–eö– [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Előzmények: „Az egykori SZOT és tagszervezetei jogutódainak elszámoltatásáról” szóló SZDSZ-es javaslat e szervezetek ingatlanvagyonának Állami Számvevőszék általi számbavételét, majd ennek birtokában későbbi parlamenti intézkedést szorgalmaz; „a szakszervezeti tagdíjfizetés önkéntességéről” szóló, szintén SZDSZ-es indítvány csak abban az esetben engedné meg, hogy a tagdíjat a bérből automatikusan levonják, ha ehhez a dolgozó írásban hozzájárul; Palkovics Imre MDF-es képviselő pedig elidegenítési tilalmat rendelt volna el a volt SZOT-os üdülőkre mindaddig, amíg működtetésükről a parlament – a különböző szakszervezetek delegáltjaiból álló bizottság javaslatára – nem dönt.

Nagy Sándor elnök:


Mivel Schrégle kéri, hogy az elnök úr világítsa meg a képviselői indítványok „politikai környezetét”, hátterét, elmagyarázza, hogy

– egy dolog az indítványok szövege, amelyekkel kapcsolatban esetleg nem merülhet fel formai kifogás;

– más dolog viszont a szándék, amely ezen indítványok mögött meghúzódik, és ez utóbbival kapcsolatban egyáltalán nincsenek már kétségeink, ezek a szándékok teljesen világosak, céljuk a magyarországi baloldali erők és az MSZOSZ további szétforgácsolása, likvidálása.

Ezzel kapcsolatban két egészen friss példát, bizonyítékot is tudunk mondani. Az egyik: a népszavazási törvény módosítása. Az MSZOSZ aláírási kampányt indított, amellyel el akarja érni, népszavazás kényszerítse a kormányt és a parlamentet arra, hogy a privatizáció során a munkavállalókat és a bérből, fizetésből élőket érintő kérdések meghozatala előtt a kormány hallgassa meg és vegye figyelembe a szakszervezetek véleményét. (Schrégle kérdése: elnök úr, pontosítsa, milyen szakszervezetekről van szó, mit jelent a többes szám, mert ugye Magyarországon már nem beszélhetünk a régi értelemben vett monolitikus szakszervezetekről.) Erre a parlament sietve megváltoztatta a népszavazásról szóló törvényt (…) (tilos pl. aláírásokat gyűjteni a munkahelyeken), és súlyos büntetést kap az, aki megszegi a tilalmakat. Nem más ez, mint drasztikus nyomásgyakorlás, amellyel meg akarják félemlíteni az egyszerű embereket, akik máris kételkednek, sokan azt hiszik, őket büntetik meg, ha aláírják az ívet.

A másik példa az egyik bányában az elmúlt napokban kirobbantott sztrájk.[1] Ez rendkívül érdekes színjáték volt. Félretéve a sztrájktörvényt, minden előzetes tárgyalás nélkül, a bányászok egyszer csak sztrájkolni kezdtek, és lám-lám, a kormány azonnal kivonult a helyszínre, teátrálisan tárgyalt a bányászokkal, kinyilvánította irántuk a szolidaritását, megígérte, hogy mindenben segíti őket, majd kihirdette, hogy ki kell lépni a szakszervezetekből! A sztrájk jogszerűségét senki sem vizsgálta. Nyilvánvaló, hogy az MDF állt a sztrájk mögött.[2] Cél a MSZOSZ szétverése, és az MDF saját szakszervezeteinek megszervezése.

