Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

A palesztin szélsőségesek bevallott célja az, hogy meghiúsítsák az arab–izraeli béketárgyalásokat. E célt szolgálják a hetek óta tartó merényletek és az Izrael északi településeire zúdított heves aknatűz, amelyeknek izraeli katonák és polgári személyek estek áldozatul. Az izraeli kormány nagyon is tudatában volt a támadások céljának, épp ezért tanúsított sokáig önuralmat és tartózkodott a visszavágástól. Számolnia kellett azonban saját ellenzékével, amely szintén nem lelkesedik a béketárgyalásokért, és igyekszik meggyőzni a közvéleményt, hogy a kormány gyenge, és kész „kiárusítani” az országot. Ha a kormány túl sokáig tűri ellenintézkedések nélkül a támadásokat, elveszítheti hitelét, nélküle pedig nem kapja meg a szükséges társadalmi támogatást, ha majd eljön a döntés ideje. Nagyon is jellemző izraeli politikai dilemma ez.

Bármennyire vontatottan haladnak is az arab–izraeli béketárgyalások, bármennyire is előreláthatatlan a kimenetelük, minden bizonnyal hamarosan eljön a döntés napja, amikor választani kell a béke vagy az újabb konfrontáció között. Kevesen vannak tudatában annak, hogy az esetleges arab–izraeli kiegyezés mindkét táborban szinte elkerülhetetlenül tragikusan súlyos belső összeütközéseket fog maga után vonni. Ez a palesztin–izraeli konfliktus egyedülálló jellegének a következménye. Nincs a világon olyan nemzetiségi viszály, amelyben mindkét oldalon a konfliktust képező egész anyaország lenne a tét.

A palesztinok és a zsidók egyaránt rengeteg történelmi, földrajzi, gazdasági, vallástörténeti, aktuális politikai és más, nagyon is nyomós érvekkel tudják bizonyítani (és bizonygatják is), hogy joguk van Erec Izrael, vagyis Palesztina egész területének birtoklására. Éppen ezért, ha megegyezés születik, az elkerülhetetlen területi kompromisszum mindkét fél számára sokkal fájdalmasabb lesz, mint olyan viszályokban, amelyekben az „anyaország” (tegyük fel, Magyarország vagy Románia) kénytelen lemondani egy országrészről (tegyük fel, Erdélyről). A zsidók szemszögéből nézve, Hebron épp úgy Erec Izraelhez tartozik, mint ahogyan a palesztinok szemében Jaffa Palesztina szerves része. Mindkét fél úgy fogja érezni, hogy „húsba vágó” engedményekre kényszerül.

És mindkét táborban lesznek, akik nem tudják majd elfogadni a kompromisszumos döntést, és már most is minden tőlük telhetőt megtesznek a döntés meghiúsítása érdekében – hiszen, mint már mondtuk, csakis kompromisszum lehet minden lehető megegyezés lényege.

Előrelátó politikusoknak számot kell vetniük tehát az előreláthatóan kialakuló helyzettel. Az egyik lehetőség, persze, a meghátrálás a várható indulatkitörések elől, a „belső béke” előnyben részesítése az ellenséggel való kiegyezéssel szemben. Annál is inkább, mert tagadhatatlan, hogy még a legjobban körülbástyázott megoldás is rengeteg rejtett biztonsági kockázattal jár. („Mi lesz, ha az ellenfél nem tartja be a megállapodást? Mi lesz, ha valamilyen katonai puccs nyomán egy szélsőséges kormány kerül uralomra a szomszéd országban?”) Aki azonban úgy véli, hogy a mostani helyzet folytatása még sokkal nagyobb kockázattal jár, mint a békés megegyezés, az nem választhatja a meghátrálást és a „belső béke” langyos kényelmét. Számára politikai szinten nincs megalkuvás a kompromisszumos béke ellenzőivel, és teljesen bizonyos benne, hogy ha majd a többség (még ha csekély többség lesz is) „igen”-t mond a megállapodásra, akkor a megállapodást végre is kell hajtani. Ha azonban a politikai hajthatatlansághoz emberi ridegség és értetlenség járul, akkor az elkerülhetetlen konfrontáció akár polgárháborúvá is fajulhat. Hiszen a politikai ellenfél is ember… Hát még, ha indulatain kívül valós érvekkel is igazolja álláspontját.

Hol a határ az ellenzékkel való határozott politikai konfrontáció és az ellentábor emberi megértése között? Meddig mehet el egy kormány az ellentábor lélektani helyzetének belátásában, és milyen gyakorlati politikai következtetéseket kell levonnia ebből? Mit kell tennie és mit kell vállalnia, hogy határozottan megvalósítsa helyesnek tartott elképzeléseit, és közben mégse kényszerítse az ellenzéket a kétségbeesett ellenállás útjára? Általánosabb megfogalmazásban: hogyan kell a kormánynak és az ellenzéknek egymáshoz viszonyulnia válságos helyzetekben? Erről osztotta meg a minap gondolatait Joszi Szarid, az izraeli kormány környezetvédelmi minisztere, a baloldali Merec (Emberjogi párt) egyik vezetője.

• Külföld