Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

1.

Mintegy öt hónappal ezelőtt gördült be emlékezetem a nosztrai börtön udvarára. Aztán Nyugat-Németországba utaztam, megrendeztem Hamburgban börtöndarabomat, A kihallgatást, két hónapig Nyugat-Berlinben éltem a világomat, utaztam, verseimmel bajlódtam, előadásokat és felolvasásokat tartottam, esendő cikkeket írtam – életemben először! – német nyelven, már hazafelé készülődőben egy novellát izzadtam ki magamból, témája – az 1956. november negyedikéről ötödikére virradó éjszaka – harminc éve nyugtalanít, ebbe a könyvbe is be akartam dolgozni, de utolsó pillanatban mindig kitértem e kihívás elől. Új korszakunk első éjszakája – tele vérrel, halállal, csalással, öncsalással, felesleges-szép áldozatokkal: nem csak időben, hanem térben is eltávolodva egyszer csak belefogtam, mintegy vezekelve, amiért olyan sokáig hagyom állni magam (és Petőczöt) az apró termetű nevelőtiszt gyűlöletének sugárözönében.

Novellám ugyanis visszafordulás volt abba a múltba, amelytől lázas tevékenységem ellenére egyetlen napra sem tudtam teljesen eloldani magam. Igaz: börtöndarabom alapélménye nosztrai fogantatású, és miközben a gyanútlan német színészeknek a szituációkat és embereket elemeztem, nem egyszer magamról kellett beszélnem, ahogyan svejkes, donquijotés vagy robinhoodos tartással evickélek a nosztrai lét hétköznapjaiban. De magyarázataim praktikusak és anekdotisztikusak voltak, és nem csillapították rossz érzésemet, hogy elmenekültem valami elől. Iskolakerülő voltam – most fülön fogom és visszavezetem magam tanulóéveim színterére.

1987. december 3-át írunk. Az elmúlt napokban áttanulmányoztam nosztrai verseimet és levelezésemet Verával és anyámmal. Halottak közt lopódzom vissza a börtönbe, színültig tölt a túlélők pimasz fölénye és rossz lelkiismerete. Mielőtt még magamra csuknám az első zárkaajtót, ide kell iktatnom egy új halottat is.

Ültem májusban behunyt szemmel az írógép mögött, és visszaképzeltem magam a füves váci udvarra, ahol még sapkában és hátratett kézzel is boldogító volt a séta. Egyszer csak hátulról, hihetetlenül életszerűen, fülembe csapódott egy rekedt hang: „Te vagy az, Eörsi?” Láttam magam, amint bólintok. „Cserbakői Endre vagyok.”[SZJ] Leállítottam a filmet, zavaros, kényelmetlen érzés fogott el. A rekedtes hang tulajdonosa legalább tíz éve fel sem ötlött az emlékezetemben. Az egyéni kegyelemmel szabadultak rossz lelkiismeretével földet dobáltam emlékére: ő utolsó percig leülte tizenöt évét (életfogytosnak ennyit kell ülnie, ha nem kap előbb kegyelmet), még azt a két hetet is, amelyet az 1963-as általános amnesztia után „tévedésből” szabadlábon töltött. Amíg ült, sajnáltam, de a kisujjam sem mozdítottam érte. (Tudomásom szerint csak Bibó István próbált interveniálni[SZJ] a börtönben maradt politikai elítéltek érdekében, de levelének címzettje, Kádár János még csak válaszra sem méltatta.) Szabadulása után megnyugodva napirendre tértem az ügye fölött. 1971 óta nem is tudakozódtam felőle. Amikor az írógépnél váratlanul megszólított, kinyomoztam a címét és felkerestem. Nem hízeleghetek magamnak azzal, hogy pusztán a rossz lelkiismeret vezérelt. Emlékezetem szekerét akartam kihúzni a kátyúból, e könyv érdekei parancsolták, hogy teremtsek kapcsolatot vele – járulékos érzéseim csak díszítő elemül szolgáltak.

Pomázon lakott, kis kertes házban. Sietett felém, a kertajtót kinyitni, arckifejezése a régi – mindig úgy nézett még másra figyelve is, mintha éppen meg akarna szólalni, hogy eldöntsön egy létfontosságú vitát –, sőt, arca is a régi, csak éppen hamuszürke színben – soha életemben nem láttam ilyen színű eleven arcot. „Mondd csak, amikor elszállítottak bennünket Vácról” – kezdte már a kertajtóban –, „téged is szökési kísérlettel vádoltak, mint engem?” Ellenállhatatlanul komikus volt ez a „Mondd csak” 29 év és 7 hónap után – mintha azóta egyfolytában ez a kérdés foglalkoztatta volna. A börtönadminisztráció szétválasztott bennünket, feltehetően egy beszélgetés kellős közepén; semmi sem indokolja, hogy ne folytassuk ezt, immár a közbejött események megvitatásával. De meg kellett várnia, míg felbukkanok: csak én jelentkezhettem először, mert én sétálok az élet naposabb oldalán.

„Mondd csak” – kérdezte még mindig a kertben –, „belőled tényleg veréssel akarták kicsikarni Nosztrán, hogy részt vettél az általam szervezett szökési kísérletben?” Ő Kunszabótól szerezte értesülését, akivel együtt raboskodott a Gyűjtőben; Kunszabó találkozott Petőcz-cel – tanúk voltak valamelyik perben –, és tőle hallott megkínzatásomról. „Egyszóval nem igaz?” – kérdezte fejcsóválva. Már bent, a csinos igénytelenséggel berendezett, elfüggönyzött szobában fojtott-rekedt hangon elmesélte: azzal vádolták az Operatív Osztályon, hogy egy hajókirakodás alkalmával[SZJ] meg akarta ölni az őrt. A fegyveres kitörésben mind a hatan részt vettünk volna, ezért szállítottak át bennünket különböző fegyintézetekbe. A bizonyítékok vitathatatlanok, a per előkészületei folynak – csak őszinte, feltáró jellegű vallomással mentheti meg a bőrét. A kíberek egyre gyakrabban hallgatták ki, a hangnem egyre gorombább lett, veréssel fenyegették, aztán egyszer csak elaludt az ügy: nyilván belátták, hogy ilyen jellegű koncepciós pernek nem lehet már hitele. A vádaskodást mégsem úszta meg következmények nélkül. Nem engedték dolgozni, amikor rabtársait már munkára vitték. Másfél év elmúltával tudta meg egy ügyésztől: a kartonján az áll, hogy „szökési kísérlet gyanúja”. Nem sokkal ezután feloldották a tilalmat.

