézeten kívüli személyekkel vagy szervekkel, amelyek előmozdítják családjának vagy saját társadalmi rehabilitációjának érdekeit”.

Hasonló rendelkezéseket találunk az úgynevezett Európai Börtönszabályok[17] között is. A 65. c) pont szerint az intézeti rezsimeket oly módon kell megalkotni és érvényesíteni, hogy „fenntartsák és megerősítsék azokat a hozzátartozókhoz és a külvilághoz fűződő kapcsolatokat, amelyek az elítélt és családja érdekeit szolgálják”.

Arra, hogy az elmúlt időszak büntetőpolitikai szigorításai miként mentek a magyar jogban egyébként létező és korábban funkcionáló reszocializációs lehetőségek rovására, kiváló példát kínál a kilépések számának radikális csökkentése. A reszocializációnak ugyanis kulcsfontosságú elemét képezik a büntetés-végrehajtási intézet hosszabb-rövidebb tartamú elhagyásának lehetőségét biztosító intézmények. Az Európai Börtönszabályok 43. pontjának 2. bekezdése kimondja: „a külvilággal való kapcsolattartás előmozdítása érdekében szükség van a [...] börtönből való eltávozást lehetővé tévő rendszerre”.

Ilyen rendszer számos európai országban működik. Említhetjük példaként a végrehajtási szabadság intézményét. Németországban a rendes szabadság időtartama hat hónapi büntetés kitöltése után évi 21 nap. Svédországban a büntetés negyedének kiállása után havonta két-, majd háromnapi szabadságot kaphat az elítélt, de a szabadság napjainak száma évente nem haladhatja meg a 36 napot. Olaszországban jutalomszabadság adható, egyszerre legfeljebb 15 napig, évente összesen maximum 45 napig terjedő időtartamban.[18] Lőrincz József és Nagy Ferenc szerint „a külvilággal való kapcsolattartás különböző formáinak bővítése, széles körű és körültekintő alkalmazása a külföldi országok gyakorlatában egyértelműen beváltnak minősíthető, és az ezzel kapcsolatos visszaélések aránya egyik országban sem haladta meg az 5%-ot, így az általános megelőzés, a társadalom biztonságának az érdekei igazából nem szenvednek csorbát”.[19]

Az Európai Börtönszabályok követelményeivel összhangban a hatályos magyar jogszabályok is lehetővé teszik, hogy az elítélt különböző jogcímeken hosszabb-rövidebb időre elhagyja a bv. intézetet. Ilyenek a rövid tartamú eltávozás, a kimaradás, a szabadságvesztés félbeszakítása, az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása, valamint az átmeneti csoportba helyezés.

E lehetőségek elősegítik az elítéltek visszailleszkedését a társadalomba, a kilépések által jelentett rizikó (visszatérés elmulasztása, bűncselekmény elkövetése) pedig a „szakmai kockázat határain belül marad[t]”.[20] Az átmeneti csoportba kerülők számára Szegeden létrehozott intézet gyakorlatában például 1996-ig 3800 eltávozási esetből mindössze 110-ben (3%) történt távolmaradás.[21] A kilépéssel járó jogintézmények alkalmazása növekvő tendenciát mutatott, sőt körük bővült is: a kimaradást 1993-ban vezették be új jutalmazási formaként.

A helyzetet – látszólag – az úgynevezett Döcher-ügy változtatta meg: a Budapesti Fegyház és Börtönben büntetését töltő és a szervezett alvilággal összefüggésbe hozott Döcher Györgyöt 1999-ben az intézetből való eltávozása során agyonlőtték. Döchernél a büntetés-végrehajtási bíró a büntetés-végrehajtás véleménye ellenére engedélyezte az úgynevezett enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását, ami lehetővé tette Döcher számára, hogy külső munkahelyen dolgozzon, és éppen ott végeztek vele.

A Döcher-ügy nyomán 1999. november 15-én lépett hatályba az 1-1/63/1999-es országos parancsnoki intézkedés, amely kimondja, hogy amennyiben bizonyos bűncselekmények elkövetéséért szabadságvesztésüket töltő elítéltek az intézetből való ideiglenes távollétük alatt bűncselekményt követnek el, vagy egyéb rendkívüli eseményt okoznak, a „javaslattevő, előterjesztő, engedélyező személyek fegyelmi felelőssége vizsgálat tárgya lehet”. A felsorolt bűncselekmények jelentős része valóban igen súlyos, ám tartalmazza például a rablást, amely a börtönpopuláció jelentős hányadát eleve a rendelkezés körébe vonja. (A Magyar Helsinki Bizottság börtönmegfigyelő programjában megkérdezett 565 fogva tartott közül 158-an ültek rablásért, ami a minta csaknem 30%-át jelenti!). Úgyszintén problematikus, hogy a rendelkezés szerint különös súllyal kell a döntéshozónak figyelembe vennie az elítélt lakó-, illetve tartózkodási helye szerint illetékes rendőrkapitányságtól beszerzett információkat, valamint az önkormányzati környezettanulmányt. A rendőrség azonban többnyire ellenérdekelt abban a hazalátogatásban: könnyebb dolga van, ha nem javasolja a kilépés engedélyezését, így az elítéltre csak kikerülése után kell odafigyelnie. Ugyanez igaz az önkormányzatra is, amely ráadásul nem is kötelezhető a környezettanulmány elkészítésére. Ezért noha az intézkedés nem teszi automatikussá a fegyelmi felelősség megállapítását, hatálybalépése óta alig meri valaki vállalni az engedélyezés kockázatát: a parancsnokok egyszerűbbnek tartják, ha nem is engedik eltávozni az elítélteket, mintha esetleg utólag kellene valószínűsíteniük, hogy kellő körültekintéssel jártak el (ami különösen nehéz például, ha az önkormányzati környezettanulmány nem érkezik meg).

