Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Kezdő ellenzéki koromban balsorsom a hivatali főnökömmel sodort össze aláírásgyűjtés közben. Már nem rejthettem véka alá a kezemben tartott ívet, különben is főnököm nemegyszer hangoztatta – szűkebb társaságban – ellenzéki nézeteit, és meggyőződéses pártonkívüli volt. Így hát kezébe adtam a szöveget, amely igen mértéktartó hangon arra szólította fel Kádár Jánost, járjon közbe csehszlovákiai elvbarátainál, hogy engedjék szabadon Václav Havelt, Jiri Dienstbiert, Petr Uhlt és a többieket, akiket akkoriban ítéltek súlyos börtönbüntetésre.

Főnököm villogó tekintettel adta vissza a papírt. – Nem írom alá, mondta.

Kérdőn néztem rá, mert látszott, hogy ki akarja fejteni a véleményét. – Ennél sokkal fontosabb dolgokat kellene követelnetek.

– Például mit? – kérdeztem.

– Hogy vonuljanak ki a szovjet csapatok Magyarországról.

Hőscincér Huba főosztályvezető ezzel megvetően visszaadta az ívet, amelyet már öt beosztottja aláírt, és kackiás léptekkel távozott. Az öt közül csak háromnak mondtak fel a következő hetekben.

Kettő plusz egy változat

Az Országgyűlés második ülésnapján jelképes értékű szavazásra került sor. Jelképes volt a tárgy is: nyilatkozat Litvánia ügyében. Jelképes a tény, hogy minden párt elfogadta: a szabadon választott Országgyűlés nem hallgathat a blokáddal, fegyveres beavatkozással fenyegetett Litvániáról. Azt, hogy ezt az alapvetően morális állásfoglalást senki nem próbálta „reálpolitikai” érvekkel megtorpedózni, önmagában is feljegyzésre méltó, fontos esemény a magyar parlamentarizmus történetében.

A kérdés napirendre tűzését az SZDSZ (személy szerint Demszky Gábor) javasolta. A nyilatkozattervezetet a külügyi bizottság – mint Horn Gyula, a bizottság elnöke elmondta – hosszú vita, szinte mondatonkénti szavazás után fogadta el. A szöveg így magán viselte a közös munka nyomait – hiányzott belőle a költői lendület. De a két legfontosabb kérdésben egyértelmű volt: állást foglalt a litván nép önrendelkezési joga mellett, és elítélte a vele szemben alkalmazott kényszerítő eszközöket. A bizottsági vita egyetlen, de igen fontos kérdést hagyott nyitva: sorolja-e a nyilatkozat a tárgyalásos rendezés kívánatos céljai közé a Szovjetunió politikai stabilitását. A szabad demokraták és a kisgazdák ellenezték ezt, a többiek mellette voltak. A plenáris ülésnek a fél mondat kihagyásáról, az alapszöveg félmondatnyi módosításáról kellett döntenie.

Miért lett olyan fontos ez a fél mondat? Azért, mert a kiállás egy kis nép önrendelkezési joga mellett – morális gesztus. Ha elszánta rá magát egy testület, nincs értelme, hogy áldozzon a politikai okosságnak is. Ha pedig a nagyhatalom meg akar sértődni, jóindulatú igyekezetünk úgysem fogja meghatni. Nem ízléses, hogy egyszerre aggódjunk egy kis nép esetleges eltiprása meg a potenciális eltipró jó közérzete miatt…

Igazi vagy-vagy szavazás készült tehát.

Ekkor szólt közbe a Fidesz. Új, a megvitatottól teljesen eltérő szöveget terjesztettek elő, amelyet a Ház megbízott elnöke a Ház egyetértésével és nagy jóindulattal módosító indítványként fogadott el, s így – a jelenlegi Házszabály értelmében – megszavazhatóvá tett.

A Fidesz szövege kétségkívül lendületes volt. Értéke, hogy visszautalt a litván helyzet előképére, a magyar ’56-ra. Ugyanakkor hiányzott belőle a bizottsági javaslat jogászi egyértelműsége, és főképp az önrendelkezés szó. A földkerekség legfiatalabb parlamenti frakciója elfelejtette, hogy már nem a rendszer, csupán a kormány ellenzéke. Mint a régi szép ellenzéki időkben, felszólította a kormányt (méghozzá az ügyvezető kormányt, amelynek jogosítványai néhány nap múlva érvényüket vesztik), hogy ezt meg azt tegye, elfeledkezve arról, hogy a népképviselet – ellentétben az állampolgárok egyéb csoportjaival – nem felszólítja a kormányt, hanem utasítja, és ha úgy tetszik, akár el is kergetheti.