Rekedt elbeszélését borzalmas köhögési rohamok szakították meg. „Roncs vagyok, Pistám” – mondta –, „teljesen tönkretettek.” Szégyenlősen elmosolyodott. „Sebaj.” Dióhéjban elmesélte korai karrierjét. Húszéves korában megnősült, kimaradt a Lenin Intézet nappali tagozatáról, és a Tervhivatalban lett a katonai ügyek előadója. Itt elkövette azt a tragikus vétséget, hogy egy letartóztatott tábornok kétgyerekes feleségének – mint később kiderült: özvegyének – elkobzott lakása helyett egy másik, kisebb lakást utaltatott ki. Rákosi Mátyás személyesen hívatta, és olyan hatásosan váltogatta a kihallgatás során a nyájas hangot a brutális fenyegetésekkel, hogy kótyagos fejjel támolygott ki a szobájából. „Teljesen összezavart” – mondta rekedtes, álmatag hangon –, „hihetetlenül jól csinálta”. Kisvártatva elvesztette állását, letartóztatták, Nosztrán töltött egy évet, majd szabadult, folytatta tanulmányait a Lenin Intézetben. Aztán jött a forradalom, az egyetemisták Katonai Tanácsának tagja lett, később kormánybiztosi rangban átvette az egyik tisztiiskola parancsnokságát.

Őszintén szólva már akkor sem tudtam, vajon igazak-e mindezek a történetek. Hazugságról szó sem lehetett – de vajon nem fabulál-e időnként Bandi? Átéli és hiszi minden szavát, de a szobában a kalandos csoda szelleme lebegett. Ki tudja, milyen filmek peregnek végig egy emberben tizenöt év alatt, míg a rács mögött ül. 1956. november negyedike után lefolytattak egy pert, melynek nyugodtan adhatjuk a „Nagy Imre és társai” nevet. E pernek sokmillió vádlottja volt, a felnőtt magyar lakosság túlnyomó többsége. Több százat – talán ezret, kétezret is – kivégeztek[SZJ] közülük, aztán egyenként, majd amnesztiákkal kiszabadultak a jómadarak – Cserbakői Endre azonban e per utolsó vádlottjaként, mondhatni valamennyiünk helyett végigülte a büntetését, a büntetésünket, és pusztán képzeletének játékaival védekezhetett a világ ellen. Most ül a szobában, mesél, én baloldalán, a kanapén ülök, vele szemben az asztal túloldalán a felesége, ötven év körüli igen egyszerű asszony, házi köntösben, és csodálattól tágra meredt szemmel hallgatja, nyilván nem először, ezt a rendkívüli curriculum vitae-t. A rabkórházban ismerkedtek meg, ahol a nő műtősként dolgozott, nem tudom, milyen rangban, mint a büntetés-végrehajtás alkalmazottja. Egymásba szerettek, összeházasodtak még Bandi rabságának idején, az asszonynak persze le kellett szerelnie. Ez is romantikus történet, ráadásul igaz, lehet, hogy minden igaz itt, nincs kedvem a szavak után nyomozni. „Nekem csak egyvalami sikerült egész életemben” – mondja Bandi –, „a házasságom.” „Ugyan – mondja könnyesen az asszony –, ne viccelődj.” – „Asszonyom – hallom a saját hangomat –, ilyesmit az ember nem mond viccből régi barátja előtt, akit évtizedek óta nem látott.” Bandi most kevésbé romantikus hétköznapjaikról beszél – éhbérért dolgozik az Országos Fordító Irodának, kiszolgáltatottnak, kizsigereltnek érzi magát, mégsem mer önállósulni, sem valamilyen fordítói szövetkezethez csatlakozni, mert beteg. Átadok egy Beszélőt, örül neki, de gondterhelten, „Hova dugjam?”, körülnéz, őt Pomázon még mindig szemmel tartják, tavalyelőtt, amikor külföldről látogató jelentkezett be hozzá, két fiatalember úgy megverte saját kertjében, hogy kórházban kötött ki, és elmaradt a várt találkozás. A Beszélőt olvassa időnként, olvasta több cikkemet, sőt könyvemet is, és arra az elhatározásra jutott, hogy magnóra mondja az emlékeit. Küldjek ki hozzá valakit, hogy megkezdhessék a munkát, mert ki tudja, mennyi idő áll még a rendelkezésére. Az asszony tiltakozik, Bandi megsimogatja, aztán kikísér, az udvar már sötét, megfogja a karomat, „Pistám – mondja –, tudnotok kell, hogy én mindig veletek voltam.” Némán állunk egymással szemben, hallgatom hörgő lélegzetvételét.

Egy hét múlva felhív, budapesti kórházból. Trombózisa van. Meglátogatom. Pizsamájában otthonosan rabszerű. Még nehezebben lélegzik, de legalább nincsenek köhögési rohamai. Alighanem túl van a nehezén, habár talán lesz még egy műtétje. Mindenesetre küldjek be hozzá minél gyorsabban valakit magnóval. Nagyon sok a mondanivalója, a kórházban el is kezdhetnék a munkát. Azt hiszem, az jár a fejében, hogy a kórházi forgatagban kevésbé van szem előtt, mint Pomázon. Megnyugtatom: Kis János filozófus, a Beszélő egyik szerkesztője a napokban felkeresi, hogy megbeszélje vele a magnózás részleteit. Bandi hamuszürkén mosolyog, kezet rázunk, megígérem, hogy még egyszer teszem tiszteletemet, mielőtt Németországba utaznék. Három nap múlva felhív Kis János: Bandi meghalt. Meglátogatta, de már nem találta a kórházban; vizsgálat közben rosszul lett, és egy másikba szállították. Itt sikeres műtétet hajtottak végre rajta, de annyi alvadásgátló gyógyszert adagoltak belé, hogy műtét után nem bírták a vérzést elállítani. A magnós beszélgetés anyaga utolsó cseppig kifolyt belőle a műtőasztalon. Temetése napján én már Hamburgban időztem. Úgy is mondhatnám, patetikus metaforával élve, hogy bennem temetetlenül maradt.