Nézetem szerint a Döcher-ügy inkább ürügye, mint sem valós oka volt a kilépésekkel kapcsolatos büntetés-végrehajtási politika jelentős szigorodásának, hiszen korábban is előfordult (még ha nem is gyakran), hogy kimaradáson vagy eltávozáson lévő elítélt súlyos, erőszakos bűncselekményt követett el, annak mégsem lett a kilépések számának radikális csökkenésével járó következménye (ráadásul Döcher nem is követett el bűncselekményt).

Megszigorított kilépések

A rövid tartamú eltávozás jutalomként – azaz az elítélt példamutató magatartásáért, a munkában elért eredményéért, a tanulásban tanúsított szorgalmáért, az elítéltek nevelésében való eredményes közreműködéséért, élet vagy jelentős anyagi érték megmentéséért vagy súlyos veszély elhárításáért – adható. A Bv. tvr. 41. § (3) bekezdése értelmében a rövid tartamú eltávozás tartama évente fegyházban legfeljebb öt nap, börtönben legfeljebb tíz nap, fogházban és az átmeneti csoportban legfeljebb tizenöt nap, amely a szabadságvesztésbe beszámít. A rövid tartamú eltávozások számának alakulásáról lásd a 2. táblázatot.

2. táblázat: A rövid tartamú eltávozások számának alakulása, 1997–2000


 

1997

1998

1999

2000

Eset

Eset

Eset

Eset

Fegyház

270

409

217

300

87

105

18

22

Börtön

1809

3010

1663

2601

867

1187

428

648

Fiatalkorúak börtöne

16

26

20

35

7

22

6

16

Fogház

502

1077

420

765

250

422

180

308

Fiatalkorúak fogháza

23

29

25

38

7

20

6

14

Átmeneti csoport

204

952

93

673

474

735

86

147

Összesen

2824

5503

2438

4412

1692

2491

723

1155

Forrás: BVOP

A kormányváltást követő szigorúbb büntetőpolitika már 1998-ban éreztette hatását, de az igazi csökkenés 1999-ben kezdődött meg. 2000-ben (15 539-es fogva tartotti létszám mellett) körülbelül ötödannyi rövid tartamú eltávozásra került sor, mint 1997-ben, amikor pedig a fogva tartottak száma kevesebb (13 405) volt.

A kimaradás a Bv. tvr. 41/A § szerint az elítélt családi kapcsolatainak fenntartása, a szabadulása után a munkahelyről és a lakásról való gondoskodás elősegítése érdekében engedélyezhető jutalmazási forma. Kimaradás annak az elítéltnek engedélyezhető, aki a szabadságvesztésből fegyházban legalább a büntetés tartamának felét kitöltötte, börtönben legalább hat hónapot, fogházban legalább három hónapot kitöltött, illetőleg akit átmeneti csoportba helyeztek. A kimaradás tartama a huszonnégy órát nem haladhatja meg. Az intézmény alkalmazásának változásait lásd a 3. táblázatban. Ebből kiderül, hogy 2000-ben (magasabb fogva tartotti létszám mellett) majd hatszor kevesebb kimaradásra adtak engedélyt, mint 1997-ben.

3. táblázat: A kimaradások számának alakulása, 1997–2000


 

1997

1998

1999

2000

 

Eset

Eset

Eset

Eset

Fegyház

108

202

48

66

10

12

10

10

Börtön

444

823

432

791

168

290

98

158

Fiatalkorúak börtöne

9

16

6

7

5

6

2

6

Fogház

126

318

108

276

46

87

32

57

Fiatalkorúak fogháza

7

9

7

10

1

2

2

2

Átmeneti csoport

43

78

18

15

1

1

9

11

Összesen

737

1446

619

1165

231

398

153

244

Forrás: BVOP

Szabadságvesztés félbeszakítása: a Bv. tvr. 22. § (1) bekezdése értelmében a szabadságvesztés végrehajtása fontos okból – közérdekből, illetőleg az elítélt személyi, családi körülményei, egészségi állapota miatt – félbeszakítható. A félbeszakítás tartama a szabadságvesztésbe nem számít be. A büntetés félbeszakításának sajátos esetét szabályozza a Bv. tvr. 22. § (3) bekezdése, amely szerint „az elítélt felügyelettel vagy anélkül meglátogathatja a súlyos beteg hozzátartozóját, részt vehet a hozzátartozója temetésén. A büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka elrendelheti bilincs használatát, kivételes esetben megtagadhatja a látogatás, illetőleg a temetésen való részvétel engedélyezését”. A félbeszakítás iránti kérelmet a fogva tartó intézet parancsnokához kell benyújtani, aki egy évben 10 napig terjedő időszakra engedélyezheti a félbeszakítást. Ha a félbeszakítás tartama egy évben több lenne 10 napnál, de nem haladná meg a három hónapot – illetve öt évet meghaladó szabadságvesztés esetén a 30 napot –, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka, ennél hosszabb idő esetén az igazságügyi miniszter hatáskörébe tartozik az engedélyezés.

