Csillag István

Nyomtatóbarát változat

A kistérségi együttműködés két legfontosabb eleme a gördülő tervezés és a forráskoordináció. Mindkettő alapvetően ellentmond annak a politikai és a közigazgatási szerveződésnek, amellyel a térségfejlesztés reneszánsza, tehát 1990 óta Magyarországon találkozunk: a szükséges források biztosításának bevett mechanizmusai a politikai és adminisztratív verseny, a befolyással való üzérkedés és a politikai zsarolás eszközeivé váltak. Ebben a keretben értelmezhetetlenek az olyan fogalmak, mint a hatékonyság, az eredményesség.

Ezzel szemben az üzleti gondolkodásmódban ez a két mechanizmus magától értetődően van jelen. Egy üzleti vállalkozás magától értetődően gördülően tervez: pontosan fölépíti, hogy a birtokba vett piaci szegmenst hogyan kívánja megtartani, illetve bővíteni. Következésképpen, bár figyelembe veszi a politikai szélrózsa változásait – mert erre rákényszerül –, ettől függetlenül dönt, hiszen alapvetően erőforrás- és fogyasztócentrikus gondolkodásmódot követ. Az üzleti körök másik szempontja a forráskoordináció. Figyelembe veszik, hogy az üzleti terjeszkedésük során megszerezhető saját – tehát a profitból vagy későbbi profitból kitermelhető – források mellett az adott területen milyen más források, társvállalkozások vonhatók be egy együttműködésbe – vagyis stratégiai szövetségesi kapcsolatokat létesítenek, azaz forráskoordináció megy végbe.

Egyetlen példa a fentiek illusztrálására: Magyarországon az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számolt karbantartási vagy felújítási célú vásárlás négyszerese a németországinak – nem véletlen, hogy egyedül Magyarországon van jelen mind a kilenc jelentős európai építő- és kertészeti anyagokkal kereskedő áruházlánc. Ez intő jel lehetne a kormányzat számára, hogy ne az új lakások megépítésének támogatási rendszerén törje a fejét, hanem vegye figyelembe, hogy a lakosság fogyasztási szokásai más irányt diktálnak.

Nézzük, mi történik ezzel szemben az üzleti világban: ha adott egy nyilvánvalóan felújításcentrikus környezet, ott előbb-utóbb lakberendezési szükségletek is megjelennek, illetve a műszaki fehéráruk – hűtőszekrény, fagyasztó, mikrohullámú sütő stb. – iránti kereslet is nőni fog, lesz egy generációváltás. Az üzleti világ tehát ezekre a trendekre fog felkészülni a forráskoordináció jegyében.

Három további tényezőről szeretnék szólni. Az egyik a kritikus üzemnagyság kérdése. A szocializmusban természetesnek tűnt, hogy amikor térről, térségről beszélünk, akkor lényegében a közigazgatási hierarchia szerveződési egységeire gondolunk. Ez egyáltalán nem felel meg az üzleti gondolkodás által szervezett térnek, de nem felel meg a lakóhelyi funkciók szempontjából természetes munkamegosztás, feladatmegoldás és forráskeletkeztetés terének sem. A kritikus üzemméret jelentős változáson ment keresztül az elmúlt 15 évben. A helyi politikusok próbálták megtalálni a kritikus üzemméretet, a hálózatok összekapcsolásának ideális módját. Az a környezet, amelyet az állami támogatások együttes „levadászásának” szándéka teremtett, segített ennek a gondolkodásmódnak a kialakításában.

A második fontos elem az üzleti és a költségvetési szervezetek gazdálkodása közti különbség, amely sajnos az elmúlt tíz évben nem csökkent, sőt, a jelenlegi pénzügyi kormányzat mindent meg is tesz, hogy még nőjön is. Nagyon egyszerűen úgy lehetne fogalmazni: egy üzleti szervezetnek azért vannak kiadásai, hogy bevételei lehessenek, míg a költségvetésből gazdálkodó, a települési szükségletek megszervezését magukénak érző önkormányzatoknak azért vannak bevételeik, hogy kiadásaikat fedezni tudják. Ez két teljesen ellentétes logika. Egy önkormányzat vagy egy költségvetés ma úgy működik, hogy azért ad el tulajdoni elemeket, hogy a folyó kiadásaira, meglévő intézményrendszerének fenntartására forrásokat teremtsen. Pedig a forráskoordináció és a gördülő tervezés egyes számú parancsa, hogy fejlesztési forrásokat teremteni és nem csak szerezni kell: először az előre eltervezett, közös érdekű fejlesztéseknek a forrásait kell lecövekelni – minden más meggondolás csak ezután jöhet. Egyébként a települések, az önkormányzatok itt is többnyire előbbre járnak, mint a központi kormányzat. Elég, ha csak arra gondolunk, milyen hihetetlen mértékben megsokszorozta intézményrendszerét a központi kormányzat – anélkül, hogy megvizsgálta volna, vajon a korábbiak betöltötték-e tervezett funkcióikat, szemben az önkormányzatokkal, ahol a kényszer egészen ésszerű döntéseket szül.

Az utolsó elem, a térségfejlesztés szempontjából talán legfontosabb kérdés: a helyismeret. A különböző ciklusprogramok gyakran elképesztően elrugaszkodnak a helyi adottságoktól. Így például a közoktatás területén nem veszik figyelembe a helyi lakosság korszerkezetét, az ebből következően várható szükségleteket.

A politikai igazgatási hierarchia hagyományai ellentmondanak a forráskoordinációnak, a gördülő tervezésnek, és minél inkább távolodik az üzleti világ, illetve a politikai költségvetési üzem gazdaságtana, ez annál inkább így lesz. Szerencsére, azért vannak legalább helyi kísérletek e hagyományok meghaladására, a modern, üzleti szemléletű megközelítés meghonosítására.

• Euróna