K. Cs. [Kiss Csaba]

Nyomtatóbarát változat

Kevesen tudják, hogy az amerikai kongresszus évente ezernél több törvényt alkot. Ezeknek nagy része azonban az úgynevezett private bill kategóriába tartozik, nem közérdekű, nem az állami élet egészére vonatkozik, ellentétben a másik kategóriával, a public bill nevű törvényekkel. A private bill többnyire egyedi esetek megoldására szolgál: egy-egy képviselő vagy szenátor javasolhatja az állampolgárság soron kívüli megadását választókerülete valamelyik külföldről származott tagjának, kiemelt nyugdíjat, külön elismerést kérhet valaki számára és így tovább. Az ilyen private bill nem megy végig az amerikai törvényalkotás bonyolult procedúráján, s a két ház 535 törvényhozója közül alig van valaki, aki évente ne állna elő két-három ilyen javaslattal.

Elvben public billt, közérdekű, országos kihatású törvényt is bárki kezdeményezhet, s az amerikai kongresszusban ez eléggé megszokott esemény. A gyakorlat azonban mégis az, hogy az ilyen kategóriába tartozó jelentősebb törvénytervezetek kormánykezdeményezésre kerülnek a kongresszus elé. Mivel azonban az amerikai elnöki kormányzat egyik házban sem támaszkodhat többségre, a republikánus elnök és az általa összeállított, elvben pártok felett álló, ám a valóságban a republikánus pártprogram megvalósítását célzó kormány kénytelen a demokrata párti többségű szenátussal s a még nagyobb arányú demokrata többséget jelentő képviselőházzal számolni, nehéz meghatározni, hogy ki is tulajdonképpen az ellenzék. S mivel a kongresszus jogai az amerikai alkotmány szerint igen nagyok, a – kisebbségi – kormánynak nagyon is számításba kell vennie a többségi ellenzék akaratát már a tervezetek kidolgozásánál is, az ellenzék pedig igen nagy szabadságot élvez saját tervezetei előterjesztésére és elfogadására. Ennek ellenére az amerikai parlamenti gyakorlat is sokkalta inkább a kormánytervek megfelelő módosítása, mint ellentervek beterjesztése, legalábbis a szövetségi államot érintő legfontosabb kérdésekben.

A bonyolult helyzetet a legjobban talán a minden évben sok hónapot igénybe vevő költségvetési vita tükrözi. A kormány tervezetének elkészültével az év elején az ellenzék is elkészíti a maga ellentervét, s ha azt nem is nyújtja be hivatalosan elfogadásra, pontról pontra előterjeszti az illetékes bizottságok ülésein. Mivel azonban az „ellenzék”, vagyis a demokrata párt a többség, a két tervezetet csak hosszú, bonyolult, mindkét részről rengeteg kompromisszumot magába foglaló eljárással lehet összeegyeztetni, s ha a vita elvben a bizottsági termekben s az ülésteremben folyik is, ennél sokkalta fontosabb az azokon kívül megtartott alkuk és tanácskozások sorozata. Mivel ráadásul az ügyeket tovább bonyolítja, hogy még az azonos pártokon belül is más-más érdekek jelentkezhetnek a képviselőknél és a szenátoroknál egyénenként, de a két házban összesítve is, elképzelhető, hány egyéni javaslatból és módosításból alakul azután ki az Egyesült Államok szövetségi költségvetése.

Ugyanakkor azonban gyakori a pártérdekek feletti megegyezés is: annak idején például a demokrata párti többség is hajlandó volt elfogadni a kormány által kezdeményezett és a republikánus politikusok által előterjesztett kötelező deficit-csökkentési törvényt. Ennek az ellenkezője is megtörténhet. A szovjet–amerikai fegyverkorlátozási szerződés parlamenti ratifikálási eljárásának bonyolultsága például csaknem megakadályozta a szerződések érvénybe léptét. A kormány és a két nagy párt többsége által egyaránt támogatott törvénytervezet megvitatását és elfogadását ugyanis egy, a republikánusok szélsőjobbszárnyán álló szenátor ellentervezete, a parlamenti eljárásokat kihasználva, csaknem lehetetlenné tette. Hogy ebben a vitában ki volt a kormánypárt s ki az ellenzék, nehéz lenne egyértelműen meghatározni.

Az amerikai parlamenti gyakorlat tehát általában a kormány és az ellenzék kompromisszumára épülve teszi lehetővé a törvények elfogadását, legyenek azok a kormányzat, az ellenzék vagy egyes törvényhozók javaslatai. Kölcsönös megállapodások nélkül nem lehet kormányozni az Egyesült Államokban.

• Belföld