A 4. táblázatból kiderül, hogy a jóváhagyott félbeszakítási kérelmek számának csökkenése egészen szélsőséges képet mutat. 1997-ben majdnem nyolcszor annyi esetben született kedvező döntés, mint 2000-ben. A helyzetet jól jellemzi az az eset, amellyel a Magyar Helsinki Bizottság Tökölön találkozott. P. I. nem fizette ki 45 ezer forintos szabálysértési bírságát, ezért azt elzárásra változtatták. Idült vesebetegsége miatt állandó dialízisre szorul, és erre való tekintettel az igazságügyi orvos szakértő a büntetés azonnali végleges félbeszakítását javasolta a Bv. tvr. 22. §-a alapján, az elítélt egészségi állapotára való tekintettel.

4. táblázat: Szabadságvesztés félbeszakítására irányuló kérelmek elbírálása, 1997–2000


 

1997

1998

1999

2000

Engedélyezési hatáskör

Előterjesztés

Engedély

Előterjesztés

Engedély

Előterjesztés

Engedély

Előterjesztés

Engedély

Miniszter

136

70

116

28

63

4

41

3

Országos parancsnok

501

103

462

77

305

13

187

6

Intézetparancsnok

2985

985

2682

785

1762

316

1051

138

Összesen

3622

1158

3260

890

2130

333

1279

147

Forrás: BVOP

P. I. kérelmét a BVOP a szaktárcához terjesztette fel. Dávid Ibolya miniszter a büntetés félbeszakítását azonban nem engedélyezte. Döntését azzal indokolta, hogy a fogva tartott életben maradásához elengedhetetlenül szükséges a rendszeres dialízis (vértisztító) kezelés, és a kérelem elbírálása során felvett környezettanulmányból megállapítható, hogy az elítélt „szociális körülményei nem teszik lehetővé, mint krónikus vesebeteg számára a szükséges és megfelelő ellátás biztosítását; nagy valószínűséggel szabadlábon a kezelést elhanyagolná. A büntetés-végrehajtás szakorvosainak etikai megítélése, hogy – bár szakmai szempontból az elítélt súlyos betegségének ténye kétségtelen – helyzete a büntetés-végrehajtásnál maradása esetén stabilizálható, szakszerű gyógykezelése a BV Központi Kórházban biztosítható maradéktalanul.”

Az igazságügyi miniszter tehát „humanitárius” okból utasította el a kérelmet. Ennek során nem vette figyelembe, hogy a fogva tartott kérte a büntetés félbeszakítását, márpedig valakivel az akarata ellenére „jót cselekedni” – jelen esetben megmentése érdekében börtönben tartani – antihumánus dolog. Ráadásul a dialízishez kapcsolódó igen magas (szállítási, mozgatási) költségek miatt a 45 ezer forintos pénzbírság be nem fizetéséért kiszabott 300 (!) napos elzárás foganatosítása havi 90 ezer forintjába került az egyébként is anyagi nehézségekkel küzdő bv.-nek.

A büntetés félbeszakításának rövid tartamú alesete a súlyos beteg hozzátartozó meglátogatása, valamint a hozzátartozó temetésén való részvétel. Lásd erről az 5. táblázatot.

5. táblázat: Súlyos beteg hozzátartozó meglátogatása, temetésen való részvétel, 1997–2000



 

1997

1998

1999

2000

Felügyelet nélkül

213

254

218

147

Felügyelettel

6

8

Összesen

213

254

224

155

Forrás: BVOP

Az utóbbi vonatkozásában tapasztalt visszásságok szorosan összefüggenek a kilépések kérdésével. Amint azt fent már említettük, a Bv. tvr. 22. § (3) bekezdése értelmében az elítélt felügyelettel vagy anélkül meglátogathatja a súlyos beteg hozzátartozóját, részt vehet a hozzátartozója temetésén. A bv. intézet parancsnoka csak kivételes esetben tagadhatja meg a látogatást, illetőleg a temetésen való részvétel engedélyezését. Ezzel szemben a börtönmegfigyelő program keretében azt tapasztaltuk, hogy a temetésen való részvétel engedélyezésének megtagadása nem csak kivételes esetekre korlátozódik. A Szegeden fogva tartott V. Á. például a részvételünkkel lefolytatott parancsnoki meghallgatáson arról panaszkodott, hogy nem engedték el a nővére temetésére. Az elutasítást azzal indokolták, hogy az elhunyt nem volt kapcsolattartóként nyilvántartva, noha a Bv. tvr. szerint ez nem feltétel, a jogszabály ugyanis nem „kapcsolattartóként nyilvántartott hozzátartozóról”, hanem csupán hozzátartozóról beszél.

A reszocializáció és az ösztönzés szempontjából rendkívül fontos az úgynevezett EVSZ (enyhébb végrehajtási szabályok) intézménye is, amely a Bv. tvr. 28/A § értelmében akkor alkalmazható, ha az elítélt a szabadságvesztésből a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felét – de fogház fokozatban legalább 3 hónapot, börtön fokozatban pedig legalább 6 hónapot – kitöltötte és alappal feltételezhető, hogy a szabadságvesztés célja az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásával is elérhető. Ilyen esetben az elítélt 24 órát, kivételesen 48 órát meg nem haladó időre havonta legfeljebb négy alkalommal eltávozhat a büntetés-végrehajtási intézetből azokon a napokon, amelyeken nem végez munkát; a személyes szükségletére fordítható pénzt készpénzben is megkaphatja, és azt a büntetés-végrehajtási intézeten kívül költheti el; a látogatóját a bv. intézeten kívül is fogadhatja; felügyelete mellőzhető, amikor az intézeten kívül dolgozik.

