Boros Géza

Nyomtatóbarát változat

A bezárt szobor

Budapesten,[1] az Attila úton, a Dózsa-szobortól nem messze egy különös emlékmű áll. Cellaszerű, tető nélküli betonépítmény, a tetején szögesdróttal. Rácsos ajtaján keresztül egy bronzszobrot látunk, egy háttal ülő, magába roskadt figura képe tárul elénk, előtte a falon fémtükör, amelyben a néző önmagát pillanthatja meg. Az emlékmű felirata szerint az 1944–1990 közötti időszak meghurcoltjainak mementójaként készült, azok emlékére állították, „akik nem haltak meg, de az életüket tönkretették”.[2] Keserü Katalin a Magyar Szemle egy 1997-es számában a művet „napjaink emlékművének” nevezte, amely identitászavaros korunk szimbóluma is lehetne: a cellába való bezártság az embernek ember általi kiszolgáltatottságára utal, az ember önmagába kényszerítettségét jelképezi, és azt a tényt, „hogy kint sincs más, mint benn”.[3] Az elemzés kiemeli a mű interaktív karakterét, ahogy az alkotás bevonja a nézőt a mű terébe, „előre nem várt jelentésekkel telítve a művet és részleteit”. És valóban: nem lehet tudni, hogy a szobor van bezárva az emlékműbe vagy mi vagyunk kizárva valamiből; mit keres ez az emlékmű ezen a helyen; kinél van a rácsos ajtó lakatjának a kulcsa stb.

Legalább ennyire izgalmas az emlékmű utóélete: nem sokkal a felavatása után oldalfalán egy színes graffiti jelent meg. Az ismeretlen alkotó feltehetően nem tudta, hogy kézjegyét egy vitatott műre helyezte el, amely hasonlóképp szabálysértő módon került a köztérre, mint az ő alkotása. A Makovecz Imre és Péterfy László alkotta emlékmű jogi státusát tekintve ugyanis illegális építmény, a köztéri szoborállítás szabályainak semmibevételével állították fel 1996-ban. (A mű happeningszerű elhelyezése abból állt, hogy a parkolóba beállt egy emelődarus teherautó, és a kész művet letette arra a pontra, amelyre Makovecz Imre rámutatott, majd az üres téren várakozók felszentelték a művet, és távoztak.) Makovecz visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a mű azért került erre a helyre, mert direkt egy jelentéktelen helyet keresett, „ahol remény lehet rá, hogy a felállítást nem akadályozzák meg”. És azért így, mert úgy érezte, „hogy egy ilyen típusú szobor engedélyeztetése Budapesten – az ’56-os emlékművek elég tanulsággal szolgáltak – reménytelen, mert addig szórakoznak az emberekkel, küldözgetik őket ide meg oda, amíg semmi nem lesz az egészből”.[4]

A graffiti készítője talán azt sem ismerte fel, hogy a durván zsaluzott betonfal nem valódi fal, hanem műfal, egy köztéri műalkotás része. (Hogy falfirka és falfirka között micsoda különbség van, mutatja egy néhány száz méterre felállított másik „emlékmű” – a berlini fal 1990-ben Budapestre hozott darabja, ahol a beton vandál megrongáltsága a mű szerves része.)[5]

Az elkövető a szobrot nem bántotta, talán arra gondolt, hogy valódi falról van szó, s a szobrot azért kerítették körbe magas betonfallal, hogy megvédjék a rongálóktól. A gondosan kivitelezett spray-festmény primitív, de nem kontármunka, készítőjét láthatóan nem a rongálás (vagy politikai motiváció), hanem esztétikai szándék vezérelte. Ilyesformán a Makovecz-mű spontán folytatása: a műben rejlő provokatív jelleg kommunikatív továbbfejlesztése. Az emlékmű annak esett áldozatul, aminek maga is köszönheti a létét – a művészi önkénynek, a köztér és a nyilvánosság kisajátításának.

Másrészt az eset egyszerűen emlékműgyalázás – barbár tett, amire nincs mentség.

Mit lehet most tenni az emlékművel?