Hazaérkezve úgy éreztem, el kell földelnem, mielőtt még berendezkednék új, márianosztrai lakhelyemen.

2.

A Pallas-lexikon tanúsága szerint Nagy Lajos 1352-ben pálosrendi kolostort alapított Márianosztrán. 1552-bcn lerombolták az épületet. 1711-ben a pálosrendiek új kolostort emeltek a helyén. II. József becsukatta ezt; 1854-ben azonban ismét kitárult súlyos kapuja, majd be is csukódott, az első rabszállítmány mögött. 1912-ben 369 női fegyenc töltötte itt büntetését, 72 hálószoba, 5 munkaterem, 183 magánzárka (közte 6 sötét) állt az elítéltek rendelkezésére. Tudásomat korszerűsíteni szeretném, ezért felütöm az 1961-ben kiadott Új Magyar Lexikont. „A felszabadulásig női fegyintézet volt” – ezt közli velem, semmi többet. A jámbor szerkesztők nyilván államtitoknak vélték, hogy a felszabadulás után férfi-fegyintézetté minősítették át, a Rákosi-korszakban pedig a politikai foglyok egyik hírhedt gyűjtőhelye lett. „Ne csak őrizd, gyűlöld is őket” – ilyen szövegű felirat biztatta az őröket, akiknek rossz tulajdonságai közé nem tartozott az engedetlenség. Az efféle felszólítás a szocialista humanizmus sztálini bimbózása idején a verést, a kínzást nem csak engedélyezi, hanem hétköznapi rutinná, sőt mi több: erénnyé avatja. Az apró termetű nevelőtiszt közvetlen hangvételű üdvözlő szavai fenyegetésbe burkolják az őszinte bánatot, amiért az új kormányzat nyámnyila tilalma meggátolja, hogy azon nyomban félholtra veressen bennünket a börtönudvaron.

1957. augusztus 8-án, amikor megérkeztünk Nosztrára, alig néhányan lézengtek a zárkákban. A fegyintézet ugyanis a forradalom napjaiban az ostrommal fenyegető tömeg nyomására kiengedte rabjait. A parancsnokot, Tóth alezredest később támadták emiatt, holott nyilvánvaló, hogy kapitulációjával életeket mentett meg; tartósan amúgy sem tudta volna visszaverni a felfegyverzett tömeget. Nosztra sorsa felől – hogy ismét szigorított fegyintézet lesz – csak akkor döntöttek, amikor új rabtömegek áramlottak friss ítélettel a letöltő házakba. Néhány hónap alatt Nosztra is megtelt, a magánzárkákban ’59 tavaszán már négy-öt ember szorongott.

A papok tudták, hova építkezzenek: a táj varázsa már az udvaron szíven ütött. De az L alakú építmény is szép volt, a rácsos ablakok ellenére sem bírt börtönhatást kelteni. Egyik szárnyon az irodaépületek és az őrszemélyzet helyiségei, a másik, magasabb épületszárnyon a zárkák, középen pedig a használaton kívüli templom díszelgett. A teret a másik két oldal felől falak és rácsok határolták, a szögletekben őrtornyok magasodtak, látni lehetett a géppisztolyos őröket is. Bevezettek bennünket a magánzárka-épületbe – a hosszú földszinti folyosó egyik végében meztelenre kellett vetkőznünk, így sétáltunk át a vizslató őrök előtt a folyosó másik végébe, ahol a kőpadlón kis kupacban vártak már új ruháink. Felsorakoztunk az őrök előtt – emlékezetem szerint négyen vagy öten voltunk, mert máshonnan is érkeztek velünk egy időben elítéltek –, ezek nevünk, bűncselekményünk, ítéletünk és lakcímünk után tudakozódtak. Amikor bemondtam, hogy „Budapest V. kerület, Szemere u. 9.”, egy fekete hajú, sötét bőrű, zömök, kissé hajlott tartású őrmester, Pickler nevezetű odahajolt a hatalmas termetű, vállas Lőrincz törzsőrmesterhez, aki az épp szolgálatban lévő váltás körletparancsnoka volt, és súgott neki valamit, de úgy, hogy én is halljam. „Tudod, az a nő”, ezt hallottam, és Lőrincz már kérdezte is: „Emelet?” – „Első” válaszoltam tompa dühvel, egymásra néztek. Pickler bólintott, engem görcsbe rántott a lehetetlenség, hogy jön ez a két szadista monstrum ahhoz, hogy akár csak lássa is Verát? Sejtettem, hogy blöffölnek csak, ki akarnak hozni a sodromból, egymásra vigyorogtak, majd vissza rám, és mégis bepottyantam a csapdájukba, „Mit tudhatnak ezek Veráról?”, gondoltam, „Semmit, persze, hogy semmit”, válaszoltam magamnak rögtön, de az a tény, hogy célozgatnak rá, és még egyszer összenevetnek, úgy hatott rám, mintha békák közé tunkolták volna, iszapos pocsolyába, még most is ráz az undor, ha erre a jelenetre gondolok. (A fent említett két őr különben halk beszédű volt és szenvtelen, nyilvánvaló gyűlöletüket kordában tartották, roppant testi erejük azonban önmagában is fenyegetés volt. Lőrincz néha kék atlétatrikóban jelent meg záráskor vagy nyitáskor a cella ajtajában, és ilyenkor elképzelhettük, miként kamatoztatta izmait, amikor még nem kötötték gúzsba előírások. Egyszer azonban – ezt már a Gyűjtőfogházban hallottam – állítólag elvesztette önuralmát, és rácskopogtató kalapácsával agyonütött egy rabot, amiért is négy évre ítélték.)