Amint a 6. táblázatból jól látható, az EVSZ gyakorlatilag „áldozatul esett” a Döcher-ügynek, illetve az ürügyén megfogalmazott szigorító intézkedéseknek. Az előterjesztések számát a Bv. tvr. 1999-es módosítása szorította le. 2000. január 1-je előtt ugyanis a Bv. tvr. 7/A § (3) bekezdése szerint az elítélt vagy a védője is indítványozhatta enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását. Ilyen esetben a bv. intézet véleményezte és továbbította az indítványt az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásáról döntő büntetés-végrehajtási bírónak. A továbbítást csak akkor tagadhatta meg, ha azt egy éven belül változatlan tartalommal, ismételten terjesztették elő. Az 1999. évi CIV. törvény ezt a bekezdést kivette a jogszabályból, így most már az elítélt és védője nem indítványozhatja az EVSZ-t. Arról a bv. bíró a bv. intézet előterjesztése alapján dönt.

6. táblázat: Az EVSZ alakulása, 1997–2000


 

1997

1998

1999

2000

 

Előterj.

Eng.

Eltáv.

Előterj.

Eng.

Eltáv.

Előterj.

Eng.

Eltáv.

Előterj.

Eng.

Eltáv.

Börtön

1465

942

11045

1811

1035

14493

1474

606

7140

110

79

1627

Fiatalk. börtön

14

12

166

26

18

133

12

6

54

3

1

3

Fogház

214

201

5210

201

158

5124

149

107

2647

29

29

879

Fiatalk. fogház

15

13

97

12

9

123

12

3

53

0

0

33

Összes

1708

1168

16518

2050

1220

19873

1647

722

9894

142

109

2542

Forrás: BVOP

Ezzel együtt is feltűnő az EVSZ-eseknek engedélyezett eltávozások számának drasztikus csökkenése: míg 1998-ban 19 873 esetben, addig 2000-ben csupán 2542-szer került sor ilyen kilépésre. Ez nyolcszoros csökkenést jelent, noha az eltávozott, de vissza nem térő EVSZ-esek száma minimális volt: 1998-ban a majd húszezer kilépés mellett csupán 153-szor (tehát az esetek 0,7%-ában) esett meg, hogy az eltávozásra engedett személy az előírt időpontra nem tért vissza.

Végül említést kell tenni az átmeneti csoportról is, amelybe az a fegyház vagy börtön fokozatban büntetését töltő elítélt kerülhet szabadulása előtt két évvel, aki a büntetéséből már legalább öt évet kitöltött. A Bv. tvr. 29. § értelmében engedélyezhető az átmeneti csoportba helyezett elítélt számára, hogy eltávozzon a bv. intézetből 24 órát meg nem haladó időre, továbbá jutalomként ezt meghaladó időre, és részt vehet az intézeten kívüli munkában. Ez az intézmény rendkívül fontos, hiszen azoknak a társadalmi reintegrációját hivatott elősegíteni, akik hosszú időt (legalább öt évet) töltenek szigorúan szabályozott körülmények között, tehát akiknek az esetében a börtönártalmak jelentkezésének a legnagyobb az esélye.

7. táblázat: Átmeneti csoport (Á. cs.), 1997–2000



 

1997

1998

1999

2000

 

Á. cs.-ba helyezés

Á. cs.-ba helyezés megsz.

Á. cs.-ba helyezés

Á. cs.-ba helyezés megsz.

Á. cs".-ba helyezés

Á. cs.-ba helyezés megsz.

Á. cs.-ba helyezés

Á. cs.-ba helyezés megsz.

Fegyház

43

39

49

27

66

86

59

37

Börtön

21

21

24

23

37

35

17

33

Á. cs. létszám

 

107

 

178

 

284

 

430

Forrás: BVOP

Bár az átmeneti csoportba helyezett elítéltek száma a 7. táblázat tanúsága szerint növekszik, az átmeneti csoporttal járó és az intézet elhagyását lehetővé tevő kedvezmények alkalmazásának köre az esetükben is – helyenként az általános tendenciánál nagyobb ütemű – szűkülést mutat. (Lásd a 8. táblázatot.)

8. táblázat: A rövid tartamú eltávozások és kimaradások számának alakulása az átmeneti csoportba helyezetteknél, 1997–2000

 

Rövid tartamú eltávozás

Kimaradás

Eset

Eset






1997

204

952

43

78

1998

93

673

18

15

1999

474

735

1

1

2000

86

147

9

11

Forrás: BVOP

Számos, az eltávozási lehetőségek jelentős szűkülésével összefüggő panasszal találkoztunk a börtönmegfigyelő program során. A szegedi „Csillag” börtönben az egyik elítélt például kérelmezte, helyezzék átmeneti csoportba, és engedélyezzék, hogy külső munkahelyen dolgozhasson: keresetéből a 75 éves édesanyját szeretné segíteni, és némi pénzt gyűjtene a 2002-ben esedékes szabadulásáig. Maga a börtönparancsnok is zavarba jött, amikor elutasító döntését meg kellett indokolnia, hiszen a kérelmező hatodik éve dolgozik, és kapott ugyan két fenyítést, de emellett tizenhárom jutalmat is. Hirtelenjében azt tanácsolta, kérje az elítélt az áthelyezését fél év múlva újból. Ha továbbra is úgy viselkedik, ahogy eddig, előreláthatólag teljesíteni fogják a kérését. Az elítélt tiszteletteljesen azt válaszolta: a döntést annyira igazságtalannak érzi, hogy a hátralévő két évében már semmit sem kér a börtön vezetésétől. Ottjártunkkor egyébként már fél éve nem mehetett haza az átmeneti csoport egyik tagja sem. A látogatásunkat megelőző két hónapban egyébként is mindössze két elítélt kilépésére került sor.