1. Mementóként így marad. 2. Lemeszelik. (Vigyázat! A fehér fal további falfirkálásra inspirál.) 3. A betonfalat restaurálják. (Ez megtörtént, és azóta újabb graffiti került fel a falra.) 4. Elbontják, és másutt, alkalmasabb helyen megpróbálják újra felállítani, ahogy azt az ügyben korábban készült hivatalos szakvélemény is javasolja. (Ezt a lehetőséget egy interjúban maga Makovecz Imre zárta ki, kilátásba helyezve – a szocialista Horn-kormány idején vagyunk! –, hogy amennyiben a hatóságok megpróbálnak az illegális építményhez hozzányúlni, a bontást lefilmezik, és gondoskodnak róla, hogy híre menjen a nagyvilágban.)[6]

És van egy ötödik megoldás is – az egészet drótkerítéssel kellene körbekeríteni.

A projekt költségvetése: Mindenki társadalmi munkában dolgozott, csak anyagköltséget és rezsit számoltak el. A teljes bekerülési költség 900 ezer Ft volt, amit a Makovecz elnökölte Magyar Művészeti Akadémia biztosított. Az emlékállítást egy Rázsó Edit nevű nyugdíjas kezdeményezte, aki felkérte Makoveczet egy emlékmű megalkotására, annak fejében, hogy a vagyona egy részét ráíratja. Az építész maga helyett a Magyar Művészeti Akadémiát kérte a végrendelet kedvezményezettjeként, vállalva, hogy még a felajánló életében gondoskodnak az emlékmű megvalósításáról.

Sajtó, píár-munka: Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Magyar Szemle, Demokrata.

Kovács úr emlékműve

A rendszerváltozás jelképcserékkel, szobordöntésekkel terhes forgatagában, 1990-ben egy pesti polgár – bizonyos Kovács úr – elhatározta, hogy szobrot állít önmagának. El is készítette az emlékműtervet, amely egy hétköznapi, utcai padból állt volna, melyen a saját bronzba öntött mása üldögél. A járókelők akár le is ülhettek volna az életnagyságú szobor mellé, amellyel a tervező azt kívánta kifejezni, hogy bárki ülhetne a szobor helyén.

A terv több volt egy szokványos „pihent” ötletnél, hiszen ekkor már Kovács úr[7] – az „átlagembernek emléket állító” köztéri programja részeként – lakhelyén, a Nagymező és a Paulay Ede utca sarkán, egy bérház falán emléktáblát állított magának. Saját költségén portrédomborművet csináltatott magáról, és egy fehér márványtáblára a következő feliratot vésette fel:

„Itt él Kovács Ferenc. E tábla örökítse soká mindazon állampolgárok dicsőségét, akik el tudják tartani a családjukat, s közben eltartották, eltartják azokat is, akik nekik csupán ígérték, ígérik a saját maguk élvezte jólétet; s egymást váltogatva, dagadt erszényükkel »odafönn« közmunkánkból jól élnek… Állíttatta: Kovács Ferenc 1990 szeptemberében.”

A táblán mottót is szerepelt: „Csak a gyengeelméjűek állottak a fejlődés útjába, és csak a tébolyodottak siettették azt” (Anatole France).

Az emléktáblát másnap ellopták. A hatóság szedte le vagy egy gyűjtő tulajdonította el – nem tudni. Az akció emlékét ma már csak a kisgazdák lapja, a Kis Újság 1990. november 29-ei számában megjelent fotó őrzi.

Kovács úr szobortervéből nem lett semmi. A főváros művészeti szakintézménye, a Budapest Galéria 2000–2001. évi képzőművészeti beruházási tervében azonban mintha ennek a tíz évvel ezelőtti polgári kezdeményezésnek a szelleme kísértett volna. A galéria Üzenet című millenniumi projektje abból indult ki, hogy az elmúlt évtizedben a köztéri szoborállítások kezdeményezői és „címzettjei” (a városlakók) oly mértékben eltávolodtak egymástól, hogy (legalább egyszer) közelíteni kellene őket egymáshoz. A köz nevében fellépő különféle politikai csoportosulások, szoborlobbik leginkább önmaguknak állítanak emléket, a szobrok közelében élők pedig többnyire csak „elszenvedik” a közterek politikai emlékművek céljára történő kisajátítását.