(…) A politikai háttér azonban ennél is veszedelmesebb. Ez a jelenlegi parlament nem tükrözi Magyarország valóságos politikai és társadalmi tagolódását, bár ez a parlament a forma szerint legitim, és szabad választások eredménye. De érdemes alaposabban szemügyre venni a választásokat: sok szavazópolgár egyáltalán nem is ment el szavazni, és vannak olyan pártok, amelyekre sokan szavaztak ugyan, de nem kerültek be a parlamentbe. A választásokkal nem jött létre egy valóságos, legitim politikai egyensúly. A parlamenti választásokon indult baloldali pártok nem tudtak megerősödni (…) Potenciálisan tehát egyedül ez a szakszervezeti mozgalom jelent egy baloldali kihívást a parlament és a kormány számára, csak ez a szakszervezeti mozgalom lehet képes balról szembeszállni ezzel a parlamenttel. Nyilvánvalóan politikai érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez a szakszervezeti mozgalom ne erősödjön meg, ellenkezőleg, széthulljon. (…)

Az MSZOSZ lehetetlenné tételének és a képviselői indítványoknak van azonban prózai oka is. Ez pedig a privatizáció, amely előtt Magyarország áll. (…) Erős szakszervezetek léte mellett a munkavállalókat kevésbé lehet kizárni ebből a folyamatból. Ellenben, ha a szakszervezetek szétmállanak, könnyebb a munkavállalói érdekeket semmibe venni, és saját érdekeiket érvényesíteni. A dolog mögött ez áll. Persze nem lehet kiállni egy nagygyűlésre azzal, hogy most szétverjük a szakszervezeteket, hogy ne tudjanak beleszólni a privatizációba. De ki lehet állni azzal, hogy ez a szakszervezet nem legitim, antidemokratikus, posztsztalinista stb., stb. Van néhány nagy szakszervezet, amely korábban a SZOT-hoz tartozott, de most nem csatlakozott az MSZOSZ-hez. Őket is ugyanezekkel a vádakkal illetik! Ezenkívül van a Liga és a Munkásszolidaritás. Nem tudtak igazán szakszervezeti központtá válni. Nem tudták elérni, hogy számottevő tagságuk legyen. Erősen az SZDSZ befolyása alatt állnak, bár hangsúlyozottan „függetlennek” kiáltják ki magukat. A Munkásszolidaritás vezetését éppen most fejezték le, mert az közeledett az MSZOSZ felé.[3] Most ez elnök egy vállalkozó, ami egyszerűen képtelenség, az alelnök pedig egy SZDSZ-es képviselő. Ez a két szervezet eszköz az SZDSZ kezében, az SZDSZ politikai céljait szolgálja. Az MDF is azon igyekszik, hogy a saját képére formálja a szakszervezeteket. Példa erre a múlt heti bányászsztrájk, amelynek az élére az a Bethlen gróf állt, aki tavaly tért haza az NSZK-ból. Egyszerűen hülyék lennénk, ha nem vennénk észre, hogy milyen szándék húzódik meg emögött.

Ami a vagyont illeti: a SZOT–MSZOSZ-kongresszus lezajlott, az igyekeznek ránk sütni, hogy ez a szervezet tulajdonképpen ugyanaz, mint a régi, csak a cégtáblát festette át. De itt nem volt más lehetőség, a vagyonról még a SZOT-nak kellett rendelkeznie, hogy ne keletkezzen folytonossági hiány. Tehát a SZOT döntött arról, hogy a vagyon az ágazati szakszervezeteket illeti meg, az MSZOSZ-nek mint központnak nem lehet saját vagyona. A vagyon az ágazati szakszervezeteké, a szakmáké, azoké, amelyek az adott pillanatban léteznek, és azoké is, amelyek a későbbiekben fognak megalakulni. De csak a szakmák kaphatják meg, a központok nem! Az elosztás alapelvei: a taglétszám és a befizetett tagdíj aránya. Ezt a döntést a kongresszus után senki sem támadta meg. De amikor a konkrét tárgyalásokra került sor a vagyonfelosztásról, a Liga és a Munkásszolidaritás következetesen támadta ezt a kongresszusi határozatot. Ők ugyanis nem érdekeltek a taglétszám szerinti felosztásban. A Ligát a jelenlegi, becsült taglétszáma alapján – a valóságos létszámát egyáltalán nem lehet felmérni – mintegy 30-40 millió forintnyi vagyon illetné meg. Ezzel szemben a Liga kijelentette, hogy a Központi Iskolára tart igényt, amelynek az értéke mintegy 800 millió forint. Természetesen ezt nem fogadhatjuk el. Erre a Liga azt válaszolja, hogy a szakszervezeti vagyont nem szabad darabokra szedni, hanem egy részvénytársaság keretében működtetni kell, és a hozadékból részesíteni kell a szakszervezeteket. Korábban mi is ezt akartuk, de akkor ők nem fogadták el. A cél: tisztázatlan, nyúlós, bizonytalan hangulatot kelteni, húzni az időt. Az SZDSZ-indítvány is abból fakad, hogy bizonytalan hangulatot akarnak kelteni a szakszervezetek vagyona körül, késleltetni akarják a dolgok rendeződését, időt akarnak nyerni. A tagsági aláírás megújítása is azt célozza, hogy itt az emberek úgy érezzék, valami nincs rendben a szakszervezetek körül, különben a parlament nem foglalkozna ezzel a dologgal, és kétszer is meg kell gondolni, hogy aláírják-e azt a belépést igazoló ívet. Természetesen az a cél, hogy minél kevesebben írják alá!