Az börtönből való eltávozással kecsegtető intézmények fent vázolt visszaszorulása több szempontból problematikus. Nem lehet túlhangsúlyozni azt a szerepet, amelyet ezek az alkalmak a családdal, a külvilággal való kapcsolat fenntartásában játszanak. Ezen túlmenően azonban a túlzsúfolt börtönökben e lehetőségek „biztonsági szelepként” is funkcionálhat(ná)nak, hiszen nyilván könnyebb elviselni az élettér beszűkülésével járó feszültségeket, ha kilátás van hosszabb-rövidebb ideig tartó kimaradásra. Éppen emiatt a kilépéssel járó jogintézmények fontos motivációs eszközként is szerepelhet(né)nek a büntetés-végrehajtási dolgozók kezében.

Neveletlenül

Az elítélt neveléséért, reszocializációjának előmozdításáért a nevelő felel, aki a jogszabály értelmében köteles tájékozódni az elítélt életútjáról, a bűncselekmény elkövetésének okairól és körülményeiről, az elítélt szociális helyzetéről, családi és társadalmi kapcsolatairól, iskolai, szakmai végzettségéről, foglalkozásáról, munkaképességéről, érdeklődési köréről és szokásairól, a szabadulás utáni elképzeléseiről. A nevelő az elítéltről véleményt készít, és javaslatot tesz a biztonsági csoportba való elhelyezésére, illetve foglalkoztatására. A nevelőnek ebben a kezdeti szakaszban az elítélttel együttműködve kell kialakítania a nevelési tervet, amelyet szükség esetén módosít.

Feladata, hogy a szabadságvesztés-büntetés letöltése alatt végig figyelemmel kísérje az elítélt helyzetét, személyiségének fejlődését. A nevelő ír értékelő véleményt – többek között -az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazásának elrendelésére, a feltételes szabadságra bocsátásra, a pártfogó felügyelet alá helyezésre, az átmeneti csoportba helyezésre, a büntetés-félbeszakítási kérelemre, az átszállításra vonatkozó előterjesztések elkészítése előtt. A nevelő ellenőrzi és kézbesíti az elítélt leveleit, jogosult a leggyakoribb jutalmazási formák alkalmazásáról dönteni, az elítélt a nevelőhöz fordul panaszaival, kérelmeivel, és így tovább. A nevelő tehát kulcsszerepet játszik abban a folyamatban, amelynek jogszabályilag meghatározott célja az elítélt reszocializációja.

A gyakorlatban azonban a nevelők képtelenek eleget tenni a törvény által előírt feladataiknak. Börtönmegfigyelésünk során ezt ők maguk is megerősítették. Jelenleg egy nevelőre átlagosan 100-150 fogva tartott jut.[22] Könnyű belátni, hogy a nevelők túl kevesen vannak a fenti jogszabályi rendelkezésekben foglalt szerteágazó feladatok ellátásához. Napjuk nagy részét az adminisztráció tölti ki, egyéni nevelési tervek készítésére, különösen pedig azok végrehajtására nincs idejük és energiájuk. A Váci Fegyház és Börtön vezető nevelője ezért arra a munkakörre, amelyet ő és kollégái betöltenek, a szociális ügyintéző megnevezést tartaná megfelelőnek. Napi munkája gyakorlatilag nem áll másból, mint a különböző kérelmi lapok begyűjtéséből, iktatásából, azaz „adminisztrálásból és postáskodásból”.

A nevelők alacsony létszámát leginkább alacsony bérezésük magyarázza. Az egyik szegedi nevelő szerint a rendvédelmi szerveknél szolgáló személyek közül a büntetés-végrehajtási állomány tagjai kapják a legkevesebb pénzt. Egy másik általunk megkérdezett – nyolcévi gyakorlattal rendelkező – nevelőtiszt nettó fizetése 13-szor 55 000 forint évente, ehhez jön évi 40 000 forint ruhapénz. Őri szálláson lakik, saját lakás vásárlására semmilyen esélye sincs. Munkaidő után biztonsági őrként keres némi mellékest.

A BVOP-tól kapott adatokból azonban az derül ki, hogy a létszámot illetően – legalábbis papíron – korántsem tragikus a helyzet. A 2000. évi létszámtábla szerint az intézetekben 6478 rendszeresített – tiszti, tiszthelyettesi és közalkalmazotti – posztra 6214 személy jut, azaz a hiány mindössze 264 fő, a feltöltöttség 96%-os. A nevelők munkaterhe azonban 100%-os feltöltöttség mellett sem tenné lehetővé jogszabályban meghatározott feladataik maradéktalan ellátását, ami különösen a szabadulás előkészítése kapcsán vet fel gondokat.

A nevelőkre ugyanis a jogszabályok a szabadulás előkészítése kapcsán is fontos feladatokat rónak. A Bv. Szabályzat 196. § (1) bekezdése szerint „a szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet támogatni kell, hogy felkészülhessen a szabadulás utáni életre”. A 0116/1998-as országos parancsnoki intézkedés kimondja: „A nevelő a szabadulásra felkészítés során kellő időben – de legkésőbb a várható szabadulás előtt 6 hónappal – egyéni foglalkozás keretében hívja fel az elítélt figyelmét, hogy szállása, illetve megélhetése biztosítása érdekében tegye meg a szükséges intézkedéseket. [...] A nevelő folyamatosan kísérje figyelemmel az elítélt szabadulásra kerülését, ahhoz a szükséges segítséget adja meg.”