„Szeretnénk, ha az ezredfordulón a budapesti polgárok magukról, maguknak állítanának szobrot. Ez üzenet lenne a következő évezrednek, finom humorral vagy éppen iróniával” – olvasható a Fővárosi Közgyűlés kulturális bizottsága elé terjesztett javaslatban. Az elképzelés szerint hivatalos sorsoláson húzták volna ki azt a három budapesti személyi számot, amelyek tulajdonosáról a szoborcsoport készült volna. A modellek szobrászi megformálására a galéria képzőművészeti pályázatot írt volna ki. A pályázók feladata lett volna a téma művészi feldolgozása, a modellek karakterét is figyelembe vevő, korjelző megkomponálás. A pályaműveket kiállításon mutatták volna be, s a közönség szavazatait is figyelembe véve került volna sor a nyertes szoborterv felállítására. A szoborállítás helyszíneként a déli Belvárost célozták meg. Alkalmas környék lehetett volna például az alsó Váci utca, de bármely más hely is számításba jöhetett volna, ha valaki megfelelő (esztétikai, városképi, idegenforgalmi) érveket tudott volna felhozni mellette – a lényeg, hogy a szobor ne „idegen testként” ékelődjön a város testébe. A társadalmi kontroll érdekében televíziósok követték volna nyomon a történéseket: „a sorsolástól a megvalósításig a teljes alkotói folyamatot a nyilvánosság bevonásával, dokumentálással kívánjuk megvalósítani, megütve ezzel az emlékállítás egy nálunk szokatlan, új hangját” – olvasható a tervezetben.

A terv nem nyerte el a kulturális bizottság tetszését. A képviselők valószínűleg nem értették, hogy miért kellene egy olyan szobrot felállítani, amelyet egyetlenegy társadalmi szervezet, politikai párt, polgármester, nagykövet, államtitkár és mártírözvegy sem erőltet.

2002-ben mégis lett egy Kovács-emlékmű Budapesten, igaz, egészen más üzenettel.

A jobboldali többségű parlament egy kisgazda képviselő javaslatára 2000 júniusában elfogadta, hogy a holokauszt-emléknap mintájára bevezetik a „kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját”. A kijelölt dátummal, február 25-ével arra a napra kívántak emlékezni, amikor a kisgazdapárt egykori főtitkárát, Kovács Bélát a Szovjetunióba hurcolták 1947-ben. (Külön kitérőt érdemelnének Kovács kanonizálásának politikai-történeti összetevői, hiszen korábban különösebb kultusza nem volt, kvázi „másodvonalbeli mártírnak” számított, hiszen azon kevesek közé tartozott, akik a Gulágról hazatértek.)[8] Az emléknap bevezetését az Ezerkilencszáznegyvenöt Alapítvány emlékbizottsága kezdeményezésére az Orbán-kormány nagyszabású emlékműállítással kívánta megerősíteni. A történelmi mementó helyszínéül az emlékművekkel meglehetősen túlzsúfolt Kossuth tér „maradék” szabad szegletét, a Miniszterelnöki Hivatal parkolója előtti parkszelvényt jelölték ki. 2001-ben a kultuszminisztérium politikai államtitkárának felügyelete mellett meghívásos pályázatot írtak ki, amely azonban a legnagyobb igyekezet ellenére is eredménytelen maradt: a Budapest Galériában összehívott zsűri nem talált megvalósításra alkalmas tervet, ennek ellenére mégis lett szobor a kitűzött határidőre. A javasolt második forduló helyett az egyik pályázó, Kligl Sándor szegedi szobrászművész kapott megbízást terve megvalósítására.

Kligl kompozíciója egy szónoki emelvényre helyezett, teátrális beállítású pátoszos figurából áll. A talapzat felirata elöl: Kovács Béla 1908–1959. Oldalt: „A szovjet hatóságok által ártatlanul elhurcolt államférfi. Állítatta az Emlékbizottság a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján 2002. február 25-én.”