Schrégle úr:

Köszöni a bizalmat és azt, hogy elnök úr megkérdezi a véleményét. Több alkalommal járt Magyarországon, számára az itt töltött idő, az itteni tapasztalatok mindig élményszámba mentek. (…) Elmondhatja magáról, hogy valamelyest ismeri a kelet-európai és magyarországi viszonyokat. Egyébként pályafutását a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetben befejezi, nemsokára nyugdíjba vonul. Magyarországon manapság – egyébként korábban is így volt ez – minden többé-kevésbé politizált, és ő nem akarja magát egyik oldalra sem elkötelezni. Megpróbálja pártatlanul, az NMSZ szemszögéből, a nemzetközi jog oldaláról megközelíteni a kérdést, még akkor is, ha nehéz elvonatkoztatni a politikai indíttatástól, a szubjektív érzelmektől. Inkább baráti jellegű véleményt és tanácsot szándékozik adni, kéri, hogy elnök úr ezt ne tekintse az NMSZ hivatalos véleményének, bár nagyon valószínű, hogy az NMSZ is hasonló választ adna a feltett kérdésekre.

Ő NSZK-beli állampolgár, ezért hazája helyzetét ismeri a legjobban. A mai magyarországi helyzet sok vonatkozásban emlékeztet az 1950–56 közötti NSZK-beli viszonyokra, amikor ott mindent újra kellett kezdeni. Parlamenti választások voltak, és Adenauer pártja győzött. Az új kormány azonnal meghirdette, hogy az NSZK-nak be kell lépnie a NATO-ba, és az országot újra fel kell fegyverezni. A szakszervezetek sokkot kaptak, és úgy értékelték, hogy ez a parlament nem tükrözi a nép érdekeit. Az első reakciójuk az volt, hogy általános sztrájkot kell hirdetni a parlamenttel, a kormánnyal szemben. Az első ijedtség után azonban a szakszervezetek arra a következtetésre jutottak, hogy egy általános sztrájk valóban nem szolgálná a tönkrevert ország, a megalázott nép érdekeit, politikai presztízsharccá fajulna, és ennek, mint minden hasonló politikai perpatvarnak, csakis a munkavállalók látnák a kárát.

A szakszervezeteknek be kellett látniuk, hogy a nép által választott parlament jött létre, és a szakszervezeteknek nincs joguk ahhoz, hogy a nép döntését korrigálják. A népre tartozik az, hogy belássa, jól választottak-e vagy rosszul, és a következő választásokon ennek megfelelően viselkedjenek. Magyarországon is hasonló a helyzet. A külvilágnak csak egyetlen dolog számít most, éspedig az, hogy szabad választások voltak. Ezek a választások négy évre szólnak. Sajnálatos, de ez van! Egyébként le kellene szokni arról a bolsevik reflexről, hogy egyedül én ismerem az igazságot, egyedül én tudom a helyes utat, és boldoggá teszem őket, ha beledöglenek is!(…)

A vagyon dolgáról Nyugaton azt mondanák, hogy egyezzenek meg a szakszervezetek. De látjuk, hogy itt nincs egyetértés. Ebben az esetben viszont azt mondanák, hogy a parlament vizsgálja meg az egész kérdéskört, vegye szerbe, számba, hogy mit lehet ebben az esetben tenni. Az NMSZ 87-es számú egyezményének[4] 3. §-a szerint a kormány nem avatkozhat bele a szakszervezetek belső ügyeibe. Nem mondhatja meg például a kormány, hogy ki legyen az elnök a szakszervezetben. De nem sért egyezményt az az eset, ha a kormány felhatalmazást kap a parlamenttől, vagy egy parlamenti bizottság kap olyan mandátumot, hogy készítsen leltárt a szakszervezeti vagyonról, vagyis mérje fel azt, különös tekintettel annak az eredetére.

Az aláírással kapcsolatban azt a véleményt tudja mondani, hogy az aláírás tulajdonképpen azt igazolja, a munkavállaló mely szakszervezetnek kíván a tagja lenni, és hogyan rendelkezik arról, hogy kinek a javára vonják le béréből a tagdíjat. Az ilyenfajta aláírás megújításának van alapja. Nagyon nehéz jogszerű érveket felsorakoztatni az ellen, hogy a munkavállalók nyilatkozzanak szakszervezeti, tagságuk és a tagdíjlevonás mikéntjéről. A múltban ugyanis a dolgozók nemigen gondolkodtak azon, hogy mi írnak alá. A dolognak volt egy bizonyos automatizmusa. De most a dolgozó rájön, hogy a szakszervezeti tagság önkéntes dolog, nem kötelező, és el is lehet gondolkodni azon, hogy egyáltalán melyik szakszervezetbe lépjen be. Ezt nem lehet támadni.

A tagdíjfizetésnek egyébként vannak változatai. Franciaországban például a munkaadók nem vállalták, hogy a szakszervezeti tagdíjat levonják a munkavállaló béréből. Számukra ez ugyanis többletmunkát jelent, a munkavállaló viszont nem akarja munkaadójának tudomására hozni, hogy melyik szakszervezetnek a tagja. Az NSZK-ban változatlanul a régi módszerrel a bizalmiak havonta személyesen szedik be a szakszervezeti tagtól a tagdíjat. Igaz, hogy ez több munkával jár, de megéri, mert lehetőséget ad arra, hogy a szakszervezet állandóan kapcsolatban álljon – személyesen is! – tagjaival. Megint más szisztéma van Ausztriában és Finnországban. A tagdíjlevonás rendszere, az ún. „check off” rendszer Angliában és az Egyesült Államokban szokásos. Ez nem sért egyetlen NMSZ-konvenciót sem. (…) Az sértené egyezményt, ha a kormány automatikusan elrendelné a „check off” rendszer kötelező alkalmazását.

A szakszervezeti egységre vonatkozó törekvéseknek az lenne a visszhangjuk, hogy azok a dolgozók szabad választása és a szakszervezeti pluralizmus ellen indított támadásnak tekinthetők. Együtt érez elnök úrral, mert a privatizáció nagyon súlyos következményekkel járhat a dolgozókra, és akkor fognak rájönni, hogy tulajdonképpen ők kikre szavaztak. De ezt a felismerést rájuk kell bízni. A szakszervezeteknek az adott politikai klímában és mozgástérben kell tevékenykedniük. Az a személyes véleményem, hogy amennyiben az MSZOSZ benyújtja a panaszt a képviselői indítványokkal kapcsolatban a Nemzetközi Munkaügyi Szervezethez, el fogja veszíteni azokat. Márpedig szerencsésebb be sem nyújtani a panaszt, mint elveszíteni. Nagyon sajnálja, nem mondhat más véleményt, félrevezető lenne, ha mást mondana, de kéri elnök urat, hallgassa meg másnak is a véleményét.

Nagy Sándor elnök:

Világos, hogy márciusban rendszerváltás volt. Új parlament van, új kormány van, ezek legitimek. A múltból jött szervezeteknek is szembe kell nézniük legitimációjukkal. Ezért érthető, hogy a parlament mondjuk megfigyelőket küld a vagyonmegosztáshoz. De az elfogadhatatlan, hogy a parlament azt mondja, majd ő elosztja a vagyont, majd ő megmondja, hogy meg kell újítani az aláírást, majd ő megmondja, hogy ki legitim, ki nem. Akkor holnapután akár be is tilthat szervezeteket. Ezek az indítványok egyáltalán nem ártatlanok. És ez csak a kezdet, ezzel a dolognak egyáltalán nincs vége. A parlament meg akarja védeni az egyéneket a mindenható szakszervezetektől! De a demarkációs vonal a védelem és az ellenőrzés között nagyon is vékony.

Ha holnap születne egy törvény, hogy a kormány csak egyetlen szakszervezetet ismer el, az megsértené az egyezményt. De ha azt mondják, hogy tessék, most több szakszervezet között lehet választani, az nem támadható.

Schrégle úr:

Elnök úr fantasztikus panorámát festett. Sajnos Magyarország nem olyan szerencsés, mint az NDK, akinek a sok millió munkanélkülijét egy gazdag nagybácsi kifizeti. Magyarországnak nincs ilyen gazdag nagybácsija, aki kifizetné a számlát. Ezt a dolgozók is előbb-utóbb észre fogják venni, hogy az ő bőrükre megy a játék, nekik kell fizetniük, és akkor szervezetbe tömörülnek, és majd akcióba lépnek.

Nagy Sándor elnök:

A jog ott működőképes, ahol a politika már rendet vágott. Tehát előbb van a politika, és csak utána következik a jog.

Schrégle úr:

Elnök úr láthatóan nem bízik azokban, akik a politikát csinálják.

Nagy Sándor elnök:

Nyugat-Európa még mindig az eufóriával van elfoglalva, és nem jön rá, hogy mi történik Magyarországon…

Schrégle úr:

Elnök úr, elég annyit mondani, hogy a régi SZOT, hogy ezek kommunisták voltak, és máris elveszett az ügy. Elnök úr túlságosan fél ettől a Bethlen gróftól. Ismerem kicsit a történelmüket, a grófjaik néha jó dolgokat is csináltak, bár voltak közöttük kalandorok is. Ha elnök úr be tudja bizonyítani, hogy a kalandorság mögött valóban egy szakszervezet-ellenes politika van, azt a politikát a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet nagyon rossz szemmel nézné.

Jegyzetek


[1] Márkushegyi bányászsztrájk, július 2–3.

[2] Tudomásunk szerint az MDF a sztrájk mögé állt. Czakó Ignác, a márkushegyi munkástanács akkori elnöke, MSZDP-tag.

[3] Május 19-i kongresszusán nem választották a Munkásszolidaritás Szakszervezeti Szövetség elnökévé az addigi vezetőjét, Takács Attilát, aki azóta az MSZOSZ alkalmazásában áll. Az elnök Bátonyi Sándor, a Vállalkozók Országos Szövetségének addigi tanácsadója lett, alelnök pedig Vass István SZDSZ-es képviselő.

[4]  Az NMSZ 1948-ban megkötött, a szakszervezetek szabadságáról szóló 87-es számú egyezményéhez Magyarország 1957-ben csatlakozott, bár ezt a tényt csak 1987-ben hozták nyilvánosságra.

• Dosszié