A nevelők idejét azonban olyan mértékben köti le a papírmunka, hogy erre már nincs kapacitásuk. Ezt a feladatot a leghatékonyabban a börtönökön belül dolgozó szociális munkások tudnák ellátni – így működik ez például a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében, Tökölön –, ehhez azonban több szociális munkás státust kellene biztosítani az intézetek számára. Egyes bv. alkalmazottak szerint a szabadításra való felkészítést az is nehezíti, hogy a nevelők számára tilos az elítélt családjával való kapcsolatfelvétel. Kérdés persze, hogy ha ez nem így lenne, változtatna-e a helyzeten, hisz – amint az a fentiekből kiderült – a nevelők jelenlegi feladataik ellátására sem mindig képesek. Nem véletlen tehát, hogy a Magyar Helsinki Bizottság börtönmegfigyelő programjában megkérdezett elítéltek már-már értetlenül fogadták azon kérdéseinket, amelyek azt firtatták, várnak-e – vagy valaha kaptak-e – valamilyen segítséget a büntetés-végrehajtástól munka- és lakásügyben. Az 565 megkérdezettből mindössze 11 mondta, hogy segítséget remél lakásügyében, míg egyetlen elítélt kapott eddig ilyen jellegű segítséget a bv.-től. Munkaügyben pedig a megkérdezettek közül eddig 37-en (6,6%) kaptak már segítséget.

A beilleszkedés kulcsfontosságú területein a büntetés-végrehajtás nem képes jogszabályban foglalt kötelességének eleget téve segíteni az elítélteket, akik így csupán családjukra, barátaikra hagyatkozhatnak. Mi történik azonban azokkal az elítéltekkel, akiket senki sem vár, akik senkire sem támaszkodhatnak? Ez kardinális kérdés a visszailleszkedés sikeressége szempontjából. Annak van ugyanis esélye a reintegrációra, akinek van miből élnie addig, amíg állást talál magának. Több elítélt elmondta, hogy 4-6 börtönben töltött év alatt a családi, baráti kapcsolatok az esetek nagy többségében felbomlanak, következésképpen csak magukra számíthatnak. Ha a pénzük nem tart ki a munka- és szálláshely megtalálásáig, kénytelenek lesznek ismét valamilyen bűncselekményt elkövetni. Ezt a csapdát a büntetés-végrehajtás is tisztán látja, de megfelelő anyagi forrás híján nem képes hatékonyan fellépni ellene.

A jogszabály adta lehetőségek is igen szűkösek: a dolgozó elítélt munkadíjából kell levonni a szabadulás idejére kötelezően tartalékolandó összeget. Ez 2001-ben körülbelül 7500 forintot jelentett. Ennyi állt a rendelkezésére annak a – szegedi „Csillagban” fogva tartott – elítéltnek is, aki szabadulása előtt elpanaszolta, hogy szülei meghaltak, felesége pedig elvált tőle. Nem akar visszamenni szülővárosába, mert attól tart, hogy újra kapcsolatba kerül korábbi bűntársaival. Ám mivel jelentkeznie kell az utolsó lakhelye szerinti rendőrkapitányságon, mégis kénytelen visszatérni. Ezt követően azonban szeretne azonnal továbbutazni, hogy ne kelljen találkoznia korábbi „rossz társaságával”. Mindezt – a hazautazást, majd a továbbindulást – összesen 7500 forintból kellene megoldania.

Azoknak az elítélteknek, akiknek nincs letéti pénzük, valamilyen jövedelemforrásuk (például nyugdíj) vagy családjuk, az intézet nyújthat különféle segélyeket, ám ezek szintén nem elégségesek az újrakezdéshez: ha az elítélt szabadulásakor nem rendelkezik pénztartalékkal, akkor kérelmére az intézet parancsnoka készpénzsegélyt, hazautazási vagy ruházati segélyt adhat, e segélyek összege azonban csekély.

Szabadulás után

Az elmúlt évek büntetőpolitikájának másik „kudarcágazata” az utógondozás. A hatályos szabályozás értelmében az utógondozás nem a büntetés-végrehajtás, hanem a pártfogó felügyeleti rendszer feladatkörébe tartozik. A Bv. tvr. 113. §-a szerint „az utógondozás célja az, hogy a szabadságvesztésből szabadultnak segítséget nyújtson a társadalomba beilleszkedéshez, és az ehhez szükséges szociális feltételek megteremtéséhez”. A 114. § (2) bekezdése kimondja, hogy „az utógondozást a hivatásos pártfogó végzi, a helyi önkormányzatok, a munkáltatók, a karitatív és öntevékeny szervezetek közreműködésével”. A hivatásos pártfogó a főszabály szerint a pártfogó felügyelet intézményének keretében látja el ezt a feladatot.

A szabadságvesztésből szabaduló elítéltek pártfogó felügyeletét a büntetés-végrehajtási bíró rendeli el, elsősorban azok számára, akiket feltételesen szabadlábra helyez. Akkor bocsátható az elítélt feltételes szabadságra, ha – különösen tekintettel a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartására és arra a készségére, hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető, és az elítélt büntetésének meghatározott részét kitöltötte. A feltételes szabadság időtartama azonos a büntetés hátralevő részével, de legalább egy év. A bv. bíró, amikor feltételes szabadságra bocsátja a feltételeknek megfelelő elítéltet, dönt egyúttal arról is, hogy pártfogó felügyelet alá helyezi-e. (Fiatalkorúak esetében a feltételes szabadságra bocsátás esetén kötelező a pártfogó felügyelet elrendelése.) A pártfogó felügyelet alatt álló személy köteles a jogszabályban és bírósági határozatban előírt magatartási szabályokat megtartani, a pártfogóval rendszeres kapcsolatot tartani, és részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni. A magatartási szabályok kötelezettségeket és tilalmakat írnak elő annak érdekében, hogy a pártfogolt képessége szerint dolgozzék, és törvénytisztelő életmódot folytasson.[23]

Kivételes esetben a bíróság azt a teljes büntetését kitöltő elítéltet is pártfogó felügyelet alá helyezheti, akinek az „újabb bűncselekmény elkövetésének megelőzése és a társadalomba való beilleszkedése érdekében irányításra és ellenőrzésre van szüksége”. (A 2000-ben szabadult 6708 személy közül összesen 198 személy [2,9%] kapott pártfogót.)