A figura mintázása, komponálása siralmas. Közelről szemlélve derül ki, hogy az öntvény szembetűnően rossz minőségű bronzból készült. A drapériákkal túldíszletezett posztamens értelmezhetetlen, a művész szándéka csak egy Magyar Nemzet-beli interjúból derült ki számomra, miszerint „a talapzatot alkotó gerendák azoknak a lágereknek az ácsolatait idézik emlékezetünkbe, amelyekben honfitársaink szenvedtek. Az onnan kiemelkedő alak üzeni a mának: akiket megaláztak és megszomorítottak, azok fölmagasztaltatnak.”[9]

A túlméretezett, faragott kőtalapzat első ránézésre „Jovánovics György titokzatos felületmozgásainak negyedrendű és Melocco Miklós drapériáinak harmadrangú utánzata, lényegét tekintve pedig egy önálló életre támadt hatalmas márványkocka. Elsöprő tömege a vékony bronzfigurát tökéletesen elsodorja, a konstrukciót elnehezíti, a főszereplőt eljelentékteleníti […] megjelenése éppen úgy hat, mint a május elsejei élőképek hajdani figuráié” – írja az emlékmű kisszerűségéről Rózsa Gyula.[10]

Ne gondoljuk persze, hogy a középszerből a hatalom által kiemelt művész megbízása a véletlen műve: a sajtó feltárta azokat a személyi-rokoni kapcsolatokat, amely alapján ő kapta a megbízást.[11] Mivel a szóban forgó közterület a fővárosé, az ügyben a fővárosi önkormányzatnak kellett volna dönteni, konfrontációt azonban a főváros nemigen akart, hiszen ekkor már javában zajlott egy másik vitatott építmény, a Terror Háza illegálisan épített pengefala körüli jogi és politikai vita. A művész egy nyilatkozatában utalt is erre a csapdahelyzetre: miszerint a szobrot ellenzők egyértelműen a „múlt örökösei”. A szoboravatás a Fidesz antikommunista tematizációjú választási kampánya részeként, a Terror Háza megnyitásával párhuzamosan zajlott. Hogy mennyire aktuálpolitikai díszletelemről volt szó, jól mutatja, hogy 2003-ban az emlékmű megkoszorúzása már nem szerepelt az emléknap eseményei között.

A Kovács-emlékmű egy voluntarista hatalom rossz ízlésének emlékműveként funkcionál tovább.

A projekt költségvetése: Pályázat: Meghívott szobrászok tiszteletdíja: 1 millió Ft, zsűritagok tiszteletdíja: 100 ezer Ft/fő. Az emlékmű teljes bekerülési költsége (tervezés, modellkészítés, bronzöntés, cizellálás, kőfaragás, alapozás, szállítás, daruzás, környezetrendezés + áfa + járulékok) = 20 236 864 Ft.

Sajtó, píár-munka: Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszava, Népszabadság, Index, Heti Válasz, Magyar Demokrata.

A szabadság lelkének szobra projekt

A Duna felett magasodó Gellért-hegyet megkoronázó Felszabadulási emlékmű a kommunista időszakban az ország első számú köztéri szobra, Budapest jelképe volt. (Most nem térek ki a hely és az emlékmű sokrétű jelentéstörténetére, a több politikai rendszert is kiszolgáló alkotó, Kisfaludi Strobl Zsigmond személyére; a Horthy-szobor legendájára stb.) 1956-ban a szovjet katona alakját ledöntötték, a nőalak azonban érintetlen maradt. A forradalom leverését követően a géppisztolyos szovjet katona figuráját sietve pótolták. A szabadság géniusza egyetlen percre sem maradhatott szabadon, szovjet felügyelet nélkül.