Valamelyik első emeleti zárkában helyeztek el, első cellatársaim várpalotai bányászok voltak. Egy őszes bajszú, sovány bácsira és egy cigányos bőrű, kissé dadogó fiúra emlékszem. Szótlanok voltak, talán gyanakvásból, alig beszéltünk egymással. Nevüket már régen kirostálta az idő. Igen sok név, arc, esemény hullt ki emlékezetem szitáján ebből a márianosztrai korszakból. Az események sorrendjét sem tudom teljesen rekonstruálni. Több mint húsz hónapot töltöttem itt munka nélkül, tucatnyi vagy még több cellában, mert a parancsnokság, talán hogy túlzottan össze ne szokjunk, vagy hogy a spiclik fluktuálását biztosítsa, gyakran rendelt el úgynevezett zárkarendezést. Lakosztályaink – az úgynevezett magánzárkák – berendezése egyforma volt: L alakban elhelyezett emeletes vaságyak, ezeken szalmazsák, pokróc – ötödik lakó esetén még egy szalmazsákot kaptunk –, egy hokedli, egy asztal, rajta evőcsészéink, az asztal alatt lavór, vizeskanna, az ajtó melletti sarokban kibli. A cellák rácsos ablaka a kissé lejtős, füves udvarra nézett, melyet túloldalt őrtornyokkal ékes fal és szögesdrótok határoltak, túl rajtuk lankás tájat láthattunk, tavasztól őszig a legelésző barmokat – gyakran elsütött poénom szerint összefutott tőlük számban a nyál –, az erdők sötét vonalát, füvet, havat: az évszakok váltakozását, ősszel fecskéktől nyüzsgött a levegő a templom körül. Mindezt nem utólag költőesítem át, nincs „nosztralgiám”, hogy Gáli Jóska kifejezésével éljek. 1957. szeptember 3-án Reggeli sétán címmel ezt a verset írtam:

Bolondítóan szép a reggel,
halmokra hajló messzeség,
lágy hajlatok zöld lány-szemekkel,
fölöttébb nőies vidék.

Felbődül biztatón a távol,
barmokkal üzenget a táj,
a völgyből, mint valami tálból,
jövő pörköltek álma száll.

Vígan felesel a magasság,
üde mezeje megtelik,
mámoros fecskék próbálgatják
a szabadság bukfenceit.

Hajnali, tejszínként kavargó
köd emléke a füveken,
mézes szörpként csörgő harangszó –
és hirtelen a végtelen

átlép a szöges kerítésen,
hónom alá nyúl, fölemel,
megmárt a csengő ég vizében,
s megtörölget felhőivel.

Nemcsak a zárka és a táj, a napirend is egyforma volt: nyáron ötkor, télen hatkor ébresztő, nyitáskor ki kellett tenni a kiblit, melyet a reggeliosztás idején visszakaptunk, aztán séta, ebéd, vacsora, záráskor ismét kibliürítés, télen nyolckor, nyáron kilenckor takarodó. Szombaton és vasárnap korábban volt zárás, ilyenkor hideg vacsorát kaptunk, szalonnát és vegyesíz-tömblekvárt (melyet a második világháború óta hitlerszalonnának becéz a nép). Az egyformaság és ismétlődés kevés fogódzót kínál az emlékezetnek.

Vagy ez csak első látszatra van így? Joseph Brodsky Másfél szobában című írásában, szüleire emlékezve megállapítja, hogy „Az emlékezet és a művészet közös vonása a választás fortélya, az érzék a részletek iránt”. „Az emlékezet nem a teljes képre hivatkozik, hanem éppen a részletekre, mondhatnánk: a csúcspontokra, nem az egész show-ra.” „Feltehetően minden akörül forog, hogy nem létezhet folyamatosság: semmiről és senkiről. Az emlékezet hézagai csak azt bizonyítják, hogy az eleven szervezet alá van vetve a természet törvényeinek. Egyetlen élet sem arra való, hogy megőrződjék. Ha nem vagyunk fáraók, nem buzgólkodunk azon, hogy múmiákká váljunk... Normális ember nem emlékezik arra, hogy mit reggelizett. Repetitív jellegű rutin-folyamatok arra valók, hogy elfelejtsük őket. A reggeli: rutin-ügy; szeretteink úgyszintén.” Brodsky szerint a megőrzött folyamatosság minden részletet egyformán igazol, és ily módon ínyére van az államnak. Csak a részlet, a töredékesség nem szolgálja az állam érdekeit; ezért ő maga nemcsak természetesnek, hanem üdvösnek is ítéli a töredékességet, és csak ennek jegyében dolgozhat tovább.

Brodsky megfigyeléseivel nincs okom vitázni. Az emlékezés válogat, az ismétlés, mintha mozgó fényképezőgéppel készítenénk pillanatfelvételeket, egymásba mossa a tárgyakat. Arra azonban már nem mernék megesküdni, hogy show-nak feltétlenül a csúcspontjai őrződnek meg az időben. Abban sem vagyok biztos, hogy a töredékesség mindig kellemetlen az államnak. Ez az emlékező személyén múlik. Hiszen az emlékezet válogató munkája hajlik arra, hogy – minden szentnek maga felé hajlik a keze – kellemes szolgálatokat tegyen nekünk magunknak, és segítsen felszámolni lelki háztartásunk deficitjét. Lényeges és lényegtelen képekhez egyaránt ragaszkodhatunk ennek érdekében. Annyi azonban bizonyos, hogyha a válogatást Brodsky emlékezete hajtja végre, vagy mondjuk az enyém, akkor ez kétségkívül kínos az államnak, vagy általánosabban: a fennálló uralmi képződménynek, mert a kritikai szemlélet, mielőtt még kiválasztaná, vagy inkább kialakítaná világnézetét, mélyen befészkelődik az ösztönökbe, és onnan folytatja, ideológiai késztetések nélkül is, rontó-bontó-alakító munkáját.

3.