A Bv. tvr. 114/A §-a kimondja: „A büntetés-végrehajtási intézet megállapítja, hogy az elítélt a szabadulása után hol kíván letelepedni és rendszeresen munkát végezni; elősegíti, hogy az elítélt rendezze a szabadulása utáni letelepedésével és munkába állásával kapcsolatos ügyeit. A feladatok teljesítése érdekében a büntetés-végrehajtási intézet az elítéltet meghallgatja, szükség esetén megkeresi azt a hivatásos pártfogót, akinek az illetékességi területén az elítélt letelepedni kíván, hogy nyújtson segítséget a letelepedéséhez és a munkába állásához, illetőleg a megkezdett tanulmányok folytatásához.” [Kiemelés tőlem – K. A. K.] Ez azt jelenti, hogy a hivatásos pártfogóknak elméletileg nemcsak a pártfogó felügyelet alá helyezett szabadulókkal kellene foglalkozniuk, hanem minden arra rászoruló szabaduló elítélttel. A valóság ezzel szemben az, hogy az alulfinanszírozott pártfogói rendszer még alapfeladatának ellátására is képtelen.

A pártfogói rendszerrel kapcsolatos elítélti szkepszisre utalnak azok a válaszok, amelyeket a börtönmegfigyelő programban megkérdezett elítéltektől a várható pártfogói segítség tárgyában kaptunk. Az 565 válaszadó közül mindössze 23-an várnak segítséget pártfogójuktól lakásügyben és 51-en munkaügyben. Nem csoda, hisz mindössze egyetlen elítélt mondta, hogy pártfogójától már kapott segítséget lakásügyben, és csak négyen számoltak be munkaügyben kapott segítségről.

A jelenlegi pártfogói rendszer nem mozdítja elő az elítéltek visszailleszkedését, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük mindazokat a nehézségeket, amelyekkel a pártfogóknak szembe kell nézniük. Kerezsi Klára szerint nincs és nem is volt a pártfogói tevékenységnek hosszú távon gondolkodó „gazdája”. A szolgálat megosztva működik: a fiatalkorúakkal a megyei gyámhivatal mellett működő hivatásos pártfogók foglalkoznak, a felnőtt korúakkal kapcsolatos feladatot ellátó pártfogók pedig a megyei (fővárosi) bíróságok mellett működnek. A felnőttkorúak pártfogó felügyeletét és utógondozását mindössze 65 hivatásos pártfogó végzi, míg például 2000-ben 18 500-nál is magasabb volt az ügyszám – egyes megyékben egy pártfogóra 700 ügy jut. A pártfogók idejének nagy részét felemészti az adminisztráció. Az infrastrukturális feltételek „kőkorszakiak”, hiányzik a továbbképzés. Az európai országok többségében a pártfogó szolgálatok alapfeladatai közé tartozik a börtönbeli munka, ezzel szemben Magyarországon nincs intézményesített együttműködés a pártfogó szolgálat és a büntetés-végrehajtás között, noha ez biztosíthatná a felügyelet és a gondozás folyamatosságát feltételes szabadságra bocsátáskor, és bizonyos mértékig tehermentesítené a nevelőket is.[24]

A kriminológus a pártfogó szolgálat helyzetével kapcsolatban hasonló következtetésre jut, mint ami az bv. egészének helyzetével összefüggésben levonható: „1997-től kezdődően [...] a büntetőpolitika a bűnözés sokszínű jelenségére a legegyszerűbb választ, a generális szigorítást adta. [...] Ez a büntetőpolitikai »rövidlátás« nem csak fenntartotta az alternatív szankciók végrehajtásával kapcsolatos és problémákkal terhelt gyakorlatot, de új megoldások keresését sem ösztönözte. [...] A differenciálatlan büntetőpolitika nem vette tekintetbe a szigorítások következményeit [...] és költségkihatásait sem.”[25]

Büntetőpolitikai öngólok

A bűnözés visszaszorításáért szigorú büntetésekkel fellépni kívánó kriminálpolitikából hiányzik az átfogó, összetett szemlélet. Megáll a szigorú büntetéseknél, és nem gondolja át, mi lesz azután, hogy a szabadságvesztésre ítélt személy bevonul a börtönbe. Nincs elég nevelői státus, nincsenek meg a lehetőségek és a források arra, hogy a büntetés-végrehajtás tényleges reszocializációs tevékenységet fejthessen ki, vagy legalább azt biztosíthassa, hogy a családi és baráti kapcsolatok nélkül maradt szabaduló elítélt egy hónapig meg tudjon élni újabb bűncselekmény elkövetése nélkül. Ez persze újratermeli azt a bűnözést, amely ellen a szigorú büntetőpolitika fel kíván lépni. Amennyiben a jövőben is ennyire egyoldalú lesz a bűnözés kérdésének megközelítése, a zsúfolt börtönök továbbra is megmaradnak a „bűnözés egyetemeinek”, és beigazolódik az a pesszimista vélemény, amely szerint a szabadságvesztés „drága módszer arra, hogy rossz emberekből még rosszabbakat csináljunk”.[26]