A Kádár-rendszerben a szobor mindinkább emblematikus alkotássá vált, 1980-ban például az emlékmű makettje bekerült azok közé a jelképes tárgyak közé, amelyeket az első magyar űrhajós magával vitt a világűrbe. Az idő múlásával a szobor emblémává vált: szobrászi esetlegességeitől és eredeti jelentésétől elvonatkoztatott fogalomként rögzült a köztudatban. Egyre inkább szabadságszoborként élt az emberek tudatában. Egy 1988-ban készült felszabadulási plakátterven például a szabadságszobor mint terhes asszony látható. A plakáton egy József Attila-idézet: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet.” (A szobor ekkor 42 éves, tehát már „kifutóban van” az optimális időből, amikor egy nő számára ajánlott a szülés.)

És a szabadság meg is érkezik! Ezeknek az időknek az eufóriáját idézi egy 1992-es montázs, amely a 168 óra című politikai hetilapban jelent meg: rajta a New York-i és a budapesti Szabadságszobor mint „testvérpár” látható.

1989-ben megbukott a rendszer. Az önkényuralmi jelképeket eltávolították a közterekről. Nyilvánvaló volt, hogy a Felszabadulási emlékművel is tenni kell valamit. Az emlékműről eltávolított szovjet katona szobra a szoborparkba került.

De mi legyen magával a főalakkal?

A lebontás vagy megtartás dilemmájára a választ végül egy képzőművész, St. Auby Tamás adta meg a Szabadság Lelkének Szobra Projekttel. A művész írja a projekt műleírásában, 1991-ben:

„Amikor változtatásra van szükség, két hibát kell elkerülni. Az egyik a túlzott sietség és könyörtelenség, ami pusztuláshoz vezet (a szobor lebontása), a másik a túlzott tétovázás és konzervativizmus, ami szintén veszélyes (a szobor jelenlegi állapotában való megtartása). Annak, amit az emlékművel kapcsolatban teszünk, meg kell felelnie egy magasabb igazságnak és nem szabad egy önkényes és kicsinyes motívumból fakadnia. Véleményünk az, hogy a szobrot nem kell lebontani, és nem kell megtartani, vagy ami ugyanaz: el kell tüntetni és ugyanakkor meg kell tartani.”

A tervnek a támogatók mellett ellenzője is akadt: a fővárosi szobrok vonatkozásában illetékes önkormányzati szakintézmény főigazgatója az MTI-nek kifejtette, hogy intézménye nem javasolja a szobor letakarását, már csak azért sem, „mert az ötlet művészeti szempontból nem mondható eredetinek”. St. Auby stílszerűen „válaszközleményben” reagált a Budapest Galéria főigazgatójának aggódó szavaira, melyben a nyilvánosságnak „bejelentette”, hogy egy „svájci–baszk–magyar részvénytársaság fontolóra vette, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye legmagasabb pontján (Milic, 884 m) életnagyságú acél-mellszobor-szökőkút kompozíciót emeljen Zsigmond Attila főigazgató úr, jelenleg MDF-es honatya tiszteletére, a világ kulturális életében, történelmi fordulatokat jó egészségben átvészelt, kitartó tevékenysége elismeréséül”. Egy másik ellenző, a szobor modelljének Svédországból hazatért lánya – akinek állítólag maga Kisfaludy volt az apja, s aki maga is modelleskedik és képzőművészkedik – tiltakozó demonstrációt szervezett a letakarás megakadályozására.

St. Auby elképzelése 1992 júniusában, a Budapesti Búcsún – a szovjet csapatok kivonulásának ünnepén – valósulhatott meg, amikor a művész néhány napra átváltoztatta, „szellemruhába” öltöztette az emlékmű nőalakját.[12] A művész – mintegy a rendszerváltozás ikonográfiai betetőződéseként – egy különös átalakítást, transzmutációt hajtott végre a művön, sajátos – egyszerre blaszfémikus és elgondolkodtató, tréfás és megdöbbentő – megoldást adva (ha csak pár napra is) a szobordöntés, a szoboreltüntetés és a szobormegtartás dilemmájára. A fehér lepelbe burkolt szobor szellemként tűnt fel a horizonton, a kommunizmusnak a város fölött egyszer s mindenkorra ellebbenő kísértetét jelenítve meg a vasfüggöny leomlásának ünnepén, egy új korszak hajnalán, Kelet és Nyugat határán.

