[Bori Erzsébet]

Nyomtatóbarát változat

Derek Jarman lehunyt szemmel fekszik a kertben, ahova mindig is vágyott, ahova a halálos betegséggel töltött hosszú kínlódás után végül megérkezett. Attól fogva, hogy tudta, mi vár rá, minden munkája készülődés lett, beszámoló a végkifejlet felé vezető út stációiról. A dühről és a megbékélésről, a vádról és a rezignációról. Egészen a végső lemondásig, az utolsó üzenetig, a megvakult festő és filmrendező képek nélküli búcsújáig. Jarman keserű gúnnyal utasította vissza ronda betegségének jelképpé emelését, megalázó kórtörténetének megköltését. Thomas Bernhard szerint ötven évnél tovább élni gyalázat. Dereknek két „gyalázatos” évet kellett végigélnie – becsülettel csinálta, szinte az utolsó percig dolgozott –, míg megváltotta őt saját halála. Sokan értékelték nagyra a munkáit, sokan ismerni véltük és szerettük az embert, aki mögöttük állt. Akitől szép, személyes hangú írásban búcsúzik most Bakács Tibor és Nádasdy Ádám.

Nehéz az elszakadás. Eörsi István hiába fejezte be Időm Gombrowiczcsal című, 1990-ben kezdett könyvét, csak nem tudja abbahagyni. Marasztalja még a megtalált műfaj: a naplót az esszével, a személyeset a közös érdekűvel, az érzelmet az elemző ésszel összeötvöző megszólalásmód. Most egy második kitérő első részét olvashatjuk – Bunuelről. A spanyol rendező és a lengyel író életrajzában kimutatható hasonlóságokat, s ami még döntőbb, mély belső rokonságukat Bikácsy Gergely fedezte fel, és ajánlotta Eörsi figyelmébe (Beszélő, ’93/23). Az írásból kitűnik, hogy a névre szóló meghívás elérte a címzettet, aki nagyon is magáénak érezte a feladatot. (Jó esetben ilyen és hasonló gesztusok jelentik, működtetik az úgynevezett szellemi életet.)

A most látható mozidarabokról szóló írások közt van egy, amely A rombolás építészete című, egyszer vetített dokumentumfilmet tárgyalja. Földényi F. László valójában ott kezdi, ahol Peter Cohen filmje a Harmadik Birodalom művészetéről véget ér; azokat a kérdéseket teszi fel, amikhez – elfogultsága, előítéletei, prekoncepciója miatt – a svéd rendező el sem jutott.

Két beszélgetés is szerepel a májusi számban. Jonas Mekas litván származású amerikai független filmest kérdezi Antal István a Fluxus-mozgalomról, Zsugán István pedig Grunwalsky Ferenccel készített már megint rendkívül érdekes interjút, akinek új filmjét, az Utriust most kezdték csak játszani, de ő már a következőről, a Shakespeare gyermekeiről beszél, ezen szemlélteti, hogyan lehet ma másképpen (vagy egyáltalán) filmezni. Saját lakásában forgat, saját gyerekeiről: a kicsik élete, a televízióban mutatott világ és Shakespeare szövegei kerülnek össze, ütköznek egymásba benne. Grunwalsky – miközben a honi filmgyártás hét szűk esztendejében próbálta végezni a munkáját – figyelemre méltó tapasztalatokra és következtetésekre jutott. Azt mondja, meg kell változnia a filmről való gondolkodásunknak, és ezt az új szemléletet éppen a margóra tessékelt kreatív filmesek képviselik, „…eljárt az idő a 40-50-100 milliós költségvetésű magyar filmek lehetőségei fölött. Muszáj megtanulnunk a rendelkezésünkre álló korszerű technikát korszerűen használni. Nagyon közel kell mennünk az emberekhez, egyszerre kell megvalósítani a művészi távolságtartást és az emberközelséget… Az új technikákat olyan rugalmasan kell kezelni, ami lehetővé teszi, hogy a körülöttünk zajló mindennapi iszonyú emberi drámákat rögzíteni tudjuk.”

• Rábeszélő