Az elmúlt öt év szigorú büntetőpolitikája egyoldalú és a kitűzött célok megvalósítására alkalmatlan konstrukció. Csak annyiban eredményes, hogy ismét a 80-as évekbeli szintre duzzasztotta a börtönnépességet, jelentősen növelte a „rács mögé” kerülők számát, ezen túlmenően azonban nem kínál megoldásokat. Nem tud mit kezdeni a túlzsúfoltság miatt kialakulóban lévő kritikus helyzettel, elsorvasztja a reszocializáció intézményeit, nem teremti meg a hatékony nevelés és utógondozás szervezeti, személyi és anyagi feltételeit. Nem lép fel hatékonyan a bűnözéssel szemben: hosszabb-rövidebb időre elraktározza a bűnelkövetőket, majd minden segítség nélkül visszaengedi őket a társadalomba, ezzel inkább fokozza, mint enyhíti a kriminalitás problémáját.

Jegyzetek

[1] A belügyminiszter irányította rendőrségnek és a legfőbb ügyész vezette ügyészi szervezetnek a bűnüldözés területén nem sikerült látványos eredményeket elérnie. Igaz ugyan, hogy 1999-ben és 2000-ben csökkent az ismertté vált bűncselekmények száma (azóta újra emelkedik), ám a nyomozások eredményessége folyamatosan romlott. Tehát ma a bűncselekmény elkövetőjének nagyobb az esélye arra, hogy személye ismeretlen maradjon, mint volt 1998-ban.

[2] Jellegzetes példája ennek, hogy az IM honlapján (www.im.hu/fooldal/cikk/cikk.phtml?cikkid=2028) található tárca-önértékelésben olyan „sikerekről” számolnak be, mint például a börtönök „telítettségi” (valójában zsúfoltsági) mutatójának az 1998 végi 136%-hoz képest 160%-ra emelkedése. Jellemző az is, hogy míg az elítéltek elhelyezési körülményeiről tizenegy sorban, a pártfogói hálózatról öt (!) sorban emlékeznek meg, addig a büntetés-végrehajtási intézetekben történő – a tárca által kiemelt feladatként kezelt – hitéleti tevékenységről tizennyolc sorban.

[3] 1991-ben a jogerősen elítélt felnőttek 63,62%-a volt büntetlen előéletű, míg 1995-ben 63,71%-a. Azóta a büntetlen előéletű elítéltek aránya évről évre csökken, 2000-ben már csak 59,15% volt. Táblázatok az IM/STAT/2001/SAJÁT/158. sz. jelentés melléklete. IM Kodifikációs Elemző és Statisztikai Főosztály, Bp., 2001. 26.

[4] A program tapasztalatainak részletes ismertetését lásd: Kádár András Kristóf – Kőszeg Ferenc (szerk.): Kettős mérce: börtönviszonyok Magyarországon. Magyar Helsinki Bizottság, Bp., 2002.

[5] A gondatlanságból elkövetett emberölés büntetési tétele például a módosítás hatálybalépését megelőzően öt évig terjedő szabadságvesztés volt, a módosítás eredményeképpen egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés lett. A törvény többek között emelte – egy évről kettőre – a könnyű testi sértésért és a magánlaksértésért kiszabható szabadságvesztés tartamát is.

[6] Kertész Imre: Miért zsúfoltak a börtönök. In: Belügyi Szemle, 2002/2–3. 85–99. o.

[7] Uo. 89. és 91. o.

[8] Nagy Ferenc: Adatok és gondolatok a börtönnépesség alakulásáról. Belügyi Szemle, 2002/2–3. 74. o.

[9] Kertész Imre, i. m. 94. o.

[10] Dr. Bökönyi István, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka közlése (elhangzott a Belügyi Szemle sajtótájékoztatóján, 2002. május 16-án).

[11] Bv. tvr. 30. § (2)

[12] Tari Ferenc: Hosszú távú börtönfejlesztés. Börtönügyi Szemle, 1996/3., 40. o.

[13] http://www.cpt.coe.int/en/reports/inf2001-02en.htm

[14] Bökönyi István: A magyar büntetés-végrehajtási szervezet helyzete, fejlesztésének időszerű feladatai. In: Belügyi Szemle, 2002/2–3., 12. o.

[15] Nagy Ferenc, i. m. 68. o.

[16] Uo. 70. o.

[17] Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R. 87/3. számú ajánlása

[18] Lőrincz József – Nagy Ferenc: i. m., 22. o.

[19] Uo.

[20] Uo. 109. o.

[21] Uo. 113. o.

[22] Bökönyi István, i. m. 14. o.

[23] Ilyen különösen a munkával, a kereset felhasználásával, az időszakos jelentkezéssel, az esetleg szükséges gyógykezeléssel, megelőző-felvilágosító egészségügyi szolgáltatáson való részvétellel kapcsolatos kötelezettség, illetőleg a lakó- és munkahely önkényes megváltoztatásának, meghatározott helyek látogatásának vagy egyes személyekkel való érintkezésének a tilalma.

[24] Kerezsi Klára: A hazai pártfogó szolgálat átalakítása. In: Belügyi Szemle, 2002/2–3., 185–201. o.

[25] Uo. 188–189. o.

[26] Idézi: Nagy Ferenc, i. m. 76. o.






































































































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon