Kiss Csaba

Nyomtatóbarát változat

A francia sajtóban a parlamenti ülésszakok idején gyakran szerepel egy szám: 49/3. Az alkotmány 49. paragrafusának harmadik bekezdése teszi lehetővé ugyanis a kormány számára azt, hogy az általa előterjesztett törvénytervezeteket akkor is hatályba léptesse, ha azok nem kapták meg a nemzetgyűlés tagjai többségének szavazatát. Egyetlen kivétel van: ha a nemmel szavazó képviselők a bizalmi szavazáshoz hasonló eljárást kérnek, az úgynevezett censure alkalmazását: ha ilyenkor nincs többsége a kormánynak, távoznia kell. Mivel a mai francia kormány, amely a szocialista párt irányítása alatt áll, csak a parlamenti kisebbség szavazatainak birtokosa, állandóan feje felett lebeg a censure Damoklész-kardja: fennmaradása sajátos módon éppen a francia kommunista párttól függ. Ha ugyanis a 16 kommunista képviselő az ilyen bizalmi szavazásnál a jobboldallal együtt a szocialista kormány ellen szavaz, elkerülhetetlen a lemondás. Eddig a kommunista pártcsoport ilyen esetekben tartózkodott a szavazástól…

Ez a sajátos helyzet – a parlament tulajdonképpeni többsége ellen is lehetséges törvényalkotás – különleges vonása a francia törvénykezésnek, s egyben képet ad arról is, mit tehet és mit nem a parlamenti ellenzék. Az alkotmány nagy előnyöket biztosít a hatalmon lévő kormánynak, s bár elvben nem korlátozza az ellenzék jogait, a gyakorlatban alaposan megnehezíti azok alkalmazását.

Törvényjavaslatot beterjeszteni például egyaránt joga van mind a kormánynak, mind valamennyi képviselőnek és szenátornak. Az eljárás azonban gyökeresen eltérő. Míg a kormány javaslatait a kétkamarás francia parlament köteles megtárgyalni, addig az egyéni javaslatokról külön döntést kell hozni: a nemzetgyűlés irodája például egyszerűen elutasíthatja a javaslat napirendre tűzését, arra hivatkozva, hogy az nem felel meg az alkotmányban egyáltalán lehetségesnek tartott kategóriáknak. (Nem kerülhet például beterjesztésre olyan javaslat, amely növelné az állam kiadásait az elfogadott költségvetéshez képest, csökkentené bevételi forrásait.) Ha a nemzetgyűlés irodája beterjeszthetőnek is tart valamilyen – egyéni vagy pártcsoportok által kezdeményezett – törvénytervezetet, a kormány vagy bármely képviselő, illetve szenátor kifogást emelhet annak napirendre tűzése ellen, vagy az illetékes parlamenti bizottság utasíthatja vissza azt. Az út tehát igencsak göröngyös, hiszen a bizottságokban is a kormánypárt van többségben. Az ellenzék így inkább a kormány által beterjesztett törvénytervezetek – például a költségvetés – módosítására törekszik a parlamentben, mint önálló új javaslatok előterjesztésére, bár ez utóbbi minden nehézség ellenére nem kizárt. Jellemző képet mutat a valódi helyzetről a szenátus tavalyi munkásságának nemrég közzétett mérlege. A francia törvényhozás – egyébként tulajdonképpen nem döntő befolyású – második kamarája 1989-ben 92 törvénytervezetet vitatott meg és fogadott el, túlnyomó részük korábbi törvényeket módosító új törvény volt. (Két törvényt, a választási kampány finanszírozására vonatkozó új rendelkezést, illetve az ezzel összefüggő korábbi szabálytalanságokra nyújtott amnesztiát később a francia alkotmányjogi tanács – amely az alkotmánybíróság szerepét tölti be – érvénytelennek minősített, mindkettő kormányjavaslat volt. Módosított szövegezésben most újra a parlament elé kerülnek.) Ebből 85 került a kormány javaslatára a szenátorok elé, és csak hét olyan elfogadott törvény volt, amelyet nem a miniszterelnök kezdeményezett. A törvénytervezetekhez viszont több mint négyezer módosítást terjesztettek elő, s ennek csaknem felét, 1987 módosítást el is fogadtak.

• Belföld