Nosztrán kezdettől fogva rendszeresen jártam fogászati kezelésre. Felfedeztem ugyanis, hogy ha megszívom az ínyemet, akkor – feltehetően a vitaminhiányos táplálkozás következtében – vér szivárog belőle. Ennek nagyon örültem, mert így hetente kétszer kikerülhettem a zárkából, és szétnézhettem a parancsnoki épület tágasabb folyosóján, új ismerősökre, eseményekre, hírekre vadászva. A börtön orvosa, dr. Stadler Egon őrnagy, tojásfejű, szeplős fiatalember, kurtára nyírt fekete hajjal, kissé hajlott tartással, hetente kétszer látogatott fegyintézetünkbe, Vácról, ahol szintén ellátta a börtönorvosi teendőket, a fogászattól a belgyógyászatig és sebészetig, univerzálisan. Emberi minőségét semmivel sem jellemezhetem érzékletesebben, mint azzal, hogy szembeszökően zsidó származása ellenére, soha senkitől nem hallottam róla rossz szót. Nosztrán, ahol az őrszemélyzet túlnyomó többsége veszett sakálra emlékeztetett a leginkább, különösen rendhagyó jelenség volt. Mai napig nem értem, hogy bírta elviselni testületét. „Hogy van, Eörsi?”, kérdezte, miközben ecsetelte az ínyemet, „Az embernek sok mindent ki kell bírnia.” Emberségét különösen egy év múlva tanultuk meg igazán becsülni, amikor leváltották vagy más beosztásba helyezték, és egy Nosztrára illő gyilkos vadállatot neveztek ki a helyébe. Ettől kezdve nem szívtam meg heti kétszer az ínyemet; igaz, ekkor már szükség se lett volna erre, mert vérzett az magától is.

Látom magam: állok a folyosón, az orvosi rendelőnek kinevezett szoba előtt – majdnem zárkát írtam, hiszen az őrszemélyzet számára fenntartott helyiségek ablakain szintén rács ékeskedett, valószínűleg cellák voltak ezek is, még a régi jó papi világban, a falak vastagabbak, mint a rabok számára fenntartott szárnyépületben –, hétről hétre növekszik a sor, amelyet végig kell állnom. Lelkesen ácsorgok ott, gyűjtöm az információkat. „Honnan vagy?”, „Mi a bulid?”, „Mikor fogtak le?”, „Mi újság odakint?” – létfontosságú hírek nem érkeztek, egyre súlyosabb ítéletek és egyre vadabb szabadulási kacsák terhével megrakodva tértem vissza a zárkámba. Ezenkívül egyre több verésről szereztem értesülést. Ez természetesen nem hatott rám az újdonság erejével. A pufajkásoknak becézett úgynevezett munkásőr-alakulatok – régi ávósok, lumpen-elemek, átállt ex-forradalmárok, többszörösen átállt nyilasok és egyéb banditák gyülekezete – 1956 decemberétől kezdve többször is végigverte Csehszlovákiából importált gumibotokkal – baráti segítség! – a fél országot. Március 15-e előtt például, amikor a MUK-nak – a Márciusban Újra Kezdjük-nek – a jelszava őrjöngő dühbe hozta az ÁVÓ-t, a fiúk szinte vaktában szedték áldozataikat, még a Markó utcai börtöncellákat is benépesítették velük. Egyikük, egy volt szentlőrinci futballista, a harmadik emelet tizennyolcas számú zárkájába belépve köszönés helyett ledobta magáról pulóverét, inget, nadrágját, lelökte alsónadrágját: nyakszirtjétől a feneke aljáig keresztirányú lila véraláfutások borították. Igen lelkiismeretes munka volt, kishivatalnoki alapossággal egyetlen centimétert sem hagytak megdolgozatlanul. A fogászati kezelésre várva kellett megtudnom, hogy a vidéki őrszobákon is rendszeresen folyik a csihipuhi. A rendőrök, mielőtt átadnák delikvensüket az ügyészségnek, nevelőmunkát folytatnak, a maguk módján. Ha például valakinek a két felső metszőfoga hiányzott, meg sem kellett kérdeznem, honnan jött. A békéscsabai rendőrkapitányság egyik munkatársának ugyanis az volt a szokása, hogy mint középkori egyszerű piktor, ki neve helyett a kézjegyét helyezte el az utókor számára a művén, ő is jelet hagyott: két kitört fog helyét, elöl, középen. Hallottam azután másfajta verési indítékokról is. Egy ízben például Kádár kedvelt hordószónoka, Marosán György beszédet tartott pártfunkcionáriusoknak és a fegyveres testület tagjainak Győrött. Az ihletett uszítás annyira föllelkesítette a megyei börtön őrszemélyzetét, hogy még azon az éjszakán zárkáról zárkára járva végigverték a rabokat, mint erről foghíjas elbeszélésekből és később zárkatársi tudósításból is értesültem. De a pufajkások sem hagytak fel tevékenységükkel, ügybuzgalmukról folyamatosan érkeztek hírek. 1958 májusában, nyilván friss ihletésre, epigrammát szenteltem nekik:

A pufajkás bottal csépel,
de az isten nem ver bottal.
Mivel ver akkor az isten?
Botos pufajkásokkal.

Egy ízben, még az első hetekben, hányadmagammal a folyosón várakozva abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy szót válthattunk Tóth alezredessel, a börtön parancsnokával. Alacsony, vállas ember volt, ősz hajú, nyájas mosolyú, a hatvanadik éve felé közeledhetett. A börtönfolklór tudni vélte róla, hogy a Horthy-korszakban suszterként tevékenykedett Miskolcon, egyébként illegális kommunista volt, aki hat évet dutyiban nyomott le. Ez az életrajzi adalék rögvest lángra lobbantotta képzeletemet: milyen érzés lehet egy volt rabnak börtönt kormányozni? Nyilván el kell hitetnie magával, hogy egykori elnyomóit nyomja el – csakhogy a börtönt túlnyomórészt munkások, parasztok és diákok népesítették be abban az időben. A rabok tudni vélték, hogy rövidesen nyugdíjazni fogják: emberséges hangot használ az elítéltekkel szemben, ráadásul, mint már említettem, nem tudják megbocsájtani neki, hogy lágy szívről tett tanúbizonyságot az októberi napokban.

Egy szép szeptemberi napon az alezredes megállt előttünk, végigmustrált bennünket: „Mi az, emberek” – kérdezte –, „ilyen hamar kidőlnek? Mi lesz magukkal néhány év múlva, ha már most orvoshoz futkosnak?” Aztán sorra kérdezte a nevünket, és hogy honnan jöttünk. Énrólam már hallhatott harangozni, mert mosolyogva végigmért: „Szóval maga az Eörsi?” A fejét csóválta. „Itt nem lehet nyavalyogni.” Jelentettem, hogy nem nyavalygok, csak vérzik az ínyem. „Más panasza nincs?” Közöltem vele, hogy szeretném megkapni a letétből könyveimet; továbbá ceruzahasználati engedélyt is kérek, hogy írói hivatásomat gyakorolhassam. „Adjon be kérelmi lapot” – mondta kegyesen, és továbbvonult.

