bauer

Nyomtatóbarát változat

Három nap alatt a kormány, illetve a kormánypártok három fontos közleményével ismerkedhetett meg a közvélemény.

A legmélyebb benyomást legtöbbünkre nyilván az áremelések bejelentése tette. Igazi déja vu érzésünk lehetett: a közleménynek még a fogalmazása is a korábbi időszakokra emlékeztetett. Az például, ahogyan az áremelkedések hatásának részbeni kompenzálását szociálpolitikai intézkedésnek állítja be, akárcsak elődei. És ahogy az elődök örökségével indokolja – nem alaptalanul – az áremeléseket; a különbség csak annyi, hogy most nem az előző kormányt, hanem az előző rendszert tehette meg bűnbaknak. Az is a múltra emlékeztet, hogy az áremelések ismét azokra a termékekre összpontosultak, ahol a kormány bizonyos lehet, hogy a magasabb árak nyomán magasabb költségvetési bevételhez jut, minthogy az érintett áruk kereslete az árakra alig reagál; az ilyen áremelésnek semmi köze a piacgazdaság kiépítéséhez, merőben költségvetési megfontolások indokolják. A kormányt a költségvetés helyzete, az IMF-megállapodás persze rákényszerítette e lépésre, nemigen volt most más választása. Mindenesetre ritkán lesz ennyire az a közvélemény benyomása, hogy nem történt semmi, a korábbi gazdaságpolitika folytatódik.

Érezte ezt a kormány is, valamit tennie kellett. Meghallgatta Grezsa Ferenc MDF-képviselő jótanácsát, és a közérzetrontó árintézkedéshez – a második közleményben – közérzetjavító ígéretet kapcsolt. Ígért csődöket (ami nem feltétlenül javítja az érintett vállalatok dolgozóinak közérzetét), ígért „előprivatizálást”, és ami a legfontosabb: vezetőcseréket. Megígérte, hogy módosítják a vállalati törvényt, annak alapján választják újjá a vállalati tanácsokat, majd azok pályázati úton erősítik meg vagy cserélik újra a vállalati igazgatókat. Az elképzelést közreadó államtitkár mindjárt megjelölt egy irányszámot is: a vállalati igazgatók ötven százaléka fog lecserélődni.

Itt az ugrópont. Mert nem kétséges: vannak a vállalati vezetők között, akik csak politikai hovatartozásuknak köszönhették előmenetelüket, s indokolt, hogy az új helyzetben távozzanak pozíciójukból. De bizonyára nagyon sokan vannak, akik, ha párttagok voltak is, ha a párttagságnak, a politikai lojalitásnak volt is szerepe előmenetelükben, azt mindenekelőtt szakmai felkészültségüknek köszönhették, s hirtelen eltávolításuk sem igazságos, sem hasznos nem volna. Hogy ki mely kategóriába tartozik, az aligha dönthető el megalapozottan egy, a kormány által kezdeményezett országos kampány során, ahol előre megadták az irányszámot: az igazgatók felének kell távoznia. Így az igazgatóknak mostantól nem azon kell izgulniuk: vajon megfelelnek-e azoknak a – mint annyiszor ismétlik – nem politikai követelményeknek, amiket – ki tudja, kicsoda – a felülvizsgálatnál támaszt, hanem hogy melyik ötven százalékba kerülnek.

Ha komolyan vesszük az elvet, hogy a gazdasági életnek a politikától függetlenné kell válnia, akkor ilyen kampányt, ilyen irányszámmal nem lenne szabad kezdeményezni. Ez bizony nem egyéb, mint őszre halasztott „tavaszi nagytakarítás”, amely során aligha kerülhető el, hogy az előző kormánypárt iránti lojalitás helyett az új kormánypártok iránti lojalitás váljon – a szakmai felkészültség, vezetői alkalmasság helyett – kiválasztási kritériummá. Amint az a diplomaták cseréje során már érzékelhető volt. Tessék, itt a közérzetjavító intézkedés: le a vezetőkkel, akik – úgymond – felelősek az ország bajaiért.

Soha jobbkor nem jöhetett volna a kormánypártoknak a Kereszténydemokrata Internacionálé budapesti értekezlete. Mint emlékezetes, Petrasovits Anna szociáldemokrata pártja nevetségessé vált az „Európa velünk van” jelszóval, az MDF azonban sikert ért el vele a választásokon, hiszen a nyugat-európai középjobb pártvezetők látványosan korteskedtek mellette a választási kampányban. Az európai kerekasztal létrehozásával Antall József most ismét ezt demonstrálta. A találkozóról kiadott közlemény – a harmadik közlemény – azonban immár nem csak Európát akarja a kereszténydemokraták számára kisajátítani. A jelenlegi kelet-közép-európai átalakulást úgy jellemzi, hogy azt Gorbacsov kezdte, majd a kereszténydemokraták vitték sikerre. Ez a beállítás figyelmen kívül hagyja nemcsak azt, hogy Lengyelországban a Szolidaritásban kereszténydemokrata orientációjú erők, mindenekelőtt az egykori KOR aktivistáival fogtak össze; nemcsak azt, hogy Csehszlovákiában az átalakulás fő ereje a kereszténydemokratákra választási vereséget mérő Állampolgári Fórum; nemcsak azt, hogy az NDK-ban az átalakulást kereszténydemokrata-szociáldemokrata koalíció vezérli; de azt is, hogy Magyarországon mind a demokratikus ellenzék, mind a népi írók csoportja már akkor kemény harcot vívott az átalakulásért, nem kis áldozatokat vállalva, amikor a politikai teljesítményére oly büszke magyar keresztény demokrata még – mint azt nyilatkozta, „természetesen” – távol tartotta magát a politikai élettől.

• Belföld