Dinamikus törésvonalak


De nem erről volt szó, nem a szöveg stíljéről és egyéb finomságairól. Arról volt szó, hogy a magyar országgyűlés első külpolitikai határozatában, első nagypolitikai gesztusában a morális határozottság vagy az önmagát nyugtató körültekingetés lesz-e úrrá. Pontosan érezték ezt a képviselők. A kormánykoalíció és az ellenzék között húzódó, meg az egyes pártok között húzódó statikus törésvonalakat jelentősen módosította a „moralisták” és a „reálpolitikusok” közt húzódó dinamikus törésvonal.

Magát a módosító indítványt együtt terjesztette be az ellenzéki SZDSZ és a kormánypárti FKgP. A szavazás még inkább megosztotta a pártokat. Néhányan az SZDSZ-ből nem szavaztak az indítvány mellett, a kisgazdák közül pedig többen a pártindítvány ellen szavaztak. Még nagyobb volt azonban a megosztottság az MDF és a KDNP soraiban: mindkét pártból jelentős kisebbség szavazott az SZDSZ–kisgazda-variácó mellett. Sőt: volt igen szavazat az MSZP soraiból is.

Az első fordulót (163 igen 168 nem ellenében) a „kemény” álláspont simán megnyerte volna, ha a FIDESZ – a maga érdekeit is szem előtt tartva – csupán tartózkodik a szavazástól. A 21 egységesen szavazó fideszes nemje nélkül az arány 163:147 lett volna.

Ekkor néhányan jelentkeztek, hogy nem működik a szavazógépük. Nyilván így észlelték, a kinyomtatott listán nincs nyoma a működési zavarnak. Kicsiben megismétlődött az április 8-i pszichózis: az ingadozó honatyák látva, hogy milyen csekély a különbség a két eredmény között, a módosítás ellen foglaltak állást. Az első menetben egyáltalán nem szavazók közül 15-en fordultak szembe az SZDSZ–FKgP-javaslattal, és további 15-en változtatták meg két (kettő) perccel korábbi véleményüket: nyolcan közülük igenről váltottak nemre. A Fidesz azonban hajthatatlan maradt. 21-ük közül ketten ugyan nem szavaztak, de 19-en keményen kitartottak a nem mellett, így a puhább javaslat – amely bizonyára távolabb áll a Fidesz álláspontjától, mint a módosított változat – 190 szavazattal 158 ellenében elnyerte e szavazatok 52,5%-át. Ezután a Fidesz javaslatáról a Ház már nem is szavazott.

Ellenzéki utak

A Beszélőnek adott nyilatkozatában Orbán Viktor a szabad demokratákhoz intézve a szavait feltette a kérdést: „Mi a jó ellenzéki taktika? Működjenek együtt az ellenzéki pártok, tárgyaljanak együtt a kormányzó párttal, amennyire lehet, vagy ez a mostani a jobb megoldás, hogy az ellenzéki pártok külön-külön próbálnak tárgyalni a kormányzó párttal, és külön-külön megállapodásokat próbálnak kötni. Mind a két út járható…” (Beszélő, 1990. május 5.) Valóban mindkét út járható. Csak az a kérdés, lehetséges-e az ellenzéki együttműködés egy olyan párttal, amelynek mindennél fontosabb a saját különvalóságának a láttatása.

Az ellenzéki pártoknak valóban dönteniük kell. Azt tekintik-e a parlamenti ellenzék feladatának, hogy részt vegyenek a törvényalkotás folyamatában, és hadakozva-bírálva, de olykor kompromisszumok árán is közreműködjenek abban, hogy minél több olyan jó törvényjavaslat szülessen, amelyet a parlamenti többség elfogad, vagy pedig arra, hogy teljes tisztaságában mutassák fel a közvéleménynek a maguk nyilvánvalóan esélytelen álláspontját, bízva abban, hogy a következő választáson ők lesznek a győztesek. Ez az utóbbi taktika kétségkívül elfogadható nyugalmas időkben, s főképp egy fiatal párt számára, amelynek bőven van ideje, hogy ellenzékből kormánypárttá nőjön. Manapság azonban az új demokrácia alaptörvényeit kell megalkotni, ehhez pedig széles körű konszenzusra van szükség. Ebben a helyzetben a kormánykoalíció könnyen kihasználhatja, hogy az SZDSZ és a Fidesz egymás ellen szavaz, és némi taktikával keresztülvihet olyan kétharmados törvényeket is, amelyek aztán a Fidesznek se fognak tetszeni.

A messzi jövő pedig ugyancsak kétes. A magyar parlamentben volt már olyan párt – a Függetlenségi –, amely harminc éven át tekintette magát a megalkuvásmentes ellenzékiség egyetlen letéteményesének. Igaz, kiváló szónokokat és jelentős politikai gondolkodókat adott a magyar parlamentnek (ellenszenves demagógok mellett), de amikor harminc év után kormányra került, mit sem tudott kezdeni az elveivel. És eloszlott, mint a buborék…

• Beszélő