Minden hét végén lehetőség nyílt úgynevezett kérelmi lap beadására. A rabok többnyire családi okokra hivatkozva rendkívüli beszélőért vagy levélírási engedélyért folyamodtak, esetleg az ügyvédjükkel akartak találkozni, vagy különleges gyógyszert kértek. Volt, aki perújrafelvételét szorgalmazta, vagy válni akart (illetve nem akart), megint mások dolgozni szerettek volna. Mégis viszonylag ritkán éltek a kérelmi lap adta lehetőséggel, mert a zárkából kikéredzkedőre – főként ha a cellatársak még nem ismerték eléggé egymást – okvetlenül némi gyanú árnyéka hullt. A kihallgatásról visszatérőt soha senki nem faggatta; rábízták, hogy miként számol be a történtekről.

A következő hét közepe táján került sor parancsnoki kihallgatásomra. Az alezredes kiküldte irodájából a kíséretemül rendelt őrt. Tányérsapkáját az asztalra tette, őszes, oldalt elválasztott haja maga volt a rend és megbízhatóság. Hellyel kínált íróasztalának túlsó oldalán. Nadrágom fenekén a csíkok hitetlenkedve érintették meg a szék lapját. Emlékezetem szerint egy dossziét húzott maga elé, azt lapozgatta. Ebben azonban nem vagyok biztos. A most következő jelenetet ugyanis, a szükséges módosításokkal, feldolgoztam A kihallgatás című darabomban; márpedig megfigyeltem, hogy ha megírom valamely élményemet, akkor a valóságos esemény és feldolgozása már a következő napon összemosódik. Az irodalmi forma feloldja emlékezetemet. Darabomban a börtönparancsnok tanulmányozza az iratokat: most kétség fog el, hogy ezt a motívumot nem pusztán a színpadi megelevenítés kedvéért találtam-e ki.

Arra azonban világosan emlékszem, hogy Tóth alezredes ismerte ügyemet, kapcsolatomat Angyallal, Gálival, Obersovszkyval. Tudta, hogy a tárgyaláson kommunistának vallottam magam. Igaz ugyan, hogy a törvényeket éppen írói mivoltomban sértettem meg, de nem lehetetlen, hogy bűncselekményemet éppen írói munkával teszem jóvá. Nem én lennék ezen a téren az első, Zelk Zoltán például írt már néhány önkritikus verset. Ha engedélyt adnak ceruzahasználatra, milyen műveket írnék akkor? Azt feleltem, hogy csakis olyasmit alkothatnék, ami összhangban áll marxista világnézetemmel. Egyebet nem mondhatok, mert egy lírai költő sosem tudhatja előre, milyen versekre érez majd ihletést. Ez a felelet nem nyugtatta meg. Az iránt érdeklődött, hogy még mindig kommunistának érzem-e magam. Igenlő válaszomra megkérdezte, hogy sok kommunistával találkoztam-e a börtönben. Őszintén meg kell vallanom, nem tudom, mit feleltem erre. Tragikomédiám hőse úgy kerüli ki ezt a csapdát, hogy kijelenti: a többiek felfogását nem ismeri, mert a börtönben tilos politizálni. 1965-ben, amikor a darabot írtam, még tudtam talán, hogy saját válaszomat alkalmazom-e. Valószínűbb azonban, hogy elismertem: a börtönben kevés a kommunista. A továbbiakban – erre világosan emlékszem – kifejtette, hogy minket – vagyis őt meg engem – kisebb távolság választ el egymástól, mint engem a rabtársaimtól. Ezek ugyanis ellenforradalmárok, a kapitalizmust akarták restaurálni, én pedig kommunista vagyok, akárcsak ő. Mi bizonyos események megítélésében nem értünk egyet, de ugyanazért a célért harcolunk. Rabtársaimmal viszont azonos véleményem lehet bizonyos rész-folyamatokról, de célkitűzéseink alapvetően különböznek. Hajlandó vagyok-e kommunistához méltóan viselkedni?

Miközben beszélt, szemét rámszegezve, kétségbeesetten törtem a fejem, miként bújhatnék ki az érlelődő Ajánlat elől. Az az érzésem támadt, hogy egy brutális visszautasítás tovább rontaná a helyzetemet; másrészt már akkor is tudtam, hogy aki a kisujját nyújtja a belügyi szerveknek, annak vállból leharapják a karját. (Koller Karesz, akinek később, a Gyűjtőfogházban beszámoltam erről a dilemmáról, értetlenül csóválta a fejét. Ő egy széket akart hozzávágni az ajánlattevőhöz, mire azonnal elvezették; még fegyelmit sem kapott.)

Amikor az idézett kérdés elhangzott, felugrottam, mintha sugallat vezérelt volna, és tisztelettel engedélyt kértem arra, hogy megismételjem az alezredes úr szavait. Erre ő lesütötte szemét – világosan emlékszem: ez a mozzanat nem drámaírói találmány, ott a helyszínen elképesztett, hogy parancsnoki jelmezbe bújtatva is hírt ad magáról az egykori rab –, és ezt mondta: „Tessék.” Én előadtam, hogy az alezredes úr engem, joggal, kommunistának tekint, és elvárja tőlem, hogy a börtönben is kommunistához méltóan viselkedjem. De nyilván nem arra gondol, hogy akkor viselkedem kommunistához méltóan, ha besúgó leszek. Alezredes úr, ha jól értem, azt kívánja tőlem, hogy zárkámban a viták során a kommunista ideológiát képviseljem, még akkor is, ha ily módon elszigetelem, sőt: gyanúba keverem magam. Én megígérem neki, hogy ezután is így fogok eljárni. Szónoklatomat nem szakította félbe, rám se nézett, csak utolsó mondatom után. „Kitűnően megértett, Eörsi” – mondta –, „a kérelmi lapjára majd írásban kap választ.” Figyelmeztetett, hogy beszélgetésünk államtitok. Ha bárhol, bármikor fecsegek róla, bíróság elé állítanak és súlyosan elítélnek.

Zavaros, rossz érzésekkel battyogtam vissza a zárkámba. Csak nem takar értelmiségi furfangom gyávaságot? És ha a parancsnok ravaszkodásomból eltökéltségem ingatagságára következtet, és ismét próbálkozni kezd? Hogy visszaszerezzem lelkem nyugalmát, fittyet hányva az „államtitoknak” haladéktalanul és aprólékosan beszámoltam a várpalotaiaknak kihallgatásomról. „Egyszóval vamzer lettél” – foglalta össze a tanulságokat a fiatalabbik, nyilván attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy aki kommunista, az szükségképpen besúgó is. „Dehogy lett vamzer” – intette le az idősebb bányász –, „épp most mondta, hogy végül is nem állt kötélnek.” Ettől kezdve még kevesebbet beszélgettünk, mint korábban. Tartózkodó magatartásukat nem befolyásolta, hogy néhány nap múlva visszakaptam kérelmi lapomat, rajta a döntés: „Nem eng., Pk.” Örülhettem: Tóth alezredes helyesen értelmezte válaszomat. Ezután senki sem akart beszervezni, és míg Márianosztrán loptam a napot, a zárkarendezések alkalmával többnyire vamzert is kaptam.

A várpalotaiak után két katolikus pappal csuktak össze. „A pap meg az író mind népbolondító, egymásnak valók” – mondta Pufi szakaszvezető, aki egyébként a szelídebb vadállatok közé tartozott, és a jobbik váltás tagja volt. Megfejthetetlen okból minden börtönben kialakult ugyanis egy jobb és egy rosszabb váltás. Mivel az őrszemélyzet huszonnégy óráig volt szolgálatban, a rabok minden második napra némileg megkönnyebbült lélekkel várakoztak, még akkor is, ha például a nosztrai jobbik csapat sokkal pocsékabb volt, mint Markó utcai vagy gyűjtőfogházbeli kollégáik közül az elképzelhető legelvetemültebbek.

Pufi megállapítása, mint ez igen hamar kiviláglott, messzire elrugaszkodott a valóságtól. A papok meg én a legkevésbé sem voltunk egymásnak valók. Akkoriban még a harcos ateizmus penetráns változatát képviseltem. Heinén iskolázott iróniám nem kímélte társaim érzékenységét. Honnan tudják, kérdeztem a német költőt idézve, hogy Krisztus feltámadt, hiszen a harmadik napon „eltűnt a corpus delicti”. Az idősebbik pap, egy ötvenöt év körüli, puha testű férfiú, akinek arcát pirosas erecskék sűrű hálója szőtte be, bíborvörösre gyúlt, és levegőért kapkodva, indulatosan rámparancsolt, hogy fogjam be a számat. A másik pap, egy szikár, magas, negyvenöt év körüli férfi, falusi plébános, aki helyi focimeccseken játékvezetői szerepkört töltött be, és akit a község népe októberben beválasztott a forradalmi bizottmányba, nem méltatott válaszra, csak kihúzta magát, elnézett felettem, vagy a társát csitította. Sejtelmem sincs, miért viselkedtem velük ilyen idétlenül – az ellentmondás bennem nem is túl mélyen rejlő ördögét akartam jóllakatni? Vagy idegesített a piros képű, a maga szemforgató ájtatosságával? Mert hogy szemforgató volt, ahhoz kétség sem fér. Órákig ácsorgott az ajtóval szemben, kezét összefonva imákat mormolt maga elé, de a legtávolabbi kondér-csörrentésre felkapta a fejét: „Mi lesz az ebéd?” – kérdezte társát még mindig összekulcsolt kézzel. Aztán folytatta fohászát, miközben kifelé fülelt. Én ezt fölöttébb mulatságosnak találtam, és élettől elrugaszkodott naivitásomra mi sem jellemzőbb, mint hogy kezdetben kacsintással vagy derűs fejmozdulattal cinkosommá próbáltam tenni a szikár papot, aki válaszképpen úgy bámult rám, mint a falra.

Kisvártatva új zárkatársat kaptunk, egy Gazsi nevű miskolci munkásfiút. Megelőzően fegyelmin üdült, mert a fűtőcső mentén dróttal cigarettát akart magának átpecázni a szomszéd zárkából. A parancsnokság vágyat érzett arra, hogy ezt a cselekményt szökési kísérletnek minősítse, de aztán csak elagyabugyálták a delikvenst, mert tiszteletlenül viselkedett – még a fegyelmi letöltése után is a szivárvány színeiben pompázott a fél szeme. Megérkezésekor nyilvánvalóvá vált, hogy mi vagyunk a legcinkesebb zárka.[SZJ]

Gazsi jelenléte új értelmet adott a vitáinknak. Ettől kezdve én egy fiatalember lelkét akartam megnyerni az egyedül üdvözítő ateizmus számára; de piros képű vitatársam is agresszívebbé vált. Valaha jezsuita volt, Krakkóban meg Amszterdamban végezte iskoláit, és térítői buzgalmában egy jottával sem maradt el mögöttem. „Miért ül itt, ha materialista?” – kérdezte. „Éppen azért” – válaszoltam. – „Kísérletet tettem arra, hogy ne az eszmékből értsem meg az eseményeket, hanem az eseményekből az eszméket.” – „Na és azok a megértésre váró eszmék fából vannak-e vagy vasból?” – faggatott tovább. – „Műanyagból” – válaszoltam nem túl elmésen. Gazsi felröhögött, és ezzel felpaprikázta vitatársamat. „Hogy-hogy műanyagból?” – kérdezte. „Mint némely női harisnyák?” Erre nem tudtam válaszolni, időm sem lett volna, mert tovább ostromolt kérdéseivel: „Ha nem hisz a szellemben, akkor mivel gondolkodik?” Vállat vontam. „Lehet, hogy a tisztelendő úr most meghökken, de bevallom, én az agyammal szoktam.” Gazsi ismét hahotára fakadt, a piros képű pap ismét dühbe gurult.

A szikár pap – emlékezetem szerint Vince atyának hívták – ritkán vett részt ezekben a vitákban. Egyetlen megjegyzésére emlékszem csak, mert zavarba hozott vele. Azt kérdezte, inkább magától, mint tőlem, hogy vajon okosabbnak tartom-e magamat mindazoknál a nagy szellemeknél, akik hittek valamilyen isten létezésében? Ateizmusomon nem ejtett ezzel csorbát, de mivel nem állíthattam, hogy okosabb vagyok, mondjuk, Hegelnél vagy Adynál, gunyoros hetykeségem levegőért kapkodott. „Csakugyan, milyen alapon vagyok olyan biztos a dolgomban?” – kérdeztem egy ideig magamtól. Különféle bigott vitatársaim azonban az elkövetkező hónapok során ismét kiköszörülték poentírozó stílusom hegyét.

Egyik sétánk alkalmával Gazsit kiszólították a sorból. Öt perccel miutánunk érkezett vissza a zárkába. Fejét vakarva megvallotta, az ügyeletes körletparancsnok a nevelőtiszt jelenlétében felszólította, hogy rendszeresen jelentse, miről társalgunk egymás között. Tanácsot kért: most mit csináljon? A papok nem szóltak egy szót sem, és engem is megdöbbentett, hogy miért nem mondott kerek perec nemet ez a nagy vagány? A verés és a fegyelmi büntetés puhította meg? Megkérdeztem, hogy aláírattak-e vele valamit. Tagadó válaszára azt tanácsoltam: jelentse, ahányszor jelentenie kell, hogy az istenről vitatkozunk. A tisztelendő atyák azt állítják, hogy van isten – ez nem árthat nekik –, én pedig azt állítom, hogy nincsen, ez nekem nem árthat. Gazsi két-három alkalommal is, amikor valamiféle ürüggyel kiszólították a sorból, az ajánlott receptet alkalmazta, teljes sikerrel.

Hetekig tartó négyes idillünket egy szép délelőttön Dervis szakaszvezető zavarta meg. Ezt a becenevet úgy érdemelte ki, hogy – mint a rosszabb váltás tagja – napi 12 órát is játszva végigüvöltött, káprázatos hangerővel. Hangja másnaponként játszva hatolt át a közel kétszáz zárkaajtón, átitatta a falakat, a füleket, a rabok pórusain is beszivárgott. A kásás szövegben, melyet senki sem értett, kizárólag a Szent Család egyes tagjai, további szervek és aktusok kristályosodtak ki. Dervis csak egyetlenegyszer árulta el, hogy még őt is emberi mértékkel kell mérni. „Házi” – mondta valamelyik este megdöbbentően lehalkítva hangját, úgy, hogy csak a környező zárkák hallhatták –, „mondja, mit csináljak, annyira berekedek mostanában estére.” – „Talán ne tessék annyit üvöltözni” – ajánlotta szerényen a kérdezett. Dervis nyilván eltűnődött, mert csak hosszú szünet után válaszolt: „Mond valamit, Házi, látszik, hogy maga tanult ember.”

„Falhoz állni!” – bömbölte az ajtóban a mondott napon Dervis, majd iparkodásunk láttán elmosolyodott. Ez a művelet úgy ment végbe nála, hogy csontos, mélybarázdás arca kissé széttolódott, és színtelen, vékony ajka jobb felé legörbült. „Búsul a szegény persely odahaza, mi? Nincs aki feltörje, mi, papok?” Vince atya persze hallgatott, társa azonban rögvest lángra gyúlt. Közölte Dervissel, hogy ők a szegényperselyt havonta lepecsételve küldték el a püspök úrnak. „Na, azért nem lopta ő el az egészet, hagyott belőle maguknak is” – válaszolta a Dervis. A piros képű tiltakozott, de a szakaszvezető félbeszakította; az ablaktáblák megrezdültek. Dervis figyelme most a felkiáltójelként felmagasodó Vince atya felé fordult; nyilván felbőszíthette ennek szótlan méltósága, mert a következő kérdést neki tette fel: „Na és, és, és mit csinál most a gazdaasszonya, ha viszket neki?” Vince atyából dőlt a némaság, a piros képű már nyitotta a száját, hogy megvédje paptársa erényeit. Dervis azonban egy „Kus”-sal belefojtotta a szót. Aztán obszcén mozdulattal ismét a szikár paphoz fordult: „Mért, maga talán nem szerette...” Erre sem kapott választ, arca teljesen eltorzult a dühtől. Vince atyát parancsmegtagadónak nevezte, amiért nem válaszolt. Legnagyobb megdöbbenésünkre Vince atya félbeszakította egyik különösen zaftos káromkodását. „Szakaszvezető úr, tisztelettel kérem, istent hagyja ki a játékból. Különben kénytelen leszek panaszra menni a parancsnok úrhoz.” A válasz leírhatatlan szitokáradat volt, melyet bűneink lajstromával egészített ki. Legutolsó vádpontja szerint a papok vasárnaponként illegálisan miséznek, és mi ketten, Gazsi meg én vagyunk a ministránsgyerekek. Ezt már a piros képű pap nem bírta elviselni: „Szép kis ministránsgyerekek ezek – mondta –, még odahaza sem járnak templomba.” Dervis az okaink felől tudakozódott. „Én azért nem megyek templomba, mert szerintem nincs isten” – böktem ki, bevált forgatókönyvünk logikáját követve. De alig mondtam ki, máris megbántam ezt a mondatot, mert Dervis felhördült: „Micsoda? – üvöltötte. – Mit beszél? Ezt még én sem mondom. Valaminek azért kell lennie, nem?” Ekkor a földszintről szólították. Még be sem csukódott mögötte az ajtó, a piros képű diadalmasan megszólalt: „Na látja, magánál még ez az emberségéből kivetkőzött roncs is magasabb erkölcsi szinten áll. Hisz valamiben.” Sajnos nem maradtam adós a válasszal: „Ilyen elvtársai vannak magának. Én nem büszkélkednék ezzel.” Gazsi felröhögött, engem pedig betöltött a jól sikerült válasz öröme. Csak később vettem észre, hogy Vince atya hangtalanul sír, arcát a tenyerébe temetve.

• Börtöneink