Az akciót követően befejeződött az emlékmű hivatalos átalakítása: 1993-ban a domborműveket befalazták, a feliratokat és a cirill betűs neveket levésték. A negatív tartalmától megszabadított emlékmű talapzatán ma a következő értelmező felirat olvasható: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért.”

Attribútumaitól megfosztva, eredeti jelentését elveszítve a Gellért-hegyi Felszabadulási emlékmű ma „általános” szabadságszoborként funkcionál tovább. Ehhez azonban szükség volt egy radikális művészi gesztusra, amely mintegy felszabadította a szobrot a politikai kultusz nyomása alól.[13]

A projekt költségvetése: Low-budget produkció. Költségek: használt ejtőernyőselyem beszerzése, kötél-, festékvásárlás, tehertaxi-számla, alpinisták munkadíja, 2 üveg vörösbor – mindösszesen 200 ezer Ft, amelyet a fővárosi kulturális bizottság biztosított az ekkortájt a Bartók Galériát igazgató művésznek. Az összeg nem tartalmazza a Balázs Béla Stúdió és a Magyar Televízió koprodukciójában készült, a tévében ismeretterjesztő filmként levetített 12 perces videofilm költségeit.

Sajtó, píár-munka: Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava, Élet és Irodalom, Magyar Narancs, Budapest Sun, Mai Nap, Kurír, Kacsa Magazin, Magyar Televízió.


Összegzés


Mindhárom mű közös jellemzője a radikalizmus, a norma- (St. Aubynál: a tabu-) sértő jelleg, a megvalósítás módjának akadályokat nem ismerő mivolta.

Az első eset egy politikai megszállott alkotóművész elképzelésének önkényes megvalósítása.

A második, Kovács Béla szobra az állami önkény esete: egy antidemokratikus hajlamú, voluntarista politikai-hatalmi elit köztérhasználatának riasztó példája.

A harmadik eset a magyar neoavantgárd utolsó mohikánjának jellegzetes koncept-műve: alternatív, kompromisszumkereső megoldás felkínálása a társadalomnak egy probléma megoldására.

A Makovecz-féle ad hoc jellegű emlékállítás egyszerre előzte meg saját korát és késett meg: annak köszönheti a létét és erejét, hogy valamivel (egy feltételezett politikai-bürokratikus ellenállással) szemben készült. A perifériális elhelyezés még inkább kiemeli az emlékmű meglepő, provokatív jellegét, a mű hatásmechanizmusa a félreeső helyen talán még erőteljesebb, mintha egy megfelelő („méltó”) helyen állna. A műtárgy zavaros utóéletét a keletkezése körüli feszültség határozza meg: létezésében egyaránt keverednek negatív és pozitív tartalmak.

A Kovács-emlékmű egy aktuálpolitikai igény kielégítésére szolgált, vagyis pár pillanatig tökéletesen szinkronban volt a „helyi idővel”, amelynek elmúltával azonban légüres térbe került, hiányzik ugyanis a mű esztétikai-művészi megalapozottsága, szobrászi formanyelvét tekintve már a megszületése pillanatában is teljesen anakronisztikus és provinciális volt. A műalkotás „gagyi jellegét” az erőltetett állami reprezentáció sem képes leplezni. A műtárgy kritikán aluli minősége és a helyszín megkülönböztetett volta (az ország „főtere”, a világörökség része) közötti ellentmondás és feszültség dominálja a mű jelentését és utóéletét. A szobor negatív referenciaként hat vissza az ábrázolt személyre, s végső soron mintegy a létesítmény (az emlékszobor) eredeti céljának paródiájaként funkcionál. A műtárgy köztéri létezése, kisugárzása egyértelműen negatív.

A Szabadság Lelkének Szobra Projektet a rendszerváltozás utáni legfontosabb hazai köztéri művészeti projektnek tartom. St. Auby akciója egyrészt tökéletesen megragadta a hely szellemét és a soha vissza nem térő történelmi pillanatot, másrészt nem csupán egy lokális történeti-politikai szituációra, hanem a kelet-európai történelmi átalakulásra is reflektált, sőt ezen túlmutatóan alapvető művészeti-antropológiai kérdéseket – a szabadság és a szellem ábrázolása körüli problémákat – is felvetett. A mű utóélete egyértelműen pozitív.

Jegyzetek

[1] Az írás előadott változata a Ludwig Múzeumban hangzott el a 2003-ban rendezett Moszkva tér projektet előkészítő Nyilvános tér és reprezentáció című workshopon. Az előadáshoz felhasználtam néhány korábbi cikkemet, melyek megtalálhatók az Emlék/mű. Művészet – köztér – vizualitás a rendszerváltozástól a Millenniumig című kötetben (Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2001).

[2] Az emlékmű programja körüli zavart jelzi a megnevezés bizonytalansága és a különböző címváltozatok: A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon Péterfy-szócikkében az emlékmű címe: „Akiknek életét tönkretette a kommunizmus”. Az idézett Keserü-tanulmány képaláírása így variálja tovább a címet: „Azok emlékére, akik nem haltak meg, de az emléküket tönkretették.”

[3] Keserü Katalin: Emlékezés és történelem. Magyar Szemle, 1997/1–2. 89.

[4] Gerle János (szerk.): Makovecz Imre – tervek, épületek, írások 1959–2001. Budapest, Serdián Kft., 2002. 254. A kötetben tévesen 1995-re datálják az emlékmű felállítását.

[5] Időközben ez az emlékmű is a művészi önkény áldozatául esett: 2003 áprilisában Bernáth(y) Sándor képzőművész – esztétikai megfontolásból – rozsdabarnára festette le. Bővebben: Szőnyei Tamás: A fal kapta a másikat. Magyar Narancs, 2003. május 8., valamint Sz. T.: Városkép: a Berlini fal Budapesten. Magyar Narancs, 2003. október 9. 46.

[6] Rosdy Tamás: Elszállítják-e Makovecz Imre emlékművét? Magyar Nemzet, 1997. május 3. 17.

[7] A Kovács a magyar nyelvben általános alanyként is funkcionál. A „Kovácsnak lenni” állapot művészi reflexiói közül megemlítendő a Szombathelyi Képtárban 1999-ben rendezett tematikus kiállítás, amelyen 37 Kovács nevű festőművész állított ki.

[8] Nem biztos, hogy Kovács Béla emblematikus figurává tétele a legjobb választás volt, hiszen a kommunizmus mártírjaként való beállítása kissé ambivalens. A Kádár-rendszer igyekezett „megtért” politikusként bemutatni, amint azt az 1967-ben megjelent Magyar Életrajzi Lexikon is tükrözi, ahol többek között ez áll róla: „1956-ban Nagy Imre kormányában miniszter volt, de későbbi tevékenységével támogatta az ellenforradalmi kísérletet követő konszolidáció munkáját és a szocializmus építését. Állást foglalt a mezőgazdaság szocialista átszervezése mellett.” 1958-ban országgyűlési képviselővé választották.

[9] Pósa Zoltán: Elégtétel élőknek és holtaknak. Magyar Nemzet, 2002. március 20. 15.

[10] Rózsa Gyula: Törpe galéria. Népszabadság, 2002. március 30. 32.

[11] A Terror Házával együtt adják át Kovács Béla szobrát. Népszava, 2002. február 23. 3.

[12] Újabb adalékok az akcióhoz: St. Auby Tamás: A Szabadság Lelkének Szobra. 10 éves a BUBU – dokumentumok a TNPU-Archívumból. A Dunánál, 2002. július 5. 19.

[13] Néhány villanás a legújabb alkalmazásokból: 1. A szabadságszobor mint reklámfigura (reklámépítmény a Sziget Fesztivál főbejárata fölött): a nőalak pálmaág helyett egy söröshordót emel a magasba. 2. A szabadságszobor mint motívum: a 2002-es Mayday dj-megaparty szórólapján, illetve a Gellért-hegyen engedély nélkül épített – és hatóságilag elbontatott – Citadella Garden logójában.

• Kultúra